Dejszen várhatsz arra a Hesperisre!
Arra csak egy esztendő mulva kerül a sor.
Szerencsére a regényben az esztendő nem tart tovább három napnál. (Épen,
mint a vasorru bába házánál.)
Elébb a tisztelt publikumnak föl kell kanalazni egy teletányér
pszihologiai és fiziologiai értekezést. (Aki a levest meg nem eszi, nem
kap húst!)
Mert azt csak valahogyan igazolnom kell, hogy én belőlem, a nagy
széltolóból, hogy lett egyszerre mustrája a szolid ifjaknak, akivel a
többit ijesztgetik? S hogy ennek következtében hogy fészkelte be magát
az életem curriculumába egy olyan üres esztendő, amelyben nem történt
velem semmi s amely alatt nem fordul elő más női név, mint az «alma
mater» (ahogy a muzsafiak tisztelik az egyetemet).
Nagyon valószinű, hogy az a becsületes kardvágás, amelyet az én áldott
ellenségem, a burkus huszár hagyott emlékül a koponyámon, olyan
anatomiai befelé képződést okozott a fejcsontomon, mely a «henczegési
organum»-ot a minimális működésre szállította alá.
Azonban nem csak ez a materiális, de egyéb morális következése is lett
ennek a végzetes sebhelynek.
Én ez által a társaságban egyszerre a tiszteletreméltó egyéniségek
kategoriájába rukkoltam elő. Mindenütt úgy fogadtak, mint egy harczban
kipróbált hőst. «Ah!» Ezzel fogadott minden ember. Úgy bámultak, mint
egy portentumot. Csodadolgokat beszélhettek rólam a tisztelőim.
Aztán egy vitézségi érdemrendet is küldtek utánam s azt nekem föl
kellett tüznöm az uniformisomra s egy csoport vitéztársammal együtt
lefotografáltatnom magamat egy gruppban, akik mind velem együtt
mitmakolták azt a bravurstiklit a chlumi nagy ködben s a maslowedi
hajczéczuban. Csak később olvastam a hadi bulletinekből, hogy mink akkor
magát a porosz trónörököst támadtuk meg. Meg nem vertük, de legalább
megmutattuk neki, hogy nem félünk tőle. A hányan megmaradtunk a huszár
századból, mind elfértünk azon a fényképlapon. Mind föl voltunk
dekorálva.
Az ilyen nagy tisztesség szintén szolid magaviseletre kényszeríti a
fiatal embert.
Hozzájárult egyrészt a becsületérzés is.
Nagybátyám igen emberségesen viselkedett irányomban e katasztrófa óta.
Feljött hozzám Pestre (én még nem voltam obsitolva), úgy beszélt hozzám,
mint komoly férfiúhoz, a tárgyalás fonalát ott kötve össze, ahol
elszakadt: annál a bizonyos levélnél, amiben tudattam vele, hogy megyek
a szinfalak közé házasságot kötni.
– Ugyan csak megijesztettél ezzel a levéllel, öcsém.
– Remélem.
– Annál jobban megörvendeztettél azzal a távirattal, hogy visznek a
háboruba.
– Gondolom.
– Azt hiszem, hogy kigyógyultál ebből a bolondságból.
– Tökéletesen.
– Én mindent tudok.
– Én meg még annál is többet.
– Nem akarod feleségül venni a divát.
– Nem érzem magamat Zeüsznek.
– Hanem a kis leányáról gondoskodtál?
– Azt nemes emberi kötelességemnek ismertem.
– Szeretem, hogy nemes emberi hajlamokat ápolgatsz. Tudod, hogy miben
külömbözik a nemes ember a többitől?
– Tudom. Abban, hogy ha a szavát adja valamire, azt megtartja.
– No hát, hogy te is megtarthasd a szavadat, hát add nekem a szavadat.
Én elvállalom minden kötelezettségeid lebonyolítását. Fedezem azokat a
saját vagyonomból, hogy a te örökségedet intacte adhassam a kezedbe.
Elvállalom a ratificatióját az Assicurazioni Generalivel kötött
tontinádnak is ama bizonyos életjáradék és eventualis kelengye iránt; de
már ezt a magadéból kell fizetned, mert én kilenczvennégy esztendeig
akarok élni (az apám is addig élt): addig nem örökölsz utánam. Hanem
mindezekért a concessiókért viszonzásul egy nemesi becsületedre fundált
igéretedet akarom intabulálni. Ha nemesi szavadat adod, hogy mától
számított egy esztendő alatt leteszed a vizsgákat jó sikerrel!
– Szavamat adom. Itt a kezem.
Ezzel aztán paroláztunk. S ezzel én el voltam adva egy álló esztendőre
Mnemosynének, Themisnek, Minervának s mindazoknak az istenasszonyoknak,
kik a hálójukba kerített ifjak ereiből a vért kiszivattyuzzák s helyébe
az istenek ichorját injiciálják.
Én hát – a becsületszavamért – egy álló esztendeig nem cselekedtem mást,
mint ettem a tudományt merő kanállal; bálványoztam Wenczelt, Paulert,
Kerkápolyt; – Pulszky Gusztiból pedig valódi kultuszt csináltam.
