Az egész ebédet nem irom le per longum et latum, a mire annál több okom
van, mert itt az a szokás, hogy a kadétnak, még ha vendégül van is híva
a tanárjához, nem szükséges végig várni az egész lakomát, a sült után az
mondatik: «a kadétok fölkelhetnek az asztaltól.»
Három tál ételből jól lakhattak; édesség, fagylalt nem nekik való,
kipotyogna tőle a foguk; a fekete kávé, chartreuse rájuk nézve épen
méreg. Mehetnek labdázni.
Mi ketten megtörültük a szánkat és szalutáltunk. Nikkel ment előre.
– Ohó! Apropos! – kiálta utánam az őrnagy, mikor én is nyultam a hegedűm
után. – Hiszen maga az a hegedűvakaró! No hát halljunk valami szép
nótát. Mit tud? Valami szép magyar nótát.
Kész voltam rá.
Már akár hiszed, akár nem, én gyerek koromban valóságos csodagyerek
voltam. Azt jósolták rólam, hogy második Reményi leszek. A velenczei
karnevál variaczióit kotta nélkül tudtam végig játszani, egészen a la
Reményi, arpeggióval, pizzicatóval, flageolettel.
– Bien! Tres bien! – mondogatá az őrnagy, rábólintva.
A nagybátyám is megdicsért.
– Hogy nagy czigány vagy, azt mindig tudtam; de hogy ilyen tökéletes
czigány volnál, azt nem gondoltam volna.
Fritillária szakértő véleményt hallatott.
– Igen jó iskolája van. Tud ön hangjegyekből is játszani?
– Óh igen. Hangjegyből eljátszom akár Beethoven Ess-dur symphoniáját,
akár Chopin étudjeit.
– Az már derék… az én kedvencz piészeim.
Nagybátyám jónak látta kellemeteskedni.
– Szabad volna meginstálni bájos nagyságodat, – hallom, hogy kitünően
gordonkázik, – hogy ha ez olympi élvezettel koronázná be a mai lukullusi
lakomát.
– Igen szivesen, – mondá az őrnagyné, – örülök rajta, ha közönségem
akad; úgy is ritkán akad.
S kezdett az asztaltól fölczihelődni.
– Majd a Zsán kihozza a cellót, – monda az őrnagy, – tessék ülve
maradni.
– A cellót kihozhatja a Zsán, – mondta Fritillária, de a hangjegyeket
még is csak magunknak kell kikeresnünk a halmazból.
– Magunknak? Akadt fel e szón az őrnagy.
– Igen, nekem, meg a kadét úrnak. A hegedű partiturák is ott vannak.
Tudja, tekintetes úr, a gordonka, hegedű kiséret nélkül, magában nagyon
szomorú hangszer.
A Zsán pedig épen jött a mellékszobából, egy tálczán hozva a kávés
findzsákat, meg a chartreuseös pohárkákat.
– Csak vigye még vissza! – parancsolá az őrnagyné. Nem szeretem, ha
kávéskanalakkal csörömpölnek, mikor csellót játszom. Aztán hozza ki a
csellót, meg a két hangjegytámlányt.
A Zsán visszavitte a tálczát.
Fritillária pedig kegyteljesen intett nekem, hogy menjek utána.
Engedelmeskedtem; tudtam, hogy itt ki viszi a kommandót.
Az a szoba szalon is volt, boudoir is volt, mindenféle izlésü
butorzattal. Zongora is volt benne. A zenevirtuózra vallott minden.
A Zsán, mint rendtudó ember, odatette a tálczát a zongorára. Mi
elkezdtünk a hangjegyek közt válogatni.
Én nagy hamar rátaláltam a hegedű számára irott Chopinváltozatokra.
Fritillária nem akadt a magáéra.
Nem ám, mert mindig én rajtam volt a szeme.
Micsoda szemek voltak azok! Az éhes párducz szemei, amikkel az argalit
nézi. (Nem tudom, birka-e az vagy kecske?)
– No hát – nem fog ön gyantázni? – kérdé tőlem dévaj mosolygással.
– Gyantázni? (Hiszen nem volt nálam a hegedűvonóm.)
Fölkaczagott.
– Soh sem hallotta még ezt a műkifejezést? Nem iszik egy pohár
chartreuset? (Persze, hogy persze. Arra mi felénk is ezt hivják
gyantázásnak.)
– Szabad? – rebegtem én hülye módon. (Bizony csak birka az argali.)
Erre Fritillária fölvett egy pohárkát a tálczáról s elsőbb a saját
ajkához vitte; egy kicsit szürcsölt belőle, piros nyelve hegyét
megnedvesíté a likőrrel, aztán odanyujtotta nekem.
