(Hiszen már beszéltél róluk!)
Nem az uzsorásaimról akarom én folytatni az elcsépelt thémát. Igazi
pióczákról van szó.
Egy reggel, a mint a rendes olvasmányomat sietek fölkeresni a fekete
táblán (nem az egyetem fekete tábláján, hanem a hirdetmény-táblán), nagy
ijedelemmel látom a rózsaszinű czédulán, hogy a tegnapra hirdetett
előadás megváltozott – Passiflora betegsége miatt.
Vágtattam komfortébli-halálában a szállására!
Csöngetésemre ijedt képü szobaleány nyitotta ki az ajtót.
– Hogy van?
– Fekszik.
– Szabad bemennem?
– A doktor van odabenn.
– Kérdezze meg.
Addig a konyhában hagytak állni.
Bebocsátottak.
Passiflora ott feküdt a csipkés vánkosok között, a doktor reczeptet írt
az asztalnál; egy hosszút, egy rövidet, meg egy még rövidebbet.
Én köszöntem neki. Azt mondta rá «szervusz».
Félve lépkedtem az alkovenhez.
Passiflorának az arcza egészen veres volt a hőségtől Hogy ne?
Egy nagy zacskó volt kötve a nyakára, megtöltve bodzavirággal, olyan
forrón, a hogy csak ki lehet állni.
– Nagyfokú torokgyulladás, – mondta a doktor.
Passiflora egy hangot sem tudott adni.
– Csak tessék föntartani a bodzavirágzacskót, s a mint kihül, másikat
alkalmazni, a milyen forrón csak eltűrheti. Közben óránkint egy kanállal
iszogatni az elixirt, a mit majd a patikából adnak erre a reczeptre.
Azután majd jön egy kataplazma, lenmaglisztből és egy pár mustártapasz a
pácziens talpára; de ha estig nem enyhül a baj, akkor okvetlen hat
pióczát kell alkalmazni a torkára.
A doktornak még holmi titokteljes kérdezősködése volt Passiflorától, a
mihez az én jelenlétem nem volt kivánatos. Én az alatt az ablakba
álltam.
– Csak ki nem dugni a kezeit a paplan alól, még egy dunnát kérni a
szomszédból. Ha szomjas, langyos mandula tejet inni.
A mint a doktor betette maga után az ajtót, Passiflora lerúgta magáról a
dunnát, takarót; ledobta a nyakáról a forró bodzavirágos zacskót, a két
karjáról felrántotta a hálórekli ujjait s fuldokolva rikácsolá
«meghalok!»
Én rémülten ugrottam oda hozzá; akkor egyszerre átölelte a két karjával
a fejemet és hevesen megcsókolt. Olyan forró volt a lehellete, mint
mikor a szamovár tetejét felnyitják.
Még ilyen helyzetben nem találtam.
Egészen magánkívül volt. Az arcza lángolt, a szemei villámlottak. Meg
voltam ijedve; nem magamért, hanem ő érte. Egészen komolyan vettem azt,
hogy most mindjárt meg fog halni. Itt az én karjaim közt, engemet
ölelve, csókolva.
Mert hisz az egészen természetes, hogy ha már egyszer meg akar halni,
hát akkor legalább kiveszi az életből a maga részét, a miért érdemes
volt ezen a planétán vegetálni.
Kértem igen szépen, hogy feküdjék vissza az ágyába, mezítláb van,
meghűti magát; a rekliujjakkal is ujra betakartam a karjait.
Akkor aztán elkezdett sírni.
De meg a három reczept is a kezemben volt.
– Engedje meg, hogy elküldjem a szobaleányt a patikába a reczeptekkel.
(A doktor nekem nyomta azokat a markomba. Clairvoyant volt. Tudta, hogy
én fogom kifizetni.)
Erre megint odahúzta a fejemet magához, valamit akart a fülemben súgni:
«az a doktor egy nagy szamár!»[5] (Ezt ugyan fenhangon is mondhatta
volna.)
