Hogyan is szedjem csak össze a gubanczba szakadt fonalakat?
Mert hát én nem értek a regényiráshoz; soha sem próbáltam. Csak úgy
historizálom a történt dolgokat, a hogy egymás után következnek.
De hát azt nem tudom épen, hogy miképen következnek egymás után?
Azon végeztem, hogy háboruban vagyok; ágyu moraj hangzik.
No de mielőtt a nyeregbe fölkapnék,… hadd kezdjem ott, hogy egy levelet
kaptam az ideálomtól egy kettős arczképpel.
(Ugyan mi köze annak a háborúhoz.)
Nagy köze van hozzá.
A katonáknak babonáik vannak.
Mikor hadjáratba mennek, a dolmányuk balzsebébe egy női arczképet
szoktak rejteni talizmánul. Ha nem szent kép, annál hatályosabb
talizmán. Ez távol tartja tőlük a szanaszét repkedő golyókat. Én azt a
kettős arczképet s a hozzátartozó levelet rejtettem a szivem fölé.
Ezzel ugyan el is hallgathattam volna; mert nem válik valami különös
dicséretemre, hogy féltem a golyótól; de hát megvallom őszintén, hogy
fél attól minden katona, amig benne nincs a hajczihőben.
Azután még egyet.
Mielőtt csatába indulnánk, elébb minden huszárnak megvizitáltattuk a
patrontását, hogy nincs-e bele pipa dugva? Az őrmester vizitált. Benedek
tábornagy szigorú napiparancsban tiltotta meg e kihágást. – Persze, hogy
mindenkinek ott volt a patrontásában a pipája. Az őrmester egyet sem
látott meg. A huszártiszteknek is van patrontása. Az meg a
pisztolytöltények számára való. Az őrnagy azoktól is megkérdezte:
rendben van-e a patrontás? – Persze, hogy mind rendben volt. – Persze,
hogy mind tele volt szivarral. – A huszár nem gondol a lövöldözésre. –
Csak az én tölténytartómban nem volt szivar. Hanem abban volt elrejtve
az én legdrágább ereklyém: az a bizonyos üvegcse, azzal az emlékül
megtartott isteni nedvvel, melylyel egykor Cythere fölkarczolt lába a
rózsát pirosra festette. Ezt mindenütt magammal hordoztam.
Hiába nevetsz ki, kérlek! Ezek az én amulétjeim engemet az egész
csehországi hadjárat alatt csodamódon megvédelmeztek. Nem fogott rajtam
ellenség golyója. – Amit főképen annak tulajdoníthatok, hogy az egész
hadjárat alatt a szadovai napig nem láttam ellenséget. – A lovasság
egyátaljában kevés alkalmazást nyert; az én svadronyom pedig csupa
ujonczokból és tartalékosokból állt; azt ágyúfedezetnek használták.
Mikor előre mentünk, akkor én a hátvédet képeztem; ha pedig hátráltunk,
akkor az előcsapatot. Így sohsem kaptam az ellenségből még kostolóra
valót sem. – Igazán lett volna időm és alkalmam ezt a hadjáratot leirni.
Mert hát egy regényiró, aki sohasem volt háborúban, valami szépen le
tudja irni azt, hogy milyen az a háboru; de aki maga benne volt a
melegében, az ugyan nem tudja, hogy volt, mint volt?
Én ugyan még annyit sem tudtam soha, hogy a lovamnak a feje felé van-e
előre, vagy a farka felé?
Mindig elfut a méreg, mikor azt olvasom, hogy hadi léggömböket fognak
használni a jövendő háborúkban; ennyi meg ennyi millió kell ballon
captifokra, kormányozható léghajókra. Mire legyenek ezek jók? Az
ellenségre granátokat hajigálni az égből? – Hisz innen a földről sokkal
jobban oda tudunk egymásra czélozni a mostani ágyúkkal, míg egy haladó
léghajóról lefelé czélozni, iszonyú komplikált föladat. – Hát, hogy az
ellenség hadiállását kikémleljék onnan a magasból. – Ugyan mit akarnak
meglátni onnan a háromezer méternyi távolból? Hiszen minden
katonaköpenyeg szürke, onnan nem látnak egyebet, mint egy boly hangyát.
Ha pedig alább szállnak, onnan lepuskázzák őket a mostani rettenetes
fegyverekkel. A mostani puskagolyó izzó, az fölrobbantja a ballon gázát.
