(Ugyan mik lehettek azok a komoly szándékok, a mik szoros kapcsolatba
fűztek egy még gyámi hatóság alatt levő diákot, meg egy állandó angazsma
nélkül való vidéki primadonnát?)
Olvasd csak el, a mit a megelőző fejezetben az aláhúzott sorokban
megörökíték.
Igenis.
A filisztereknek, a mindennapi embereknek a vezércsillaga a «fixum»; a
zseniknek a «fixa» (idea.)
Az én fixa ideám az volt, hogy Passiflorát elválhatatlanul magamhoz
fűzöm.
Ennek pedig csak az az egy módja van, hogyha magam is szinészszé leszek.
Nincs ennél szebb életpálya a kerek földön.
Ehhez nem kell se kineveztetés, se megválasztatás; nem követeltetik se
index, se érettségi bizonyítvány, se tesztimonium, se diploma, s egyéb
fészkes fránya; az ember kinevezi maga magát művésznek, s az lesz. Ha
van talentuma, beleszületik, ha van zsenije, felnő az égbe.
A ki szinész lesz, minorennisből egyszerre majorennissé lesz. – A
szinész nem fizet adót. (Sem adósságot.) Mindig szabad vándorművészt
értek alatta; mert a fix angazsált pesti szinész már glebæ (klebæ)
adstrictus. (A második szó tótul van.)
A szinész, ha szerelmes lesz, semmi sem állja útját a boldogságának. Az
megházasodik, a nélkül, hogy az impedimentumok, czeremoniák,
dispenzácziók, dimisszorialisok, matrikulák, reverzálisok, moringlevelek
labyrintusán keresztül törné magát; – ha kinyomtatják a teátrumczédulára
a neveiket egymás mellé: ..y úr és ..y asszonyság, rendben van minden.
Aztán micsoda magasztos hivatás! Terjeszteni a magyar nyelvet és
irodalmat; megküzdeni az idegennel, meghódítani Pozsonyt, Temesvárt.
«Veni, dixi, vici!» Fentartani a lelkesedést a nemzetben! Minden újév
napján előadni Bánk-Bánt, márczius 15-ikén Bem apót, Husvétkor a
Peleskei Nótáriust, Pünkösdkor Rákóczyt, István napján a Szigetvári
vértanúkat, Mindszentek napján a Molnár és gyermekét, Karácsonykor a
Szökött katonát s látni a nemzetet, a mint sír és a mint kaczag?
Az írók elneveztek minket a nemzet napszámosainak! Mily fölséges czím! –
Emlékeztet a fűrészporra!
És általjában ez az egész szinpadi társadalom, ez az exlex osztály, a
mit semmi törvény nem reguláz, egymás között mily összetartó, csak a
szeretet tartja őket össze. A világgal mindig haragban, de egymással
mindig barátságban. Hulló csillagokat követelnek, de hulló morzsákkal is
beérik. Egy krájczervirslivel, egy krigli sörrel, kvarglival mivel, meg
az aranyos anekdotáikkal olyan lakomát csapnak, hogy Bontoux
irigyelhetné őket. Soha sem fáj a fejük a miatt, hogy mit ad holnap a
sors? Mit adunk mi? Ez a kérdés.
Aztán még egyet tegyünk hozzá.
Hiszen lesznek még sokan, a kik az 1861-től 1865-ig lejárt időt végig
lépkedték lánczos lábbal, azok előtt még megrémlik, mint egy gonosz
álom, hogy micsoda nyomorúságos elbusulni való állapot kisértett akkor
itt nálunk végtül végig, alul-felül. Az egész ország egy nagy
nyavalyában, a mit nem tud gyógyítani, szégyel bevallani.
Az egyetlen szabad ember az országban a kóbor komédiás, a ki még nincs
megstemplizve, megfinánczolva, megmászrégelozva; a többi mind rabszolga,
helóta, igavonó barom, dög!
Lehet-e csodálkozni azon, hogy akadtak hevesvérű suhanczok, kiknek
fejükbe ment a multak dicsősége s aztán neki szaladtak a felhőnek, hogy
ők azt majd másfelé hajtják a köpönyegeikkel?
Bizony el akartam én szökni az iskolából vándorszinésznek.
S aztán két szép szem is biztatott rá.
Csodálatos proteusai a szemeknek. Mennyi változatra tudtak alakulni. De
hiszen azért volt szinésznő.
De még csodásabb adománya volt ezeknek a szép szemeknek, hogy az
embernek a lelkébe tudott vele látni.
Ez a fődolog!
Mivelhogy van és lesz egy örökké tartó háború két ellenfél között, a
kiknek neve «nő» és «férfi». Míg a világ világ lesz, ez a két ellenfél
folyton hódító háborút fog egymás ellen folytatni. Szó sincs
békekötésről. Dualismusról talán? Ha az egyik fél meghódol. Ezzel a
princzipiummal: «a mi az enyém, az az enyém; a mi pedig a tied, – az is
az enyém».
S ha épenséggel a nő szinésznő, akkor ez a háború valóságos várostrom
természetét veszi föl.
Mi pedig a háborúban a fődolog?
Tudom, tudom. Az a banális frázis Montecuculitól: «pénz, pénz és megint
pénz». Csak Montecuculi ne beszéljen. Ő értett ehhez valamit, a mikor
harmincz esztendeig elpiszmogtak egy háborúval.
Láttunk mink már egy olyan háborút, a mikor az egyik félnél semmi pénz
sem volt, a másiknál volt minden pénz, mégis az a fél, a melyiknek semmi
pénze sem volt, maga alá kerítette azt, a melyiknél minden pénz ott
volt. Nem is nagyon messze volt tőlünk.
A fődolog a háborúban megtudni azt, hogy mi szándéka van az ellenfélnek.
A kinek legjobb kémei vannak, az a győztes. Albrecht herczeg is ezzel
nyerte meg a custozzai ütközetet.
No hát ilyen spionjai voltak Passiflorának a szemeiben.
Az embernek a szive közepéig látott velük.
A hizelgés, az esküdözés, az igéret vagy igazi vagy hamis.
A sok hamis közül kiválasztani az igazit, ez a tudomány!
S ezzel birt Passiflora. Az igazi az enyim volt.
Én voltam az igazi bolond, a ki kész voltam beváltani azt, a mit igérek:
hogy megválok az életpályámtól, áttérek a szeretőmére. A míg nagykorú
nem leszek, élem a czigány életet, támaszkodva a jótékony Bärelékre, a
tékozló fiúk gondviselésére. Ha pedig nagykorú leszek, megkapom a
pénzemet, akkor magam leszek szinigazgató; én szervezek társaságot s
abban aztán magam leszek a hérosz, primo amoroso, szinpadon és szinpadon
kivül; ő pedig a primadonnám, a kit még a wiedeni szinház sem fog
elszerződtethetni tőlem, mert túlliczitálom.
Ez volt a mindennapi álmom.