Minden héten összevagdalkoztam valakivel Passiflora miatt.
Hol én kaptam egyet, hol én adtam egyet.
A Passiflorának nem udvarolt senki büntetlenül.
Grófocskák, bárócskák, bankárfiucskák tanulták respektálni a szerzett
jogokat.
Passiflora természetesen ártatlan volt mindenekben.
Ő nekem hűségesen meggyónta mindig, ha valaki veszedelmesebb modorban
udvarolt neki. Arra persze nem lehettem féltékeny, hogyha a
szinésztársai a szinpadon ölelgették. Hát ez a szerepében van. Hát ha a
szinpadon csókolóznak is, az ellen nincs törvényeinkben védelem. A
szinpadi csók «egy szükséges jó» (annak, a ki kapja), «egy szükségtelen
rossz» (annak, a ki nézi).
Ha egy férj, egy szerető féltékeny arra, hogy a feleségét, a szeretőjét
a szinpadon mások megcsókolják, ez nagy nyavalya.
De annak csak egy orvossága van.
Lediktálhatom a reczipéjét.
Az ilyen féltékeny férj, vagy szerető álljon be maga is szinésznek,
játszszon szerelmes szerepeket, akkor a szinpadon is maga fogja
ölelgetni, csókolgatni a drága kincsét és senki más. (Ezt a három sort
húzd alá (cursiv), mert ebből még lesz valami.)
Én azonban nem strázsálhattam egész nap a Passiflorát. Tanulni is csak
kellett, pedig sokat.
Szerencsémre volt egy biztos jó barátom. Régi, kipróbált czimbora. A
derék Nikkel.
Ő mint aktiv szolgálatban levő tüzérhadnagy került ki az akadémiából s
ide lett transferálva Budapestre.
Átkozott kevés dolga volt. A gellérthegyi czitadellának az őrzése volt
rá bizva.
Ördögöt strázsálta ő azt a czitadellát!
Maguk a katonák is mókát csináltak belőle. Hiszen senki sem lopja el
azokat a mihaszna vaságyúkat.
Hanem a helyett valahányszor a Passiflora szobájába léptem, már rendesen
ott találtam az én Nikkelemet, tiszteletteljes poziturában ülve a pamlag
előtti fotelben, a csákója a kezében, a kardja a térde között.
Ez engem nagyon megnyugtatott.
Egy katonatiszt nagyon jó arra, hogy az orczátlan czivilista udvarlókat
elriaszsza az embernek a felesége és imádottja közeléből. Ilyet minden
okos embernek kellene tartani. Ha felesége is van, meg imádottja is van,
akkor kettőt.
No! Magától a Nikkeltől csak nem félthettem a szép Passiflorát.
Szegény kis secondlájtinánt, a kinek hazulról alig van annyi apanázsa,
hogy egy violacsokrot vehessen prezentbe. Az csak nem konkurrálhat az én
thearózsa és kamélia bukéimmal!
Aztán Passziflora praktikus ész. Tud külömbséget tenni az udvarlók
között. Ő olyan hűséges hozzám, mint Helena volt Párishoz.
(De hát tudja azt valaki, hogy Helena hűséges volt Párishoz?)
Egyszer ugyan már keményen összevagdalkoztunk egy szép leány miatt. De
hát akkor még gyerekek voltunk. – Azóta csak megjöhetett az esze – a
Nikkelnek.
Aztán micsoda ügyetlen udvarló volt szegény ficzkó!
Az én jelenlétemben egyébről sem tudott beszélni Passiflorához, mint a
rengeteg sok strapácziákról, a miket egy szegény tüzérhadnagynak ki kell
állni a mindennapi übungokon, vizben, sárban; meg hogy milyen rossz a
koszt a kantinban, s hogy a privadinere hogy lopja a czigarettáit.
Nevetni való figura volt.
(Nono, majd aki legutoljára nevet!)