Aztán a legtöbb csapatmozdulatot éjjel hajtják végre. A sadovai ütközet
fátumát a swiebi erdőben harczolták végig, ahol tizennégy porosz
zászlóalj tartotta magát fél napon át s ura maradt az erdőnek
negyvenkilencz osztrák zászlóalj ellen, pedig ezek oroszláni bátorsággal
harczoltak s fele elhullott a küzdelemben. Se Benedek, se Bismarck nem
tudta, mi történik az erdőben; pedig ott volt az orruk előtt. Nézték a
távcsővel. A porosz király már nyugtalan volt délfelé s odaküldte
Bismarckot Moltkéhoz, hogy kérdezze meg tőle: «mi lesz már?» De
Bismarcknak nem volt bátorsága meginterpellálni a jégembert, hanem
ahelyett megkinálta a szivartárczájával és Moltke végig ropogtatta a
szivarokat s a melyik legjobb volt, azt kiválasztotta. Bismarck
visszalovagolt a királyhoz és referált: «Jól vagyunk már. Moltke
megropogtatta a szivarokat előbb, mi előtt egyre rágyújtott».
Maslovédnél a nagyváradi ezredet félóráig lövette a szomszéd osztrák
dandár tüzérsége; nem ismert a saját katonáinkra ezer lépésnyiről, a sík
földön, fényes nappal.
Mi pedig Chlumnál gyönyörüségesen belementünk vállra vetett puskával,
hüvelybe dugott karddal egy porosz hadtestbe, amelyet a magunkénak
néztünk. Ez az egy eset az, amit a saját tapasztalatomból el tudok
mesélni, meg a pajtásaim utólagos tudósításából.
Hát amit mink ki nem tudunk venni ötszáz lépésnyiről a sík földön,
hogyan tudhatná azt meg az a Mongolfièr ott a felhőben három
kilométernyi magasságából?
Hogy történhetett meg ilyen tévedés?
Hisz ez az egész szadowai ütközet a valóságos «tévedések vígjátéka» volt
(a mi részünkről), hogy mikor visszagondol rá az ember, a fejét szeretné
a falba verni s úgy kaczagni, míg bele nem őrül.
Vakon mentünk neki erdőnek, mélységnek, mocsárnak, ellenségnek;
generálisaink, dandárnokaink, főtisztjeink derék emberek voltak, hősök
voltak, elől rohantak; ott hullottak el a szemünk előtt, a Festeticsek,
Brandensteinok, Groebenek; de senkinek sem használtak dicsőséges
halálukkal. Élniök kellett volna inkább!
Az ellenség láthatatlanul csúszott közelünkbe. Itt egy csöndes bozót
előttünk; amott egy hullámzó rozsvetés az oldalunkban, egy kanyargó
patak folyása, nefelejtses, rekettyés parttal s mikor odaérünk,
megelevenül bozót, vetés, rekettyés s emberirtó golyózáport zúdít reánk.
Amott jön mögöttünk egy kis köpönyegnyi felhő; esik belőle a pásztás
eső, aztán mikor közel jön hozzánk, villámlani kezd, hull a zápor; igen,
ágyúk villáma, golyózápor. Annak a kis felhőnek a takarója alatt egy
ellenséges dandár jött a hátunkba.
Mit segíthetne itt az égbenjáró æronauta, mikor maguk a mennybeli
hatalmak is ellenünk fordulnak?
A «chlumi köd!» A mire a fővezér hivatkozik az ütközet utáni
jelentésében. Magam is láttam azt, ami az ellenséget láthatatlanná
tette: a ködöt. (Junius harmadikán ködöt!) Csak akkor vettük észre, hogy
a kiket utolérni sietünk, nem az osztrák sereg dandára, hanem a poroszé,
mikor azok arczvonalba fordultak felénk s elkezdtek minket lőni.
Rettenetes zürzavar támadt e gyilkos meglepetésre.
Azt már tudtuk, hogy a hátunk mögött a poroszok nyomulnak előre. – Azt
sem a kémeink által tudtuk meg, hanem maguk a burkusok izenték meg a
közénk röpített granátjaikkal. Kár, hogy vizitkártyát is nem
ragasztottak a granátokra, hogy megtudhattuk volna, kihez van
szerencsénk? Ki kopogtat odahátul? – Az a porosz trónörökös volt.
Mi hosszú marschoszlopban haladtunk előre az országúton; elől három üteg
nyolcz fontos ágyu.
A negyedik üteg a hátvédnél volt a tartalékos huszár svadrony fedezete
alatt, melynek én voltam egyik hadnagya.
A porosz lovasság tömegben közeledett a vetésen keresztül.
