Mondjuk, hogy «lókúra»; minthogy rajtam lett végrehajtva. Jó sikerrel.
De ezt nem a zsidó doktor követte el velem. Nem is Mirrha. Majd rájövünk
arra.
Nekem a doktor mondása motoszkált a fejemben.
Önnel csoda történt.
Az eszmetársulat egyenesen rávezetett az amuletemre.
«Kisasszony!» susogtam az ágyból.
Szó nélkül odalebbent hozzám s rámhajolt, hogy hangos beszéddel meg ne
erőltessem magamat.
– Nem tudja kegyed, hogy mikor idehoztak s a ruháimat levetették rólam,
mi történt a dolmányom zsebében található pugyillárisommal?
– De igen. Az a tüzérhadnagy úr, aki önt idehozta, kivette a tárczát
önnek a dolmányzsebéből s átadta az atyámnak megőrzés végett. Az atyám
megszámlálta, hogy mennyi pénz van benne s erről elismervényt adott a
hadnagy úrnak.
Ez engem nyugtalanított.
– Nem találtak abban a tárczában egy levelet is, borítékba téve?
– Úgy tudom, hogy igen.
– Nem nyitották föl a borítékot?
– Nem.
– A hadnagy sem tekintett bele?
– Az sem.
Megkönnyebbült a lelkem a biztosításra.
– Kisasszony! Nem kaphatnám én a kezemhez azt a borítékba tett levelet?
– Most rögtön nem. Mert az apám önnek a tárczáját mindenestől elzárta
egy Wertheim-ládikóba s annak a kulcsát átadta a hadnagy úrnak, akit úgy
hínak, hogy Nikkel.
– Nem szokott Nikkel hadnagy úr hozzám ellátogatni?
– Minden reggel hat órakor. Máskor szolgálatban van. Ma már volt itt.
Önnek türelemmel kell lenni holnap reggelig.
E szerint én egy egész éjjel kénytelen vagyok nélkülözni az
amuletjeimet.
Mikor a halállal küzdöttem, az általános érzés az idegeimben hasonlított
a gyönyörhöz. Emberfölötti bátorságot éreztem a lelkemben. Hivogattam
kézszorításra azt a rejtélyes alakot, akit a klasszikus korban angyalnak
ábrázoltak, lefelé fordított fáklyával, mi pedig rémalaknak festünk.
Mindegy volt, akármelyik jön; itt a kezem. Lássuk, melyikünk lesz, aki
nem állja ki a másiknak a kézszorítását? Diák koromban sokszor próbáltam
ezt. Nem volt pajtás, aki a kézszorításom elől vissza ne huzódott volna.
Ugy látszik, hogy ő kegyetlensége sem állhatta ki. Visszavonult.
Mikor aztán gyógyulásra váltam, akkor az ellenkező érzés vett rajtam
erőt, az elüzhetetlen félelem. Olyan rettegővé lettem, mint egy rossz
kölyök, aki a mumustól fél. Tárgytalan, alaktalan rémek kisértettek.
Legkinzóbb aggodalmam volt az, hogy az amuletem nincsen velem. Az a
kettős arczkép. Ha azt ide tehetném a szivem fölé, az engem
megoltalmazna. Pedig olyan közel van hozzám, itt a mellékszobában. De be
van zárva. Egyre azon törtem a fejemet, hogy lehetne egy Wertheim-ládát
kulcs nélkül fölnyitni. Egy egész hosszú éjszakát kell végig kinlódnom,
míg hozzá juthatok.
Az elmult éjszakákon mély lázas álmaim voltak. Ezen az új éjszakán egy
perczre sem birtam elaludni.
Mirrha nem győzte az arczomról törülgetni a verítéket.
Ott volt mellettem a három székből csinált fekhelyén.
Minden óraütésre hozta az orvosságot, amit csöppenkint megszámlálva
kellett beadni. Koronkint megujította a jeges borítékot a koponyámom.
Éjjeli mécs égett az éjszekrényen. Ha szomjaztam: czitromvizet adott.
Nem birtam az álmatlanságot eltürni. Arra kértem, hogy beszélgessen
velem.
Ugyan miről konverzáljon egy fiatal leány egy idegen seblázas férfival
egy mélységes éjszakán át?