S aztán nem sok idő mulva, hogy én Passiflorához megérkeztem, fölkelt,
fölhúzta a szarvasbőr-keztyüjét, ajánlotta magát Passiflora előtt.
Passiflora odanyujtotta neki a kis ujját, melyet ő is az ujja hegyével
érintett; megmondta, hogy rapportra kell neki menni; velem kezet
szorított és eltávozott; nem akart bennünket zavarni a boldogságunkban.
Mikor aztán betette maga után a szőnyegajtót, Passiflora fölkaczagott
hangosan s egész tréfát csinált belőle.
– Szegény fiú! Ön régóta ismeri? Mindig ilyen volt? Ilyen szemérmetes?
Milyen kómikus figura! Mikor itt ül órahosszant, s csak a kalpagja
lószőr-kokárdáját czirógatja s nem mer fölnézni a szemembe. Mindig az
anyjáról beszél; más nő nem létezik ránézve. Aztán nagyokat sóhajt. Azt
mondja, hogy nagyon boldogtalan. Ha kérdem tőle, mi baja, akkor elkezd
arról beszélni, hogy ő milyen jó barátja önnek; hogy egymáshoz vannak
forrva gyermekkoruk óta. Önért az üdvéről is képes volna lemondani. –
Aztán, hogy ő meg nem házasodhatik soha. Katonatiszt csak olyan leányt
vehet el, a ki kaucziót tud letenni. – Aztán beszél arról, hogy ön
milyen gazdag fog lenni, ha nagykorúvá lesz. – Szerelmes belém nyakig,
szegény fiú. De a világért el nem árulná előttem egy szóval, bármennyi
avanszot adok is neki.
– De hát miért ád neki avanszokat?
– Ön azt nem tudja megérteni? Hogy milyen nagy kincs egy nőre nézve egy
igaz jó barát, a ki csak jó barát és semmi egyéb.
– De az viszont nagyfokú kegyetlenség, egy jó barátot soha sem teljesülő
vágyak fölkeltésével megkinozni.
– Ezt mondja ön másnak, ne egy szinésznőnek. Hát nem az-e nekünk a
mindennapi hivatásunk, hogy minden érző szivet zsongásba hozzunk? Hogy
minden fantáziát fölébreszszünk? Hogy varázsunkat éreztessük? Nincs-e a
szerződésemben, hogy a szerepeimet hiven fogom eljátszani?
– De nem a szinpadon kivül!
Passiflora földuzta az orrát.
– Ha ön úgy kivánja, én megtehetem, hogy mától fogva úgy élek, mint egy
apácza: elzárkózom a külvilágtól. Nekem ez nem nagy erőfeszítésembe
kerül; hisz ön legjobban tudhatja, hogy még ön irányában sem voltam
gyönge soha.
Ez előtt kapitulálnom kellett. Ez már igaz. Volt gyöngédség, ábrándozás,
turbékolás, a mennyi elég; de annyira nem jutottam, hogy egymásnak azt
mondtuk volna, hogy «te és te».
S a hány imádója csak azzal dicsekedhetett, hogy Passiflorával együtt
szupirozott, az mind kénytelen volt bevallani, hogy a bizalmasságban
soha sem mentek annyira, hogy a pezsgős poharakat egymásnak a fején
összetörték volna. Passiflora sokat tartott a renoméjára!
Még azt a titkot is keblembe zárta, hogy egy szép délután Nikkel hadnagy
ilyen nyilatkozatot tett előtte:
– Kisasszony! én vagyok a világ leggyávább embere! – Ha én olyan volnék
az ellenség előtt, mint a milyen gyáva vagyok, mikor önnel szemben ülök,
nem érdemelném, hogy egy napig egyem a császár kenyerét.
Ilyen respektust tudott ám tartani a Passiflora.
Megkövetelte, hogy a deklarált imádójának komoly szándékai legyenek
vele.
Az voltam én. – Azok voltak nekem.