Azzal a fülemnek adott egy csattanó csókot, majd megsüketültem bele.
– Ne sirjon, az ég áldja meg! Még jobban megfájdul a torka.
– Hadd fájduljon! – Lihegé. – Bár meghalnék.
– Meg nem hal, de elvesztheti a hangját.
Ez hatott rá.
– No hát csöngessen a szobaleánynak.
A szobaleány jól nevelt házi szellem volt, ha nem csöngettek neki, nem
jött be az ajtón.
Én utasításokat adtam neki, hogy hol csináltassa meg az orvosságot: a
király-utczai patikában, Török Józsefnél, ott kapni a legjobbat; itt a
pénz rá. Aztán üljön fel az én komfortéblimba, hogy hamarább megjárja az
utat. Majd én addig itt maradok, bezárom utána a konyhaajtót s aztán ha
visszajön, háromszor egymásután húzza meg a csengetyűt; arról tudom meg,
hogy ő van az ajtón. Siessen!
Hjuj, de mérges volt Passiflora, mikor visszatértem hozzá. A kis vánkost
a fejemhez vágta.
– Maga ostoba! – hörgé reszelő hangon. – Miért mondta a szobaleánynak,
hogy háromszor csöngessen?
– Hát hogy ráismerjek róla, hogy ő van az ajtón; ne nyitogassam az ajtót
minden bolond embernek: szinházi szolgának, mosónőnek, ördögpokol
kéregetőnek.
– Maga bolond! – dühösködék.
– Édes Passiflora! Maga deliriumban van.
– Az apja lelke.
– Nyujtsa a kezét. A balt.
A pulzusát akartam megtapintani s azt jól tudtam az orvosi tudományból,
hogy az embernek csak a balkezén van pulzusa, mert azon az oldalon van a
szive.
Ide adta aztán nem a balkezét, hanem a jobbot, de úgy, hogy a fülem is
megcsendült bele.
A hölgytenyér bűnét aztán logice az ajaknak kell expiálni.
A pofonütés utalvány a csókra – a vista.
Passiflora alaposan félreértette a doktor utasítását; azt hitte, az én
nyakamnak van szüksége a forró umschlagra. Paroxismusban volt.
Most aztán számlálhattam az érverését.
Én bizony nem tartottam a kezemben a zsebórámat, hogy megmondhatnám,
hány perczig tartott a paroxismus?
Sokáig tarthatott, mert egyszer csak felhangzott a hármas csengetés a
konyhaajtón.
Passiflora nem akart elbocsátani.
– Maradjon.
– A szobaleány jött meg a patikából.
– Hadd várjon.
– De az orvosságot hozta meg.
– Az is várjon.
A hármas csengetés azonban kétszer, háromszor is ismétlődött.
– Még a kezében marad a csengetyűhúzó.
– No hát menjen a pokolba, nyissa ki az ajtót.
Én siettem az ajtót kinyitni; de meg is lettem érte jutalmazva szép
meglepetéssel. Nem a Katika volt a türelmetlen csengető, hanem a –
Nikkel pajtás.
Olyan ostoba képet csináltunk egymásra, a milyent csak lehetett.
A Nikkel azt rebegte zavarában.
– A Katika…
A mire én visszakadencziáztam.
– A patika…
(Hát az ő jeladása a hármas csengetés?)
– Passiflora beteg?
– Az ám! beteg.
– Én most hallottam a lovardában.
– Én meg a Venczel professzor előadásán.
Olyan szemtelenül hazudtunk egymásnak, mint két, ugyanegy portékában
utazó vigécz.
– Mi baja van Passiflorának? – kérdezé tőlem Nikkel.
– De ne állj itt az ajtóban, hanem gyere be. – Nógattam én.
De ő csak állt ott kint a gangon, mint egy tűzkárvallott kéregető.
– Te benn voltál nála?
– Hogy ne lettem volna? Csak nem ülök itt a konyhában a sparherd előtt.
– Beszéltél a doktorral?
– Ő beszélt; én hallgattam.