– Van önnek édes atyja? kérdé Mirrha.
– Nincs.
– Hát anyja?
– Azt soha sem ismertem.
– Hát azért lehetett ez?
– Micsoda?
– Hogy ön ide jutott.
– Aki csatába megy, ide jut.
– Hát minek ment ön oda?
– Mert oda kommandiroztak.
– Valóságos katonatiszt ön?
– Nem. Jogász vagyok. Még iskolába járok.
– Lássa, az én bátyáim is iskolába járnak; az egyik orvos akar lenni, a
másik kereskedő; ezeket nem viszik soha a csatatérre.
– Hogy lehet az?
– Úgy lehet, hogy az én apám mind a kettőért lefizette a
katonaváltság-dijat, az ezer forintot. Pedig az én apám szegény ember.
Nehezen keresi a pénzt. Mégis összezsugorgatta azt a két darab ezrest,
amit törvény szerint, igazság szerint váltságul letesznek az olyan
fiakért, akikből a szülőik nem akarnak katonát csinálni. Hát önöknél nem
ismerik ezt a törvényt?
(«Ezt a törvényt? A «lex Schmerlingiánát». Melynek érvényében ezerforint
lefizetésével minden gondos családapa megszabadíthatja a jobb sorsra
szánt magzatját a haza védelmének, a trón oltalmazásának véres
kötelessége alól. Menjenek verekedni, akiknek a dulakodás a passziójuk;
akiknek a világ egy nagy korcsma s a mulatság vége fejbeverés. – Oh te
bölcs államférfi, te jóltevője az intelligens ifjuságnak! De kár, hogy
nem vagy itt már. – Most nem volna rajtunk a keserves 25: – már
tudniillik nem a hajdani olvasatlan 25, hanem a nagyon is agyonolvasott
25. §.)
(Ugyan kérlek, könyökölj oldalba, hogy ne politizáljak!)
Valahogy mégis csak rám virradt a reggel; egész éjjel a Mirrha tartott
mesével, napi hirekkel, suttogva, hogy a többieket föl ne zavarja, akik
a szobában alusznak.
Négy órakor már világos volt. Mirrha legelébb fölkelt, kiment a
konyhába; valószinüleg ott végezte el a toilettjét. A diákok öt órakor
keltek, s neki feküdtek a könyveiknek. Félhatra fölkelt az apa, s egy
óra-negyedig fenhangon imádkozott. Akkor bejött a konyhából Mirrha a
tejes kannával; az asztalra tett csészéket tele töltötte, a zsemlyés
kosarat föltette; három percz alatt mindenki végezte a reggelijét; a
fiúk hónuk alá csapták a könyveiket, elsiettek; a házaló vállára vette a
batyuját s ment üzérkedni. Mirrha az én számomra köménymagos levest
főzött, ami nekem nagyon jól izlett.
A mint az óra hatot ütött, sarkantyus lépések hangzottak a konyhában;
kopogtattak: «szabad». Az ajtón belépett Nikkel.
– Nos, öreg ház! Hisz te már egész helyre-legény vagy! – szólt, mikor
meglátta, hogy már levest kanalazok. – Kisztihand Frájla.
– Csakhogy itt vagy! – rebegtem én, elsoványult karomat eléje nyujtva.
Mirrha azonban egyszerre kifutott a szobából, oly rögtönösen, hogy el
nem tudtam gondolni, mi lelte?
Én nem találtam ki az ő gondolatját; de ő kitalálta az enyimet. Az apja
után szaladt az utczára, hogy visszahivja.
– Add ide pajtás azt a kulcsot, a mit magadhoz vettél, mondám Nikkelnek.
– A tárczámat szeretném megkapni, a mi el van zárva.
– Sürgetős szükséged van rá?
– Igen sürgetős.
– Csakhogy a szobakulcs meg a gazdádnál van s az a mai nap csak estefelé
kerül haza. Most beszéltem vele az utczán.
– Csak estére! – sóhajték föl. – Hát még egy egész nap ne birjam a
talizmánomat!
– Miért olyan sürgetős neked az a tárcza? Ha pénz kell: adhatok. Nálam
van a nyolczadik üteg pénztára, s a legénységnek igen nagy oka van rá,
hogy a lénungját benn hagyja.
