Azt a boldog korszakot, a melyben még nem voltak «átkos közös ügyeink»
(Bécsnek volt minden, nekünk semmi), szoktuk egymás közt úgy híni, hogy
«anno eins».
De kár, hogy ennek a mi Budánknak «és» Pestünknek az akkori képét meg
nem örökítette a Vasárnapi Ujság.
Különösen a szinházainkét.
Ott állt a nemzeti szinházunk körül véve, oldalt fogva, szembe szállva a
Zrinyivel, a Griffel, a Vörös ökörrel, három hires csárdával, a miknél
modálisabbat Püspök-Ladánytól Füzes-Abonyig nem találni. Mostani
oszlopos csarnoka helyén állt a Katona, Bánk-Bán szerzőjének szobra,
melyet áldott emlékü Tomorynk öntetett Züllich Róbert, akkor még
egyetlen hazai szobrászunkkal; a vasköltő merész poziturával lép előre,
égfelé emelve a – pennáját. Némelyek úgy magyarázták azt a pózt, hogy
most kiakarja fecskendezni a tintáját az égbe s csillagok lesznek
belőle; mások ellenben azt állították, hogy de bizony bele akarja
mártani tollát a holdvilágba, hogy fényes költeményeket irhasson vele. A
mi azonban nem akadályozta a kerepesi-úton végig vonuló búcsújárókat,
hogy körül ne térdepeljék és zsolozsmájukkal meg ne tiszteljék. Azt
hitték, ez a szent Kajafás.
A lánczhid előtt Budán volt egy rengeteg nagy granárium, a minek a
homlokára ormótlan nagy betükkel volt fölirva a dicsekvő mondat:
«hazafiság a nemzetiségnek». Itt tánczolta a legszebb kánkánt (Dunanan
apóban) a nemzetiség a hazafiságnak.
A harmadik volt a Borju-téren, vagy hol? Egy szóval az egyik
körülhagymás piaczán a még-nem-fő-sem-szék-városnak. Itt röhögtem
életemben legnagyobbakat a «Háromcsőrű kacsában».
Ezek a magyar muzsának szolgáltak.
Azután emlékezem még arra a gunyhók öreg apjára, a mi az új vásártéren
tehénkedett: egy deszka Parthenon. Az volt a német szinház. Aztán még
ott volt a krisztinavárosi arena. Az még most is uralkodik.
Mindezt pedig csak azért hordom elé, hogy a tisztelt olvasót
megkonfundáljam vele, hogy ne találgathassa, hogy ki volt, mi volt, hol
volt az a primadonna, aki az én negyedik novellámra tárgyat
szolgáltatott. Ott volt a Thespis-szárnyékok valamelyikében.
Ezt a virágnevet választottam a számára: «Passiflora».
Universal genie volt.
Játszott mindent. Naivát, hősnőt, paraszt menyecskét. Énekelt
népszinműben, operettben; még ballettre is vállalkozott. (Salambó
szerepében.) És mindenben remekelt.
És aztán a színpadon kivül is annyiféle szerepet tudott játszani. A
milyen a publikuma volt.
Idekinn is nagy publikuma volt.
És azokban a szerepeiben is remekelt.
Én nekem például a Kaméliás Hölgyben tetszett legjobban.
Többet jártam én a szinpadi próbákra, mint a leczkékre. Többet is lehet
ott tanulni.
Még egészen tele volt a mellem a Fritillária reminiszczencziáival.
Még vissza-visszagondoltam azokra a szép álmokra, a mik a művész
állványt trónussá magasztosítják.
De magamban nem hegedülök.
Ellenben most egy új Olympus nyilt meg előttem. A pieridák berke a maga
egész pompájában. Istennők és nimfák, trikóban és tülangléban; éneklő,
tánczoló szilfidek, najádok és hamadriádok.
Nekem is volt tehetségem e mámorító pályához.
Én is szavaltam egyszer egy verset «szükölködő horvát testvéreink»
javára. S a közönség el volt tőle ragadtatva. Dicsérték (még a lapok is)
a hangomat, meg a taglejtéseimet.
Ugyan kérem, van valaki a világon, akinek életében egyszer át ne villant
volna a szivén az a vágy, hogy szinészszé legyen?
Én annál inkább elmondhatom ezt, mert a hegedűvirtuoztól a szinészig
nincs több, mint egy lépés.
Kivált ha az ember szerelmes. Ugy, ahogy én voltam.
Őrjöngtem az én Passiflorámért.
Igenis: az «én Passiflorámért».
Én tartottam neki butorozott szállást.
Féltékeny voltam rá. Duelláltam érte.
Akkor még szabad volt párbajozni s nem intézték el az afféreket
jegyzőkönyvvel.