– Mit mondott a doktor?
– Azt mondta, hogy nagyfokú torokgyuladása van Passiflorának.
Erre a szóra a Nikkelnek az arcza olyan fakó lett, mint a csizmatalp.
Hátrahőkölt.
– Torokbaj? Hisz az ragályos lehet. Te nem félsz?
– Én nem tudom. Mit értek én a nyavalyákhoz?
– De én tudom; mert én mingyárt megkapom a torokbajt, ha csak beszélnek
is róla.
– Hát be sem jösz az ajtón?
– Nem én, ha Mahumed paradicsomának az ajtaja volna is.
– Meg sem nézed a Passiflorát?
– A míg meg nem gyógyul a nyaka.
– Hát visszafordulsz az ajtóból és elszaladsz?
– De még te veled sem szorítok kezet; hisz már te is megkaptad a
bacillusokat.
S ugyancsak haladt a sarkával előre a barátom.
– Hallod-e te Nikkel pajtás; ha te katonának is olyan gyáva volnál
ellenséggel szemben, mint a milyen vagy udvarlónak Passiflora ellenében,
nem érdemelnéd, hogy egy napig egyed a császár kenyerét.
Nikkel pajtás a fülét hegyezte; mintha rá ismerne erre a czitátumra.
Aztán a szája egyik szögletét félrehuzva, a másikon meg hegyesre pödörve
azt a kis bajuszát, olyan furcsa-furcsa-furcsa mosolygással nézett rám.
– Hát csak eredj vissza pajtás; ápold a szép Passiflorát; ott egyikünk
fölösleges.
Azzal egy gyors Flankenbewegunggal rükkvertzkonczentrálta magát a lépcső
felé. Engem ott hagyott az ajtóban.
Bizony nem szaladtam utána; de az ajtóban sem maradtam.
Ez az átkozott hármas csöngetés nem ment ki a fejemből.
Valami furfangos stratagémát gondoltam ki.
Nem zárom be az ajtót.
A csöngetyüt pedig elnémítom olyanformán, hogy a hosszúnyelű seprűnek a
szakállas keféjét beledugom a szájába. Most már rángathatják felőlem.
Ellenben, hogy ha a Katika megérkezik, azt mégis megtudjam, fogtam két
bádog kannát; az egyik tejes, a másik petroleumos volt, üresek; azokat
az ajtó elé állítottam, egymás tetejébe; ha valaki az ajtón benyit, majd
csinálnak azok zörgést.
Azzal visszamentem a szobába.
Passiflora türelmetlen volt már.
– Hol van az orvosság?
– Nem a Katika jött.
– Hát ki csengetett?
Nagyot nyeltem. Mit hazudjak, hogy fel ne ingereljem?
– A szinházi szolga volt.
– Ejnye, te hazug kutya!
Először szólított pertu; igaz, hogy nem igen szép czím kiséretében, de
majd jön még szebb is. Folytatá a szép szót.
– Hát hol vette volna a jogot a szinházi szolga háromszor megrántani a
csöngetyüt?
Észrevette, hogy elszólta magát s nekem már a nyelvem hegyén volt a
kérdés, hogy «hát ennek a kanonirnak van joga háromszor csöngetni?»
Megelőzött. A kardvívásban úgy híjják ezt, hogy «elővágás».
– A Nikkel volt itt!…
Ezzel aztán föl voltam szabadítva, hogy a jó pajtásomat
lepocskondiázzam. Nem én árultam el.
– Igen. Ő volt itt. A gyáva! A mint meghallotta, hogy magának a torka
fáj, úgy elszaladt, mint egy szekerész.
Passiflora nem itélte el e megfutamodást, még pártjára kelt.
– Szegénynek gyakran szokott torokgyuladása lenni s azt idegen embertől
könnyen megkapja az ember. Lehet ragályos.
– Hát ha én nem félek a ragálytól, hogy megkapom magától a torokgyikot?
Erre olyan ördögi kedvességgel mosolygott rám, halkan suttogva.