(Az ám! Azok már igen szépen el vannak kvártélyozva a chlumi pázsit
alatt.)
– Nincs nekem pénzre szükségem; mire fordítanám? Hanem egy levelet
szeretnék belőle kivenni; abban van egy arczkép.
Erre a szóra elébb elnevette magát Nikkel, aztán egyszerre komoly
feszességet vont az arczára.
– Jaj, de gyerek vagy! – De ilyenek ám a többi sebesültek is mind:
valóságos gyerekké lesznek, mikor gyógyulni kezdenek. Képes könyveket
kérnek, meg játékszereket, muzsikáló szájharmonikát. Hát neked meg
arczkép kell. Szép hölgy arczképe?
– Meg egy szép gyermeké, – rebegtem én.
– Meg egy szép gyermeké? – ölbeli babáé?
– Ez az én amuletem, – mondám én, a jó barát kezét megszorítva forrón.
Ő pedig olyan kiállhatatlan gunyos szánalommal nézett az arczomra, hogy
kedvem lett volna fölugrani s a torkát megragadni. Észrevette, hogy
orrolok.
– Jól van, jól, pajtás. Nem csufollak én ki azért, hogy babonás vagy. Én
is az vagyok. Nekem is itt van a tárczámban egy ilyen amulet. Egy
arczkép. Addig is, míg a magadéhoz jutsz, odaadhatnám kölcsön az
enyimet.
S kivette a belső zsebéből a nagy pugyillárisát, a miben az üteg
kasszája volt.
– De még sem «most még». – Dörmögé ismét visszadugva a bőrtárczát a
zsebébe.
Különben sem fogadtam volna el ezt a kölcsönt.
– Te szamár! A te amuleted engem nem idvezít.
– No hát csak gyógyítson meg a magadé.
Ezalatt Mirrha visszaérkezett az apjával, a kit utolért az utczán.
A házaló azt hitte, hogy becsületbeli adósságot kell visszafizetnem,
azért akarok olyan sürgetősen hozzájutni a tárczámhoz. Ha tudta volna,
hogy csak egy arczképrejtő levelet akarok belőle kivenni, bizony nem
czepelte volna vissza a batyuját.
A Mirrha kitalálta a kivánságomat. Hisz egész éjjel arról hallott
fantáziálni.
Akkor aztán fölnyitották a szobát és a ládát; a gazdám kezembe adta a
tárczámat. – Nagyon furcsán csóválta aztán a fejét, mikor azt látta,
hogy a pénzhez hozzá sem nyulok, csak egy levelet veszek ki a tárcza
rejtekéből; azt elébb az ajkamhoz szorítom, s aztán az ingem alá
csusztatom. Aztán a tárczát ismét visszatettem a kezébe.
A jó ember magasra emelte a kezeit, halkan mormogva:
«Min haólám wead haólám» (Egyik örökkévalóságtól a másikig.)
Azután ismét bezártak ládát, ajtót, s a házaló és Nikkel együtt hagyták
el a szobát. Én egyedül maradtam Mirrhával. Most már nem egyedül.
Mert ő is ott volt: – Passiflora.
Akkor aztán, a mint ez a bűbájos amulet ott feküdt a szivemen, egyszerre
meglepett az álom; a szemeim leragadtak s aludtam oly mélyen, csöndesen,
hogy semmi zaj körülöttem föl nem ébresztett.
Mikor végre fölneszeltem az álmomból, azt láttam, hogy a nap besüt az
ablakon.
A mint nyüzsögni kezdtem, Mirrha odajött hozzám.
– Reggel van már? – kérdezém.
– Nem! Este van. Hét óra lesz.
Tehát tizenkét órát aludtam egy huzomban.
– Nem akartam önt fölkelteni, olyan jól aludt. Az orvos is itt volt az
alatt. Azt mondta: Többet segít most az álom minden orvosságnál. – (Ah
az én amulétom!)
No de mondhatom, hogy rossz amuletet választottam magamnak. Először
fejbe hágy vágni a burkusnak, azután meg még betegebbé tesz, mikor azt
várom tőle, hogy meggyógyítson. Úgy nyomja a szívemet, mintha a hét
főbűn terhét viselném rajta.
