Jó lesz talán erről az unalmas thémáról nem beszélni többet (a
háboruról.)
Nem töltött káposzta ez, hogy mentül többször fölmelegítik, annál
ennivalóbb legyen.
Csak is annyiban tartozott ez a véres epizód az én tréfás regényemhez,
hogy urát adhassam, hogyan kerültem én az én Mirrhám ismeretségéhez.
Königgräczre vonultunk vissza. Azt mondják, hogy nagyon keserves utazás
volt. Én nem tudok róla semmit, mert eszméletemen kivül érkeztem oda. A
kórházak már mind zsufolva voltak sebesültekkel. A magánosok samaritánus
érzelméhez kellett folyamodni. Engemet egy zsidó házalóhoz szállásoltak
be.
Soha derekabb emberrel nem találkoztam az életemben.
Ő maga batyuval hordta a hátán az úri házakhoz a kelméket; közvetített
ezüstneműt, ékszervásárlást; antik butorokat szerzett és eladott; egész
nap talpon volt, járta az utczákat és emeleteket, de uzsorával semmi
szín alatt nem foglalkozott; tékozlókkal, bolondokkal szóba sem állt;
csak ebédre, vacsorára került a családjához haza; akkor aztán együtt
voltak mind. Volt két fia, meg egy leánya; özvegy volt. – A leánya vitte
a háztartást. A fiúk iskolába jártak. Mikor hazajöttek az iskolából,
akkor velük együtt érkezett meg egy nevelő, aki a tálalás idejéig a
franczia nyelvből leczkét adott nekik s korrepetálta velük a
tanulmányaikat. Mikor az apa hazaérkezett a hátán a batyuval, a leány
föltálalta az ételt; addig főzött a konyhában. A nevelő is ott étkezett.
Egyfélét ettek; de az jól volt elkészítve. Ebéd után jött a
zongoramesternő s a leánynak leczkét adott; azalatt a fiúk mathesist
tanultak a nevelő felügyelete alatt.
Az a batyuhordó zsidó a fiainak nevelőt, a leányának zongoramesternőt
tartott. Délután a leány himzett. Pénzt keresett vele.
Egy szobában laktak mind a négyen, abban volt három ágy; az egyik
tolófiókkal ellátva, a két fiú számára. Volt még egy másik szobájuk is,
de az zárva volt rendesen. Abban álltak az apa mindenféle árúczikkei:
kelmék, szőnyegek, ékszerek, ezüstneműek, régiségek zsufolva.
(Én nem szeretem regényben a nagyon aprólékos részletezést; azt rendesen
olvasatlan átlapozom; de ezek mind hozzátartoznak az én történetemhez.
Én ebben a szobában töltöttem el egy egész hónapot.)
Mikor ide hoztak, eszméletemen kivül voltam. Késő éjjel volt, mire
Königgräczbe bevergődtünk. Hogy kerültem ehhez a házhoz, azt nem tudom.
Már akkor a sebláz előfogott, hagymázban voltam. Csak arra emlékezem,
hogy óra számra – egy örökkévalóságig vert az eső s az nagyon rossz
volt; rázott a kocsi, az még rosszabb volt; egyszer aztán száraz ruhát
adtak rám, az jól esett; meleg ágyba fektettek, az meg épen boldogság
volt.
Abból az ágyból a zsidóleány kelt föl, a kit én Mirrhának hívok. Azért
volt olyan meleg a helye.
A három ágy közül egyet át kellett engedni a sebesültnek, a leány
engedte át a magáét.
Ő maga pedig azután úgy aludt, hogy három széket oda fordított az
átengedett ágy felé s azokra feküdt. Egyuttal ápolónőm is volt.
Én napokig teljes deliriumban voltam.
Azokból a chaotikus lázálmokból különösen egy vizio maradt meg
állhatatosan a fejemben. Vannak olyan nagy iskolai térképek, a miken a
földnek mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld
felületének nagyobb része tenger, a két földgömbön a kék szín uralkodik.