– Hiszen te nem vagy idegen.
Ezzel aztán lefegyverezte minden rebellis indulatomat; boszúság,
féltékenység elnémult; csak a rabszolga szerelem maradt meg.
Megmutattam, hogy én nem félek a lélekzetét beszívni.
S erről igazán orvosi értekezést lehetne írni. Hogy az anginát hogy
lehet kigyógyítani szájacskával. (Gondolom, így híjják a
pharmaceuticában magyarul az «osculumot».)
A hol nem lehet hirtelen kapni kataplazmákat, vezikatóriákat, sürgős
esetekben…
Egyszer aztán csak «drum-bum-csirr-csörr!» mintha a sistergő menkő ütött
volna be, a konyhaajtóval fellökte valaki a bádog kannákat.
– Vénus anyám! sikolta föl szép Heléna: azaz hogy Passiflora; s valami
más nevet invokált, de nekem úgy tetszett.
Szaladtam ki a konyhába. Persze, hogy a Katika jött meg a patikából.
Épen jókor érkeztem, hogy röptiben elfogjam, nehogy kiszaladjon a gangra
s fölordítsa a házat, hogy rablók vannak a konyhában. Megértettem vele a
dolgot. Gyors fölfogásu személy volt. Egyszerre kapiskálta a causalis
nexust a hármas csöngetés, a bartvis, meg a bádog kannák között.
«Tudtam, hogy ez lesz belőle.»
Oda tette a kezembe a patikából hozott két orvosságos üveget.
Én siettem be Passiflorához.
– Itt a jó mediczina!
Magam siettem neki beadni az ezüst kanállal a gyógyszert.
Persze, hogy összetévesztettem a dekoktumot a gargarizáló lélötytyel. Az
utóbbit adtam be neki az evőkanállal. Azt hiszem, mindegy volt az. De
észrevette a zamatjáról s összeszidott. Azt mondta, hogy semmire sem
vagyok használható. Kikergetett, hogy csináljam meg a kataplazmát.
Szót fogadtam.
Kimentem a Katikához.
– Hozott mustárt?
– Igaz! Itt van.
– Hát lenmaglisztet?
– A meg emitt van. – Szedte ki a zsebéből egyenkint.
– Hogy kell ezt megcsinálni? – Kérdezém.
– Az egyiket hidegen, a másikat melegen. – Felelt Kati.
– De ehez valami vászon is kell.
– Igazság az. Honnan vegyük?
– Rántson elő egy inget a szennyesből!
Azt széthasogattuk.
Én aztán elkezdtem a pépet fölkenni egy hosszún hasított vászondarabra.
– Az nem jó! az nem jó! az az alja! Kiáltott rám a szobalány.
– Hát azután?
– Az alja gyapotvászonból van. Az nem jó burkoláshoz. Csak az eleje van
rumburgi vászonból, az jó flastromnak.
Még ezt sem tudtam. Mennyit tanul az ember prakszisból.
Aztán fölkentük a két csodaszert a vászonra. Hidegen a lenmaglisztet,
melegen a mustárt. Azt is megfordítva kellett volna. Ezeket már a Katika
vitte be.
Egy percz mulva bömbölve jött vissza. A fejéhez vertek mindent.
Pedig igazán mondom, jobb lett volna megfordítva.
Itt aztán az orvosi tudományom teljesen véget ért. Sohasem gyakoroltam
magamat betegápolásban.
Eszembe jutott, hogy még nincsenek kimerítve a reczeptek.
Dekoktum – gargarizma, – kataplazma, – szinapizmus… még van valami
hátra! A «hirudó».
– Elhozta a pióczákat? – Kérdém a szobaleánytól.
– Én? pióczákat? Hátha minden omnibuszkocsis egyszerre herczeggé lesz?
– Hiszen üvegben adják azt.
– De engem kitör a nyavalya menten, ha csak ránézek is! Aztán papirossal
van az letakarva, keresztül rágja magát rajta.
– Hátha föl kell rakni a pióczát a kisasszony nyakára?