Egészen nyomorultnak érzem magamat. Az orvos azzal biztat, hogy a sebem
egész normális hegedési procedurát követ; én pedig ellenkezőleg azt
érzem, hogy napról-napra jobban közeledem a végemhez.
Egyszer Mirrha odahozta elém a tükört. Én kivántam. Nem ismertem
magamra. Hisz ez az a bizonyos Lázár! Ebbe a pofába ugyan nem lehet oka
senkinek se beleszeretni!
Végre rájött az orvos, hogy valami nehéz kedélybajnak kell a gyógyulás
utjába állni. Neki persze nem gyóntam azt meg.
De a Mirrha egyszer-egyszer rajtakapott, hogy a vánkosom alá tett
arczképet előhúzom, nézegetem s utána még nyugtalanabb leszek. Ápolóm
volt: ez jogot adott neki, hogy kivallasson.
– Úgy-e bár, önnek az a fénykép okoz nyugtalanságot?
Olyan szivbeli jósággal kérdezett, hogy válasz helyett odaadtam neki a
fényképet.
Elbámult rajta.
– Ez az ön felesége? kérdezé, még nagyobbra csinálva a szemeit, mint
maguktól voltak.
– A gyermek az enyém. A nő szinésznő. A gyermeket elhagyta dajkaságba.
Maga elment komédiázni. És engem most az a gondolat kinoz, hogy ha én
itt meghalok, ez a szegény kis gyermek nyomorultul el fog pusztulni. Ki
gondoskodik róla tovább?
– Majd beszélek én erről az apámmal. Ő tud ezen segíteni.
Azt mondtam rá, nem bánom; de nem volt semmi hitem hozzá, hogy egy
házaló mit segíthetne ezen a bajon.
Hanem a házaló egyuttal az Assicurazioni Generali ügynöke is volt s a
leánya értesítése után kész tervet hozott elém.
– Ön egy újszülött sorsát akarná biztosítva látni. Van arra mód.
Azzal előkereste a prospektusból az idevonatkozó tabellát.
«Havonkinti husz forint ellátási díj ujszülöttnek mennyi időre?»
– Hát mennyi időre? Amíg férjhez nem megy.
«Évi befizetés ennyi.»
– Hát az egyszer mindenkorra leteendő összeg?
Rákeresett: ennyi.
«Azon esetben, ha a biztosító elébb meghal?» Ennyi.
– De ha a biztosító még kiskoru, s az összeget le nem teheti?
– Tehet végrendeletet, mint kiskoru is s azt az örökösök tartoznak
teljesíteni.
Ez jó megoldás lesz.
A házigazdám magára vállalta, hogy az egész ügyet egy közjegyzővel
rendbehozza; nyugodt lehetek felőle. Több ilyen esetnél volt már
közbenjáró.
Ezzel nagyon megnyugtatott. Megjött az étvágyam s éjszaka tudtam aludni.
Másnap a házigazdám már az elkészített okiratokkal jött hozzám, a mik
aláirásomra vártak. Ott volt a végrendelet is, melyben a keresztlevélben
megnevezett gyermek javára 240 frt évi járadék biztosíttatik
férjhezmeneteléig.
– Hát férjhezmenetelekor? Egy kelengye? kérdezé az ügynök.
– Az is jó lesz.
– Mennyi? Tizezer forint?
– Legyen húszezer.
– Szép.
– Örököseim, akiket nem ismerek, kétszázezer forint készpénzt lelnek
utánam; abból kifizethetik jó lélekkel.
Most még csak a testamenti executort kellett megnevezni az okiratban.
Én egyenesen Nikkelre gondoltam. Ő már értette az én dolgomat. És
nagykoru volt.
– Nagyon helyes, mondá a házaló. Mirrha is azt mondta rá, hogy az lesz a
legjobb.
Én nem akartam holnap reggelig várni, amikor Nikkel a szokott órában
eljön meglátogatni, hanem arra kértem a házi gazdámat, hogy keresse föl
rögtön a barátomat s amint az hivatalától szabadulhat, hozza ide, a
közjegyzővel együtt.
