Hahhó!
(Ez már sensatiós fejezet-czím!)
«Életmeghosszabbítók!»
(Hát van ilyen a világon?)
Van hát. Én magam is éltem vele.
(De hisz annak, a ki az életet meg tudja hosszabbítani, okvetlenül
milliomossá kell lenni.)
Azzá is lesz a!
Azonban tartsunk sort.
A mint a nagybátyám engemet a Circe tengeréből erőhatalommal (mint
hajdan Odyszszeüszt az árboczhoz kötözve) a száraz földre kimentett, az
volt a kérdés, hogy «quid nunc?»
A katonai akadémiából egy rezervlájtinánti pátenssel lettem elbocsájtva.
A katonai pályával végeztem. Azaz, hogy a nagybátyám gondolta, hogy
végeztem. Már a mi az ő fogalma volt a katonatiszti pályáról. Délelőtt
rekrutákat abriktolni; délután kurizálni.
A helyett komoly életpályát választott a számomra; a juridikait
folytassuk, a hol elhagytuk. Rájött, hogy az ilyen gonosz ficzkót, mint
én, nem helyes dolog professzorok felügyeletére bizni; mert ott
elcsábítja a professzorok leányait, feleségeit. Más systémát kell velem
kezdeni. – Alló föl Budapestre, a világ közepébe! Beiratkozni az
egyetemre.
Itt nem olyan könnyű a gyereknek asszonyokat, leányokat elbolondítani,
mert nagy a konkurrenczia.
Nem volt ám akkor még Andrássy-út, tele sétáló istennőkkel.
Még Andrássy sem volt.
A mi szépség található a fővárosban, annak meg nagy az ára. Az a sok
börziáner, a sok defraudans lehetetlenné teszi a diákféle embernek a
versenyzést.
A diák kap száz forintot havonkint, abból élelmezi magát: azt a diák az
első héten mind ellumpolja; a hónap három negyedrészében aztán
kényszermértékletességre van utalva, kénytelen otthon maradni és
szorgalmaskodni. «Sine Cerere et Baccho friget Venus».[4]
Több pénzt pedig nem kap! Punktum!
Én pedig már akkor az ujságokból értesültem arról, hogy a vasuttársaság
az apám puszta telkét fölvásárolta kerek kétszázezer forintért. Az ott
van az árvapénztárba letéve, ötös kamatra. Az nekem tizezer forintot
jövedelmez évenkint. Azonkivül a földbirtokom, a mit örököltem. Minek
bifláljam én az osztrák jogot? – Mikor azt a nélkül is a szegletbe
vágjuk. Mihelyt egyszer a Garibaldi megjön.
De hát hiába remonstráltam: a kalugyer hajthatatlan volt a maga
életnézeteiben.
– Még csak húsz esztendős vagy. Ilyen suhancznak nem kell pénzt adni a
kezébe. Vársz, a míg nagykorú fogsz lenni, négy esztendeig.
Addig az örökségem jövedelmét a kapitálishoz csatolják.
Ezt így rendeli a törvény.
Valóságos Juszticzmord ez!
Az embert nem engedik huszonnégy esztendős koráig élni!
A törvény kényszeríti az emberi kukaczot, hogy mint a selyembogár
mindennap rágjon meg egy csomó levelet, aztán kösse be magát egy
selyemgubóba, lesse, míg azt fonálkint a vizsgán legombolyítják róla a
rigorozumok motollájával; akkor még egy darabig pupa állapotban heverjen
lábak és szárnyak nélkül, s csak a huszonnegyedik esztendőben pattanjon
ki a bábhüvelyéből, mint himes pillangó! Ez erőszakoskodás!
No de szerencsére ennek is van ellenszere.
Vannak derék, jószivű emberek, a kik a korábban élni kivánó ifjakat
megszánják s lehetővé teszik rájuk nézve, hogy az életet korábban
elkezdjék. A közéletben úgy híjják ezeket a csodadoktorokat, hogy
uzsorások.
Ezek azok a bizonyosok, a kik az élet meghosszabbításával foglalkoznak.
Mert hiszen a ki nekem hetven-nyolczvan esztendőn túl fölfelé
hosszabbítja meg az életemet, az süsse meg a tudományát. Hanem azok az
én jóltevőim, a kik a huszonnégy éves koromon innen lefelé segítették az
életemet meghosszabbítani. Maig is örök hálával emlékezem meg róluk, –
meg egy csomó tizenkétszer prolongált s négyszer kifizetett váltóval.
A kalugyer ugyan csalatkozott, mikor azt hitte, hogy én nem tudom a
jövedelmemet elkölteni, azért, mert ő rajta ül a Wertheim-kasszán, a
mibe az el van zárva.