Én hirtelen felhörpentettem a chartreuset.
(Még is csak kecske az argali.)
Most aztán tudtam, hogy mit tesz az a «per fas et nefas».
Én a gordonkát tartom a legrokonszenvesebb hangszernek a világon; ennek
a zenéje hasonlít legjobban az emberi tüdő hangoztatta dalhoz. (Nem a
brugót értem, a mi már bassus hangon bömböl, hanem a bariton hangon
éneklő violoncellót.)
A gordonka azonban épen azért, mert a zenéje olyan nagyon hasonlít a
bariton férfihang dalához, magában játszva, tulságosan melancholikus
hatású; – hogy tökéletes legyen a hatás, szelidítő közbenolvadással kell
melléje csatlakozni a hegedű kiséretnek. A violin hangja aztán megint
közeltalál a női sopran énekhez.
A duo együtt egy pár: nő és férfi.
Most azután képzeljük a helyzetet épen megfordítva, hogy nő játszsza a
gordonkát s férfi a hegedűt.
Nem is szólok a pózról. Az olasz úgy nevezi a gordonkát, hogy «viola de
gamba», a játszó térdei közt tartja a hangszert. Az embernek az esze
zavarodik, ha rágondol.
Az első produkczió után meg volt velem elégedve az őrnagyné. Az őrnagy
is.
«Bánja a szösz!» – dörmögé vállatvonva a kalugyer.
Nekem már akadt hivatalom.
Ezentul minden este, mikor vége volt a tanóráknak, a tornázásnak,
vivásnak, lovaglásnak s vacsora után fölszabadították a növendékeket,
hogy választásuk szerint mehetnek a játszóterembe, sakkot, dominót,
ostáblát játszani, vagy pedig a hadjátékasztalhoz, a hol (a mappán)
ütközeteket gyakoroltak, vagy a rajzoló iskolába: mi ketten Nikkellel
más nemes szórakozásban részesültünk.
A Nikkel ment az őrnagygyal a chémiai laboratoriumba fehér puskaport
főzni. Nyakig bele volt bolondulva a pyrotechnikába.
Én pedig mentem duót játszani Fritilláriával.
A gordonka és hegedű melódiás harmóniája folyvást lehangzott az épen
alattunk levő vegytani műhelybe. Az őrnagy folyton hallhatta, hogy a
feje fölött szól a zene. Egy perczre sem szakad félbe, sem egy taktus el
nem hibáztatik.
Ez épen olyan biztosíték, mint volt azé a földesúré, a ki azt követelte
a hajdujától, hogy folyvást fütyüljön az alatt, a míg a pinczében bort
ereszt a csapról.
Mikor mi abba hagytuk a hegedűszót, az őrnagy rögtön sietett föl a
puskaporok konyhájából.
Némelykor nagyon sokáig eltartottak a zenegyakorlatok, késő éjfélig is.
Én olyan passzionátus zenevirtuóz lettem, hogy semmi más mulatságra nem
gondoltam. Még azt is eltitkoltam, hogy rajzolni tudok.
Egykor az őrnagy mégis azt a megjegyzést koczkáztatta Fritillária előtt:
– Önök nagyon is hosszú zenegyakorlatokat tartanak.
– Igen, mert egy új hegedűvel tanuljuk be a duót, a mit úgy hínak, hogy
«violon d’amour».
– Potz Teufel! – mondá az őrnagy. S mért hivják azt violon d’amournak?
(Szerelem hegedüje).
– Azért, mert nem négy húr van rajta, mint a rendes hegedűn; hanem hét.
– S mire jó az?
– Majd meg tudja ön, ha egyszer hallani fogja; annak a hangja még jobban
összeolvad a viola de gambáéval.
– Nagyon jól van.
S nyugodtan főzte tovább a fehér puskaport.
Egyszer megint elkezdett okvetetlenkedni.
– De sokszor ismételnek önök egy idő óta egy nótát; már magam is utána
kezdem danolni: «lalla, lalla, lalla».
– Az egy igen mesterséges darab.
– Mi a neve?
– Ez az Arditi «Csók keringője».
– «Csók keringője?» De furcsa nevet választott magának!
– Igen; mert így kezdődik: «Sul le – sul le labbre».
– De a szöveget csak éneklik hozzá.
Fritillária nagyot nevetett.
– «Telles choses se font, mais ne se chantent pas.»
A dicső föltalálója a fehér puskapornak nyugodtan ülhetett a lombikjai
között.