Ekkor történt az a hadjáratokban hallatlan remek hőstett, a mit Groeben
ütegparancsnok véghez vitt. Egyedül a lovas ütegével, minden lovassági
fedezet nélkül, odavágtatott s támadó ellenséggel szembe kétszáz
lépésnyi közelbe; ott lekapcsoltatta az ágyuit s elkezdett közé
kartácsoltatni a támadó lovasságnak: azt elseperte, szétzavarta; akkor a
lovasság mögül gyalog zászlóaljak nyomultak előre s elkezdték azt az
átkozott gyorstüzelést a gyútűs puskáikkal. A magában álló üteg ezekkel
is elfogadta az egyenlőtlen harczot s addig szórta a kartácsait az
ellenség soraira, míg az utolsó tüzér is el nem esett az ágyúk mellett;
köztük maga az ütegparancsnok, a hős Groeben. A nyolcz ágyu mind ott
veszett, mert a lovakat is mind lelőtték. Hanem ezzel a dicsőséges
önfeláldozással meg lett mentve a másik két üteg s azzal az egész
osztrák dandár; a csapatokat lehetett rendezni, a futamodást rendes
visszavonulásra alakítani, a lovasságot arczvonalba állítani.
Én ezt ott láttam körülbelől olyan távolból, mintha a svábhegyi «Kakukk»
villától néznők a vérmezőn folyó csatát. – Az valami csodálatos érzés,
egy ilyen szemünk előtt lefolyó hőstett példája; egyszerre megszünik
szivünkben minden remegés; ismeretlen tűz lepi meg zsigereinket,
szomjazzuk a vért, óhajtjuk a halált, a düh megszállja agyunkat, hogy
szemünk előtt vérben úszik az egész világ; még az eget is lángveresnek
látjuk.
A szemközt jövő ellen leszerelt ágyúinkat elfoglalva visszavonult.
Elérte czélját; megszállta az előttünk fekvő várost, Chlumot, melynek a
túlsó oldalán állt Benedek a táborkarával.
Ekkor a hátunk mögött dördültek meg az ágyúk. A visszavonulási útunk is
el lett vágva; ott közelítettek a porosz trónörökös csapatai. Egy üteget
az országúton állítottak föl: az hajigálta a sistergő granátait közénk;
fedezetéül szolgált két svadrony testőrhuszár.
Mi voltunk legközelebb hozzájuk: én az ujoncz svadronyommal, meg a
negyedik lovas üteg.
Rendes stratégia szerint az lett volna a föladat, hogy a mi ágyúink
feleseljenek az ellenség ütegével. De már ekkor ki volt forgatva minden
taktikai szabály a kerékvágásból. Előre! hangzott a kapitányok
parancsszava; a mi huszárcsapatunk neki eresztett kantárral vágtatott
egyszerre az ellenséges ütegnek s egy mesemondási rövid idő alatt
elértük az üteget, levágtuk a tüzéreket s azzal neki a porosz
huszársvadronynak, mely átkozott nyugalommal állt az országúton és az
árok jobb oldalán.
Az volt a taktikájuk, hogy a másik svadrony a hátunkba kerül s
körülfogják, foglyul ejtik a mi egész csapatunkat.
Ekkor aztán ismétlődött ugyanaz a hősi csoda, ami egy órával előbb a
szemünk előtt végbement, a példa gyújtott: az ütegparancsnok, aki
mögöttünk járt, észrevéve, hogy a második porosz svadrony a hátunkba
akar kerülni, letért az ágyuival az országútról s – szórul-szóra úgy,
mint Groeben, – szemközt vágtatott az ellenséggel, kartács-távolra
lekapcsoltatta az ágyúit s mind a nyolczczal közé zúdított a
lovasságnak. Ugyanaz a siker! A második porosz svadrony megharmadolva
rebbent széjjel s menekült minden irányban.
A mi ujoncz huszár csapatunk pedig, a porosz üteggel alaposan végezve a
dolgát, rohant a porosz lovasságra.
Flegmatikus legények azok a burkus huszárok; úgy álltak ott glédában,
mintha parádéra volnának sorakozva; még a kardjukat sem húzták ki.