– Én ugyan hozzá nem nyulok…
No szépen vagyunk! Akkor ez a hivatal is az én nyakamba szakad.
Most aztán magamnak kellett elszaladnom a patikába, fölvásárolni a
nadályokat. A patyikus utánam kiáltott:
– Aztán ne tessék elfelejteni a grájzlernél beszólni tíz krajczár ára
taplóért.
– Mi a frányának?
– A vérzés elállítására.
Még egyszer visszakiáltott a patyikus:
– De ne bükkfataplót tessék venni! hanem zsidóbőrtaplót!
– Értem, értem.
Mire visszakerültem hozzá, már akkor tele volt a szobája részvevő
látogatókkal. Szinésznő kollegái: a naiva, a komika, a kegyes anya, a
rivális mind sorba ülték a pamlagot. Direktor, rendező, karmester
egymásnak adták a kilincset. Azok mind tudtak valami csalhatatlan
gyógyszert a torokgyuladás ellen. A komika hozott magával
bürök-flastromot, a mi ő neki mindig használt, úgy hivják, hogy «minuten
flaster» (a melilotisról); a második primadonna megajándékozta Morrison
pilulákkal, a miknek a hatása csalhatatlan; a naiva pedig egy egész
eleven homeopatha doktort hozott magával, a kinek a lapdacsaitól
délutánra úgy elmulik a torokfájás, hogy este fölléphet Passiflora a
«Tücsök»-ben. (Ez volt a force-szerepe.)
Ő azonban mind valamennyit biztosította, hogy holnap reggelre meg fog
halni.
Engem szóhoz sem hagytak jutni a pióczáimmal. Kinéztek a szobából. A
direktor hónom alá öltötte a karját.
– Gyerünk innen, amice. Itt mi alkalmatlanok vagyunk.
S elhurczolt magával. Nem gorombáskodhattam vele, mert nekem is
præsumtiv direktorom volt.
De délután, a mint a Szikszaynál letettem a kanalat, rögtön siettem a
Passiflora betegágyához.
Akkor meg csupa mosóné, putzwäsch-tisztítóné, varróné, zsidóné,
kosztadóné, masamódné állta körül az ágyat; megint nem juthattam hozzá.
Öt óra tájt ismét szerencsét próbáltam.
Hát nem ott ült már valamennyi női tagja a társaságnak a kávés
asztalnál? Nem kompromittálhattam Passiflorát.
Hét órakor aztán bizonyosra jöttem vissza. Olyan darabot adtak, a miben
valamennyi mind szerepelt. Üres maradt a szobája.
De már akkor igazán halálán volt Passiflora.
Az arcza egészen ki volt kelve magából, a szemei lázban égtek;
«megfulladok», lihegé, mikor odaléptem a fekhelyéhez.
– Mingyárt fölrakjuk a pióczákat, – mondám én, előhúzva a zsebemből a
két üveget. Az egyikben voltak azok a vérszopó szörnyetegek, számszerint
hatan, a másik pedig azoknak a fölrakására szolgált. (Napközben
informáltattam magamat egy medikus kolléga által, hogy miféle
sorkamorkái vannak ennek a műtétnek.)
Elébb meg kell a bőrt nedvesíteni czukros vízzel, hogy a nadály
beleharapjon, azután egyenkint minden nadályt beletenni a szűk fiólába
szájával fölfelé fordítva s akkor az üvegcsét precise a pácziens nyakára
illeszteni.
Probavi et successit.
Rettenetes látvány, mikor egy szép hölgynek a tokáján így lóg sorban hat
ilyen fekete szörnyeteg; vonaglanak, szivnak, poczakosra duzzadnak,
kinyúlnak, meg összehúzódnak. Szörnyű egy collier!
Nem is azokat néztem én, hanem Passiflora arczát s nagy elégtételemre
szolgált perczről-perczre láthatni, hogy változik az kedvezőbbre; a
lázas veresség elmulik rajta; a szemek tüze lelohad, a szempillák
álmosan lecsukódnak, az ajkak szétnyilnak; a pácziens szépen elalszik.