Ezt a kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim
között újra meg újra megjelenni. Majd mint kidomborult félgömböket, a
mik a véghetetlenségből közelítenek felém; látom az ismeretlen
virányokat bennük, beléjük szédülök, a lelkemet kivonzzák belőlem;
rettegek tőlük, ha még közelebb jönnek, apróra fognak törni, ha rám
esnek, összezúznak; majd meg úgy látom, mint két távozó világot, a mi
már fölvette magába a lelkemet s viszi magával a végtelenségbe; látom
egyre kisebbé lenni és még mindig látom benne a kék tengert, a zöld
ligetet, kétségbeejtő miniaturában; a félelem, rettegés, a vágy és a
gyönyör pokolbeli korcsszülött érzése kínoz, akár közelíteni, akár
távozni látom. Ki akarom találni a láz fantáziájával, hogy mi az, a mit
látok? Egy iszonyú nagy bagolynak a két világító szeme? Egy óriási
bálvány istennőnek: Mylittának, Astarténak a szemei zafirból?
Míg egyszer aztán napok múlva, mikor az erős természet győztes maradt a
halálküzdelemben, agyamról eltisztult a hagymáz, egy egészséges, hosszú,
álomlátástalan alvás után fölvetettem a szempilláimat s láttam a
szemeimmel valódi világot; akkor tudtam meg, hogy az a két csodálatos
szféra, a mi untalan visszatér hozzám, a szegény kis Mirrhának a két
szeme.
Nem tudom én ennek az arczát leirni.
Van egy díszművem; régi már, amikor még az aczélmetszetek divatban
voltak. (Micsoda idealis kor volt az! Most már leszorította a gyönyörű
aczélmetszeteket az utálatos heliogravür.) A könyv czime: «Die Frauen
der Bibel». Abban van «Miriám» képe. Ehez hasonlított tökéletesen az én
Mirrhám.
Joggal nevezhetem az én Mirrhámnak.
Soha egy nő sem volt oly igazán, oly érdek nélkül, ok nélkül, gyönyör
nélkül az enyim, mint ez a szegény kis zsidólány. Aki egész éjeket ott
virrasztott át mellettem, egy halálos sebben nyavalygó férfi mellett;
ápolt, mintha anyám, mintha testvérem volna. Nem kérdezte, szokás-e az?
összefér-e az illendőséggel, amit velem tesz? Nem gondolt rá, hogy ez a
nyomorék, akiért ő nőiségét föláldozza, ha az ő ápolása mellett
fölgyógyulhat, nem lesz-e fenevaddá? nem fogja-e azt a szép fehér kezet
megmarni, melyet az én véremen kivül más szenny nem ért soha?
Majd beszélek még erről többet.
Mikor legelőször eszmélni kezdtem arra, amit a szemeimmel látok,
mosolygó arcza ragyogott elém. Azt mondta, hogy a doktor megengedte,
hogy levest kapjak. Azt hozta elém csészében. Az egyik kezével a fejemet
fölemelte, a másikkal úgy itatott. Előbb maga belekóstolt a levesbe,
hogy nem forró-e?
Azután tiszta inget adott rám. Hol vette? Nem tudom. Mert az én
exuviáimat valahol a burkusok mutogatták trofeumaik között.
Majd megujította a jégburkot a fejemen. (Még akkor Semmelweisz
antiszeptikus kötőlékei nem voltak használatban.)
Az alatt megérkezett a zsidó orvos. (A tábori orvosok a kórházakban
voltak elfoglalva a tömérdek sebesülttel; azt sem győzték.)
Az orvos igen jó modorú ember volt. Megvizsgálta a sebemet. Meg volt
velem elégedve. Megbiztatott.
– Hadnagy úr szerencséről beszélhet. Uszögtől vagy orbáncztól féltettem;
de az szerencsésen elmult; a seb rendes lefolyással gyógyul. Önnel
igazán csoda történt. Csak legyen nyugodtan.
Én magamban gondoltam valamit.
«Csoda bizony! Amuletem volt! Az szabadított meg.»
Az orvos aztán utasításokat adott Mirrhának, hogy miket kövessen el
velem. Azzal magunkra hagyott. A fiúk iskolában voltak, az apa ócska
fehérnemüeket vitt a kórházba, amit hitsorsosai és kuntsaftjai között
gyüjtött össze, mint samaritánus adományt; arra van most legtöbb
szükség. A leány tépést csinált a himző asztalánál. Az most a
legdivatosabb mulatság.