Ellenben revolvert tartottak a kezükben s mikor százlépésnyi formán
lehettünk tőlük, gyorsan egymás után kilőtték mind a hat csövét a forgó
pisztolynak; nem emberre czéloztak, hanem lóra. Az én paripám is kapott
két vagy három golyót; egy az orrát zsurolta. Ettől legjobban megvadult;
fölágaskodott, a fejét hátravetette, aztán, hogy sarkantyuba kaptam,
megfordult a két hátulsó lábán, hogy azt még a czirkuszi ló sem
produkálja szebben s azzal keresztül ugrott az országút árkán velem s
vitt, – igazán lóhalálában, – neki a sík mezőnek, aztán bele a
kartácstól szétzavart porosz lovas gomolyba, ahol egyszerre három-négy
ellenség között találtam magamat. Azok is úgy meg voltak rőkönyödve,
mint én, – ijedtében dühös az ember. Én is vágtam, ők is vágtak. Öltem-e
meg valakit? Bizony nem tudom én. A sekundansok nem vettek föl róla
jegyzőkönyvet. Azt tudom, hogy csak fejet vágtam. Egyszer aztán én is
kaptam a fejemre egy kardvágást, hogy meglódult tőle az agyvelőm s abban
a perczben a lovam összeroskadt alattam; nem birta tovább a kapott
golyókat s lerogytában engem is maga alá szorított.
A porosz huszárok odább robogtak; én magamra maradtam. Eszméletemnél
voltam, de a lábamat nem bírtam kihúzni a ló hullája alól. Láttam, hogy
a magyar huszárok keresztül vágták magukat a porosz huszárokon s azzal
rohannak előre. Ki tudja hová? Sokan elhullottak közülök; egy nehány még
verekedett, a tömegtől körülfogva.
A szétkartácsolt porosz lovasság mögött azonban csatárlánczban
közeledett egy csapat porosz lövész.
Én halálos veszedelmemben is kiváncsian néztem a következő jelenetet.
A mi ütegünk kapitánya hűségesen utána csinálta Groebennek a bravourját.
Fölcsatoltatta az ágyúkat s «előre» vezényelt. Ő támadta meg a porosz
gyalogságot, ágyúkkal, fedezet nélkül.
Láttam, amint a nyolcz ágyu elgördült a mezőn, közelemben.
A legszélső ágyu mellett lovagolt Nikkel hadnagy, a trombitással.
Mint már többször fölhoztam, ennek az embernek a sorsa végzetesen össze
van fonva az enyimmel; a fátum olyan takács-csomókat, olyan
matróz-hurkokat gabalyit a kettőnk életfonalából, hogy azt még karddal
sem lehet szétoldani, mint a gordiusi bogot.
Az én barátom észrevette, hogy én ott fekszem a lótól leszorítva, vértől
elborított fejjel.
«Állj!» kiáltá a tüzéreknek.
Az az egy ágyu megállítódott, a többi hét előre vágtatott.
Nikkel leugrott a lováról, odadobva a kantárt a trombitásnak.
Azzal odarohant hozzám – megkapta két kézzel a lodingomat s kirántott a
lovam alul.
Egy vártüzér leugrott az ágyuról: hárman ültek rajta; odafutott a
hadnagyhoz segíteni.
«Csigavér!» dörmögte az öreg s kirántva a zsebéből a dohányzacskóját,
egy marék vágott dohányt vett ki belőle, azzal teletömte a nyílt sebet a
koponyámon; Nikkel hirtelen bekötözte azt a zsebkendőjével. Akkor aztán
fölültettek az ágyura, a három tüzér közé.
Ezzel annyi idő telt el, hogy az alatt a másik hét ágyu egészen
kartács-lőtávolra érhetett az ellenséghez.
De a hét ágyu közül csak kettőnek volt ideje egy lövést tenni az
ellenségre.
Egy percz alatt (egyetlen egy percz alatt) halomra volt lőve mind a hét
ágyúnak valamennyi tüzére, szekerésze, lova. Maga az ütegparancsnok is
megöletett. Ime a Groeben bravourjának az ismételt előadása.
Csak az az egy változat volt benne, hogy innen egy ágyut megmentettek: a
Nikkelét, mely nem került a gyútűs puskák hordtávolába.
Nikkel, látva a katasztrófát, «fordulj»-t vezényelt s az egyetlen
megmaradt ágyuval visszavágtatott a dandár zöméhez. Az én életemet is
megmenté.
Nagy áldozatot hozott vele a barátságnak, mert az bizonyos, hogy e miatt
legalább is megrovást fog kapni. Hogy merte megmenteni azt a nyolczadik
ágyut? Holott neki az volt vezényelve, hogy rohanjon a bizonyos halálba,
veszszen el ő is ott, a hol a társai! A katona ne okoskodjék, ne
szemfüleskedjék; hanem teljesítse vakon a parancsszót. Bizonyosra
vehető, hogy szegény Nikkel azzal, hogy az ágyuját hazahozta s hogy
engem is fölszedett: eljátszotta az egész katonai karrierjét.