Nyugtalan voltam. A hegedő seb úgy lüktetett a fejemben, mintha minden
érütés egy pőrölycsapás volna. Attól féltem, hogy holnap reggelig
meghalhatok s akkor mi lesz abból a nyomorult féregből?
Délután előkerült a házigazdám Nikkellel és a közjegyzővel együtt.
– Nos öreg! Hát mi az a sürgetős dolog? Nyakunkon a burkusok? kiabált a
pattantyus, brutális tréfa hangján. Miért hivattál olyan sürgetősen?
Hát ha már akkor meg lett volna irva a «Kőszivü ember fiai» regény, azt
hihetné valaki, hogy abból plagizálom ezt a jelenetet, a mi akkurát úgy
folyott le (részemről), a hogy ott le van irva egy halálra sebesült
vitéz kétségbeesésének tüneteivel, aki könnyelmü anyjától elhagyott
porontyát pajtása védelmébe ajánlja.
«Ennek a gyermeknek a sírása még a föld alatt sem enged nyugodnom!»
No de én ezt nem loptam Palvitz Ottótól; mert ez két évvel előbb
történt, mint az említett regény iródott; ez én nekem saját szájból
szakadt mondásom, s az egész jelenet az én eredeti invenczióm.
De a befejezése a scénának aztán erősen különbözik attól a másiktól.
Annyit mondhatok, hogy sokkal drasztikusabb amazénál.
Jelen voltak e drámai előadásnál Mirrha, az atyja, Nikkel, a közjegyző,
aztán meg én.
Nikkel végighallgatta az egész expektorácziómat, az ágyam szélén ülve; a
közjegyző az asztalnál ült a dokumentumokra könyökölve; a házigazda a
biztosítási kötvényt szorongatta a kebeléhez. Én előhúztam a vánkosom
alól az én ereklyéimet: a Passiflora levelét, az arczképet, a
keresztelőlevelet, s mindazokat Nikkelnek nyujtám, kérve, hogy
mellékelje az aktákhoz, mint dóczékat.
Nikkel elolvasta a levelet, megnézte az arczképet, a keresztlevélbe is
belenézett s aztán ledobta mind a hármat az asztalra.
A közjegyző hivatalos applombbal intézé hozzá a kérdést:
– Elvállalja ön a testamenti executor szerepét?
– Dehogy vállalom!
Mindenki bámulva nézett rá; én elszörnyedve kiáltottam rá:
– Nem vállalod el?
Nikkel körülnézett, mintha a jelenlevőket akarná fölkérni, hogy
vonuljanak át a másik szobába; hanem aztán vállat vont s cynikus
egykedvüséggel mondá:
– Eh mit? Komédia! legyen hozzá publikum.
Azzal odalépett hozzám, megfogta a kezemet erősen.
– Nem biz én pajtás, nem leszek a testamentomod végrehajtója. Először is
azért, mert neked semmi okod sincs végrendelettel foglalkozni. Meg fogsz
gyógyulni. Két hét múlva lovon ülhetsz, s aztán élhetsz akár Matuzsalem
koráig, ha csak párbajban agyon nem lőnek. Verd ki a fejedből ezt a
hőbörtös gondolatot. Ami pedig azt a lelkifurdalást illeti emiatt az
árva poronty miatt, nyugtasd meg magadat egészen, nem a te bűnöd az,
hanem az enyim. A hozzád irt levél, meg a keresztelőlevél két hónappal
későbbi keletü, mint a születési nap. Hasonló arczképet én is kaptam,
csakhogy hat héttel hamarább, mint te. Itt van. Nézd meg. S hogy még
bizonyosabb légy felőle, itt van a levél is, amiben az arczképet
küldték, olvasd el.
Elém tárta a levelet, Passiflora ismerős czifráival. Csak a megszólítást
olvastam el belőle: «Kedves kis szamaram!»
– Kedves kis szamaram!
Föl akartam ugorni az ágyból. Nikkel lefogott, s a két szemével az én
szemembe nézve mezmerizáló erővel, a szájamba beszélt.
– Igen is: «Kedves kis szamaram»; te pedig voltál az ő «nagy szamara»;
most is az vagy, akit egy szívtelen komédiásné megbűvölt s te meg akarsz
halni csupa szuggesztioból.