Hol maradna hely ezek között szép hölgyek számára?
De hogy a legvalódibb okát is bevalljam ennek az én pillangóból hernyóvá
visszaváltozásomnak: nem annyira az a csapás igazította helyre az én
fejemet, a mit az áldott ellenségtől kaptam, mint amit az átkozott jó
barát sújtott le rá a végzetes leleplezésével.
Belém volt ójtva a széruma, az ellenszere a szerelmességnek. Annak a
tudata, hogy valaki más az arany, én csak a talmi vagyok. Nem is úgy:
hanem hogy annak a szép hölgynek, aki nyájasan tekint rám, van már egy
Nikkele, akit velem akar megezüstözni.
Mennyire lehetetlennek tartottam én, hogy ez az asszony rajtam kivül
mást szerethessen! Hiszen annyira nekem ajándékozta lelkét, vérét, hogy
velem kellett vagy idvezülnie vagy elkárhoznia. Az őrüléshez voltam
közel miatta! – Hogy jártam a lebontott szinház szeméthalmára egy
leszakadt czipősarkát keresni! Hogy neveztem amulétemnek az ő emlékeit!
– És ő nevetett rajtam! Duettben nevetett az igazi kedvesével! Mikor ez
eszembe jutott, szerettem volna a fejemet belebuktatni egy kád jeges
vízbe.
Azt meg is tettem. Rettenetes Priznitz-kurát követtem el magammal. Hideg
víz, úszás, távgyaloglás volt az egyedüli mulatságom. Télen-nyáron a
puszta pallón háltam, a rajztáblám volt a fejem alatt a vánkos. A bort
gyűlöltem, mint a mérget. Hogy szinházba nem jártam, az magától érthető.
Ilyenformán aztán be tudtam váltani az adott szavamat, hogy egy év alatt
minden jogásznak való tudományból leteszem a vizsgát. Letettem, kitünő
sikerrel.
Nem láttak engem ez idő alatt még csak egy házi bálban sem, csak egy
Kränzchenben sem. Ha hittak, azt mondtam, nem tudok tánczolni. Arra is
jó kifogás volt a fejemre kapott vágás.
Óh ezért én nagyon sok hálával tartozom annak, aki adta.
Ilyen unalmas históriának a hőse lett belőlem egyszerre.
De lesz ez még unalmasabb is, csak hadd gémberedjek bele, hadd
fanyarodjak bele. Tudok én is olyan impressionista képeket festeni, ahol
a lehámozott emberalaknak csak a héja van meg, ráragasztva a levegőre. A
négy újja egymásba ragadva, a szája egy fekete gomblyuk, a szemöldöke
egy strikla.
A nagybátyám teljesen meg volt velem elégedve.
Amint a bizonyítványaimat megkaptam, stante pede karonfogott, magával
vitt a főváros egyik legelőkelőbb jogtanácsosához, ki régi jó ismerőse
volt, de akinek mind ez ideig nem akart bemutatni.
Hogy miért nem akart? azt majd el fogja ő mondani.
Elébb azonban jónak látta engemet beavatni a saját fiziologiai
tanulmányaiba a prókátorok felől.
– Mert hát, tudod öcsécském, a prókátornépnek többféle kategóriái
vannak; az «ügyvéd» az csak csipeget, a «fiskális» az ellenben markol, a
«jurium direktor» nyalábol, de a «jogtanácsos» az már kazaloz!
Hát bizony csak kazalozunk.
– Tudod, öcsécském, az a te leendő princzipálisod a legalaposabb
tudományú és tapasztalatú jogtudósok egyike a fővárosban, aki teljesen a
helyzet magaslatán áll. Ennek a kis újjában van nemcsak a köz- és
váltójog, de minden kereskedelmi törvény; a külföldi codexek, a
biztosítási szabályok, a tengerészeti jog, az angol, franczia, német
törvénykezési praxis, minden furfangjaival, teketóriáival, amikben egy
közönséges fiskális úgy elvész, mint mikor a vadászkutya hinár közé
kerül. Milyen örökségi pereket tudott az megnyerni, öcsécském! Más
ügyvéd bele sem merte volna vágni a fejszéjét. Hiszen majd meglátod. Egy
esztendő alatt annyit tanulsz nála, amennyit négy alatt nem tanultál az
univerzitáson.
(Amire én szerényen megjegyeztem, hogy az az én hibám, nem az egyetemi
fakultásé.)
– Hát tudod, öcsécském, addig, amíg a vizsgákat le nem tetted, nem
akartalak a jogtanácsos barátomnak a házához bevezetni. Könnyen
megzavarhatott volna a szorgalmatoskodásodban. Mert hogy előre tudassam
veled a helyzetedet, neked, mint gyakornoknak, ott kell laknod az ő
házánál, (házánál igenis, az a kétemeletes az ő tulajdona) és az ő
asztalánál étkezned. A jogtanácsosnak pedig van egy csodaszép fiatal
felesége, akihez foghatót még soha sem láttál. No no! Csak ne szimatolj
egyszerre! Az nem vadászni való vad!