Derék pióczák! Soha sem fogom többet az uzsorásokat pióczáknak nevezni.
Már most aztán igazán ott kellett maradnom, hogy a pióczákat
strázsáljam; mert azok el nem távolíthatók onnan, a hová egyszer
bekaptak, a mig maguktól le nem válnak. Aztán mikor egy-egy
lekanyarodik, azt hirtelen el kell fogni, hogy a rekli himzett fodrait
össze ne vérezze. A harapás nyilásán még folyik a vér magától, azt
szivacscsal föl kell itatni; a lehullott vérszívót egy csészébe dobni.
Néhány percz mulva aztán a vérző sebet egy csipetnyi taplóval betömni, a
mi a vérzést elállítja s ezt öt izben ismételni.
Mit meg nem tesz az ember, mikor szerelmes? Máskor egy nadálylyal
világgá kergethettek volna.
Passiflora pedig az alatt szépen aludt. Megtapintottam a pulzusát: egész
rendesen veregetett. Megszünt a láza. Letörültem az izzadságot
homlokáról a zsebkendőmmel. – Aztán hagytam aludni. – A gyertyát
elvittem az asztalra, hogy ne süssön a szemébe.
Hát már most ezekkel a pióczákkal mit csináljak?
A medikus az mondta, hogy újabb használatra való képesség tekintetéből
sót kell hinteni a hátukra: akkor kiadják magukból a vért. Azt is
megtettem. – Milyen szép piros vére volt!
Egy gondolatom támadt.
Én ezeket a drága vércsöppeket nem hagyom elveszni: megörökítem.
Találtam egy üvegcsét, a miben mandula olaj volt: még volt belőle valami
a fenekén. Abba csorgattam át a halhatatlanságnak szánt drága kincset;
az olaj felül marad: megőrzi az elpárolgástól; örökké cseppfolyó marad,
miként Szent Januárius vére Nápolyban. – Sit venia verbo az analogiáért.
Ez az enyim; ehez nekem jogom van. Ezt én holtomig őrizni fogom. – Ez ő
maga. – «Pars pro toto.» Ha a tenyeremre teszem ezt az üveget, mintha őt
magát tartanám a kezemben; az alvó Hófehérkét üvegkoporsóban. – És ha
valamikor hűtelen lesz hozzám, ezt el fogom temetni ünnepélyesen egy vad
rózsa bokor alá. Az én halottamat.
Egészen szentimentálissá tett ez a gondolat.
Jó hosszú ideig alhatott már, mikor nyöszörgését hallottam. Odasiettem
hozzá lábhegyen.
Meglepetve mosolygott:
– Te vagy itt?
– Hát ki volna más? Fáj még a torka?
– Nem érzek semmi szúrást.
– Aludt valamit?
– Nagyon jól.
– Kell mandulatej?
Megivott egy egész pohárral.
Azután arra kért, hogy emeljem föl, változtassam meg a vánkosát, a
melyik alúl volt, azt tegyem fölül.
A betegápolással sok bizalmaskodás jár együtt. Ez benne a jó.
– Nem mégy még haza? – kérdezé tőlem.
– Nem hagyhatom magára. A szobalány be nem jön egy világért a pióczák
miatt.
– Sok vért szívtak a nadályok?
Mutattam neki a csészét.
– Hisz ez nagyon kevés! Alig nehány csepp. Ez nem jól van.
Ekkor aztán csak előmutattam neki a zsebembe dugott fiólát. Nem
haragudott érte, inkább elérzékenyült. Két tenyere közé fogta a fejemet.
– Kedves kis szamaram! Te meg akarod tartani emlékül az én véremet.
Tartsd meg. A tied az. Mint a többi.
Ettől az órától kezdve aztán tegeztük egymást.
Megkaptam a czímemet: «kis szamaram».
Ezentul mindig úgy szólított, – ha egyedül voltunk.
Ez a legmagasabb titulus a világon.