– Megöllek! hörgém dühösen; aztán, hogy nem tudtam a sovány kezemet az ő
erős markából kiszabadítani, elbágyadtan rebegém: «megöltél».
Nikkel pedig megcsókolta jobbról, balról az orczámat s gyöngéden sugdosá
az arczomba:
– Dehogy ölsz te meg engem, dehogy öltelek én meg téged, pajtás.
Meggyógyítottalak. Tudom, hogy heroikus kúra volt: lókúra; de hát neked
az kellett. Már most nevessünk egymás szemébe egyet. Nem eresztelek el
addig, amíg nem nevetsz. Hahaha! Nevess te is. Megcsiklandozzalak?
A két férfi a jelenet kezdetén úgy megijedt, hogy mind a ketten
átfutottak a benyilóba. Mirrha pedig az ablakmélyedésbe húzta magát, és
onnan nézte az én tehetetlen dulakodásomat Nikkellel. Annyi helyes
érzéke volt, hogy nem jött segítségemre. Megértette, hogy a Nikkel most
engem gyógykezel: massziroz.
Aztán én is megcsókoltam Nikkelnek az arczát.
Ekkor aztán elbocsátotta a kezeimet; megigazította a fejemen a
félrecsuszott köteléket.
– No lásd fiacskám! Milyen jó volt, hogy azt a tályogot fölmetszettük.
Hadd tisztuljon a rosszaságtól a véred. Ugye, hogy nem szur már ott
belül? Ha fáj még, csak szólj! Még mélyebbre is vághatok a késsel.
Akarod, hogy elmondjam, mennyit nevettünk fölötted, rajongó bolondon,
aki elhagytad magaddal hitetni, hogy egy pattantyus hadnagy olyan gyáva
egy szép, ingerlő hölgygyel szemben, hogy nem érdemelné egy napig a
császár kenyerét, ha az ellenséggel szemben is olyan gyáva volna? És te
azt elhitted, még czitáltad is a szemembe. No hát már most végy egy nagy
lélekzetet! No még egyet. Azután majd fordulj a fal felé s aludjál
szépen. Azt a lelkiismeretmardosást hagyd egészen én nekem. Az én lelkem
pachidermis, vastagbőrü. Tudod, hogy a disznó nem fél a kigyómarástól;
megeszi a kigyót mérgestől együtt. Ne legyen neked szívfájásod amiatt a
gyerek miatt. Majd pártját fogják annak. A szinésznő leánya már féléves
korában annyit tud komédiázni, hogy lefőz vele mindenkit; egy éves
korában már énekel, másfél éves korában balletet tánczol és zsarnoka
lesz a háznak mindvégig.
Ennyi gyöngédség után még sem mondhattam neki egyebet, mint azt, hogy
«óh te országos gazember!»
– Országos gazember vagyok? Azért, hogy ideje korán fölnyitottam a
szemedet? Azért, hogy nem engedtem rajtad azt a tréfát elkövettetni,
amit a parasztasszonyok praktikáznak, mikor a kotló elhagyja csibéit s
akkor egy kappannak pálinkás zsemlyét adnak? Akkor lettem volna ugy-e
becsületes ember, hogyha engedlek utána szaladni? rádhagyom, hogy vedd
el? add neki a nevedet? Magam pedig ott maradok becsületes házibarátnak?
S aztán játszom veled azt a gyermekkori bujosdit, amihez azt a nótát
énekeltük: «eb hátán fecskefészek, minden ember látja; csak maga nem
látja?» Te így tettél volna, ugy-e? Te országos becsületes ember!
Nem tudtam rá mit felelni. Le voltam pipálva. Persze, hogy én így tettem
volna. Nem is «volna», hanem «volt».
Csak azt tudtam nyögni:
– Mért nem hagytál ott veszni a csatatéren?
– Ördögök csiklándozzák meg a te szentimentális talpadat! Most még te is
ungorkodol velem amiatt, hogy fölszedtelek a halottak közül! Nem elég,
hogy ezek odafönn mindennap maczerálnak, mortifikálnak, chikanálnak
ezért a szamaritánus tettemért; kicsi híja, hogy főbe nem lőttek érte,
de még megeshetik, hogy infám-kasszálnak; hanem még te is előállsz
sápítozni, hogy mért nem hagytalak ott?