Én biztosítottam felőle a nagybátyámat, hogy ha bár maga volna is a
princzipálisom felesége a csábos Koleikháb, Potifár úr felesége, én az
lennék irányában, ami volt József, a Czaféát Panéákh. Soha a szememet
sem fogom hozzá fölemelni.
– Én erre ismét kész vagyok nemesi szavamat lekötni.
Amire az öregem, kurta bajuszát furcsa gesztussal pödörgetve, azt mondá:
«Csak hagyjuk ezt a fogadást in suspenso, öcsécském.»
Sedriai műszó!
– Leszámoltam az asszonyokkal.
– Egyelőre. Jól tetted. Minek is az? A tengerészek esztendő számra nem
látnak egy asszonyt. Hanem ez nem olyan, mint a többi. Ez kivétel. Az
udvarlók úgy dongják körül, mint a rózsabogarak a «Königin der Rosen»-t.
Csak a töviséből kapnak. Ha kedve tartaná, négyesbe foghatná az imádóit,
úgy parádézhatna velük. Nem teszi. Példánya a női erénynek. Majd
meglátod. Ha udvarolni próbálsz neki, úgy megfagysz mellette, mint a
vaniliafagylalt. Hanem ha rezerváltan tartod magadat, akkor fölcsapod
előtte az «égót». A férje pedig, aki princzipálisod lesz, egy beteges
ember. Valami olyan kronikus baja van, ami egy vagy két esztendő alatt
okvetlenül elviszi.
Ez a szó nagy szeget ütött a fejembe.
Akkor én minek állok be ehez az emberhez gyakornoknak?
– Kár érte – folytatá az öregem, – mert igen szép praxisa van. Ki fogja
tovább vezetni az irodáját?
Ez volt előtte a legnagyobb aggodalom.
– Tudod öcsém, nekem van számodra egy horoskopom. Hanem még csak
embryóban van.
(Vajjon tudja az öreg, hogy mit jelentenek ezek az idegen szavak?
Azoknak a használatában nagy latitüdöt szokott engedni magának.)
Iparkodtam lehetőleg buta képet csinálni előtte, ami annyira sikerült,
hogy az öreg kipattantotta, hogy mi az a horoskop.
– Te fiú! Ha okosan viszed a dolgodat, te fogsz lenni a szép Pálmának a
második férje, s a hirhedett irodának a princzipálisa.
Ezzel a szóval aztán teljesen dühbe hozott! Hogy engem majd úgy visznek
valahová, mint a Bájrám-ünnepi ajándékul szánt rabszolgaszüzet az «arany
kapu»-hoz. Előre destinálva!
Ki is fakadtam.
– No már, bátyám, én soha sem ismertem az Erbschleichereit (nincs rá
magyar szó: örökség után csúszás-mászás), de ennek a legcsúfabb neme az,
amit az ön horoskopja nekem szuggerál, hogy én egy becsületes embernek,
pártfogómnak hátrahagyandó özvegyére spekuláljak!
– Bukfejes! Hát mondtam én, hogy spekulálj rá? Én csak a horoskopot
állítottam föl. Tanultál görögül. Hora = óra, skopein = vizsgálni. Ami a
csillagokban meg van irva, az megtörténik. Ez astronomiai kiszámítás. A
csillagász kikalkulálja előre, mikor kell Jupiternek a hold háta mögött
keresztül menni. S Jupiternek a kiszámított órára – akarja, nem akarja –
bele kell ütni az orrát a holdba. – Pedig a Jupiter csak külömb legény
mint te.
– Dehogy külömb! A Jupiter csak egy planéta; megy a merre muszáj; de én
egy üstökös vagyok, aki arra megyek, a merre nekem tetszik.
Az öreg nagyot nevetett:
– Majd mondtam rá valami bolondot, de csak nem mondom el.
– No hát én majd megmutatom, hogy az egész gyakornokságom alatt soha
szemébe sem fogok nézni a nekem szánt kandidátus özvegylendő
menyasszonynak.
– Mutasd, mutasd! – Az öreg úgy paczkázott velem, mint a pók a légygyel,
aki már a hálójába került. Én azt tettem aztán, hogy mondtam neki egy
gorombaságot, amiért, ha egy csöpp gentleman-vér van az öregben, rögtön
ott hagy s megszakít velem minden rokonsági összeköttetést.
Kirántottam a karomat a kezéből s ráförmedtem pimaszul:
– No ez egy olyan monstruozus idea, amilyen csak egy kalugyernek az
agyában foganhatott!
Dehogy volt az öregben az a bizonyos fölfortyanható csöpp vér! –
Szatirásan kunczogott; ismét visszadugta a karom alá a kezét, s tolt
előre. Többet el nem eresztett. Vitt magával, mint a konstábler a
kurrentált szökevényt, míg oda nem állított a leendő princzipálisom elé.
– Itt hozom az én legkedvesebb öcsémet.