Beláttam, milyen igazságtalan vagyok hozzá. Odanyujtottam a kezemet
felé.
– Bocsáss meg, pajtás. A beteg ember igazságtalan. Megszabadítottál egy
rémtől; de egy iszonyu üresség maradt utána a lelkemben.
– Majd betelik az magától.
Azzal megszorította a kezemet s mintha eszmetársulat nyomán keresné az
üresség betöltőjét: a szemeivel kereste Mirrhát, ki az ablakfüggöny
mögül leskelődött; nem gondolva rá, hogy a csipkefüggöny átlátszó.
Nikkel úgy tett, mintha nem látna át a függönyön. Nekem azt mondta, hogy
«Csau», Mirrhának pedig nem köszönt. Azzal eltávozott.
Én nem láttam, hogy Mirrha ott van; háttal voltam az ablaknak.
Azt hittem, hogy egyedül vagyok a szobában.
Nem tudtam magamat visszatartani többé.
Elkezdtem zokogva sírni.
Hiszen mi erős férfiak is sirunk ám, mikor senki sem látja.
Egyszer aztán azt vettem észre, hogy ketten sirunk.
Egymás nyakába borulva.
Ő azért sir, hogy engem vigasztaljon.
S nekem ez a vigasztalás jól esik.
Azon veszem észre magamat, hogy megcsókoltam a kezét.
Mit adhattam neki egyebet, a könyeiért?
Akkor aztán tartott nekem egy kegyes beszédet, hogy legyek nyugodtan; a
fölindulás megárt.
Én viszont biztosítottam felőle, hogy most már egészen fölgyógyultnak
érzem magamat s holnap föl fogok kelni s aztán rendes ember leszek.
Arra ő kihúzta a kezét a kezemből.
– Kérek öntől valamit, mondám a leánynak.
– Mi a kivánsága?
– Hozza ide nekem onnan az asztalról azt a levelet, meg az arczképet.
Belenézett a szemembe mélyen; kitalálta a gondolatomat.
– Ön össze akarja azokat tépni?
– Igen. Apró darabokra fogom tépni.
Erre olyan áldott, szelid, kérlelő tekintetet sugárzott rám.
– Ne tegye ön azt!… Hiszen olyan nagyon szerethette… Boldog volt vele…
Amit vétett ön ellen, azt hamar el fogja felejteni; de a boldogságára
örökké vissza fog emlékezni. Ajándékozza ön nekem ezeket.
Olyan szépen tudott kérni, hogy én neki adtam azokat a tárgyakat, amik
tegnap még amulét voltak rám nézve; drága kincs, ma pedig szemét,
undokság.
– De már azokat a hivatalos irkafirkákat csakugyan összetépem. A
végrendeletet és a biztosítást.
Erre a zsidó leány odajött hozzám s a mutató ujjának a hegyét odatette a
homlokomra.
– Uram; ön nemes ember. Gavallér. Illik-e az egy nemes emberhez, hogy
boszut álljon egy gyermeken, akit még tegnap szeretett, azért, mert ma
meggyűlölte az anyját? Visszaveszi-e egy gavallér az adott alamizsnát,
egy koldustól?
Ejh, de megvoltam pirítva! Hogy nekem egy zsidó leánytól kellett
megtanulnom, mi a nemes ember szokása.
– Önnek nemes szíve van Mirrha… Szégyenlem magam ön előtt…
Ekkor aztán megsajnálta azt a vért, amit a szégyen az arczomba
kergetett. Le akarta azt a pirt törülni onnan. Elnevette magát. Éles
hangot erőltetett a beszédéhez.
– Oh bizony nem a nemes szív mondatta ezt velem; mirevaló volna az az én
fajtámnak? Hanem, hogy az apámnak ebből a biztosítási üzletből provizió
jár, hogy az kárba ne veszszen.
De most már a Mirrha arcza lett lángvörös. Hazudott.
Dejszen, nem teszel engem bolonddá! Nem az a kis önérdek mondatta ezt
veled, hanem a te gyémánt szived!
– Hivja be az urakat, mondám Mirrhának. S aztán aláirtam az okmányokat.
A «Viola» el van látva egész életére. Agyiő, madám! Nem álmodunk többet
egymásról.