A mikor «chantent», akkor ne «font pas».
De már most komolyan mondom ám, és «hony soit, qui mal y pense», hogy
remekül összetanultuk a duókat Fritilláriával. Még nyilvános
konczerteken is fölléptünk együtt. Nagyon kedvező esztendő volt. Volt
egy országos fagy, egy tartományi árvíz, egy nagy tűzvész, inség
mindenfelé. Megannyi kedvező alkalom jótékony hangversenyekre. Mindig
tele volt a terem, mikor mi együtt fölléptünk. Még Bécsből is rándultak
le egész társaságok, a mi hirhedett celloviolino előadásainkat élvezni.
Furcsa érzés volt az! Mikor én a nevemet a Fritillária nevével egy
szinlapra nyomtatva olvastam. Aztán meg az a közös partitura. Ugyanazon
hangjegyek. Ez egy neme a a fakultativ polgári házasságnak. A
Kapellmeister taktusverője adja rá az áldást. (Lám, még a «kápolna» szó
is előfordul benne.) Mikor azt az Arditi «Csókkeringő»-jét
végigjátszottuk, a művészi exaltaczió közepett úgy tetszett, mintha a
közönség tapsai, brávozásai biztatnának, hogy azt megismételjük, egészen
más regiókba, más tengerekre repülve és evezve át, az az átkozott
nyirettyű szárnynyá, evezővé lett metamorphosiálva. – És aztán a közös
dicsőség!
(Látom a képeden, hogy te azt mondod magadban, hogy «jól van jól, Herr
Kadét; de hát aztán a tanulás, hogy mint ment? A bécsujhelyi katonai
diákoknak rengeteg sok tudományt kell beszedni a fejükbe, ott csak jól
tanuló egyéneket türnek meg, a gyöngéket kimustrálják).»
Ne félts te engem. Minden jól ment.
Mondtam már, hogy a magasabb katonai körökben, különösen az «arkoláj»[3]
terén, nagy volt a küzdelem két ellenkező systéma között. A pattantyusok
egyik tábora új lőporral, a másika új ágyúkkal akarta reformálni a régi
schlendriánt. A hadügyminiszterium rájuk hagyta az experimentálást.
Az új ágyúk eszméje Uchatius ezredesé volt. (Még akkor csak ezredes
volt.) Ő gondolta ki a hátultöltő aczélbronz ágyúkat.
Az volt a terve, hogy az ágyúcsövet nem egészben kell önteni s azután
üreget fúrni bele, mint eddig; hanem követni kell a népies utasítást:
«veszünk egy nagy lyukat, azt körülöntjük rézzel s kész az ágyú». Azt az
ürt azután keresztül préselt aczélkupokkal addig tágítjuk, a míg a cső
belseje a mechanikai sajtolás által a réz lágyságából az aczél
keménységébe megy át. Így lesz belőle aczélbronz; ebből aztán dupla adag
lőporral lehet lőni. Itt azonban az volt a legnagyobb kérdés, hogy
honnan vegyük azt a lyukat, a mit körülöntsünk bronzzal?
A laikus ember neveti ezt a gondot. Hát hiszen a lyuk nem kerül semmibe.
Dehogy nem kerül!
Először úgy próbálták meg, hogy az öntő minta közepébe lebocsátottak egy
bronz csövet, az képezte a kalibert, ezt a csövet pedig megtöltötték egy
Celsius fokra lehűtött vízzel, hogy majd az megakadályozza az olvadt
érczet, hogy magát a csövet elolvaszsza.
Hát aztán az lett belőle, hogy a mint az olvasztó-kohóból azt a 300
hőfoku érczfolyamot beleereszték az ágyúmintába, az egy pillanat alatt
forró gőzzé alakította át a csőben talált jéghideg vizet s ez a gőz oly
elementáris erőszakkal tört ki az öntő-tárnából, hogy az öntőműhely vas
tetejét földobta az arzenál tetejére s agyonütött egynehány kanonirt.
Hát ez a baleset nagy örömére szolgált a fehér puskaporosoknak. Annál
nagyobb elkeseredést szült az aczélbronz ágyúsoknál, a kik a balsiker
daczára sem hagytak föl az eszméjükkel s most már azt tervezték, hogy a
lyukat képviselő csövön nem hideg vizet, hanem jéghideg levegő-áramlatot
vezetnek keresztül folyton működő fujtatóval, a hogy csakugyan sikerült
is később az Uchatiuságyúk öntése. – De egy időre le voltak pipálva.
S minthogy valamennyien ennek az új ágyúnak a hívei voltak, annálfogva
engem különösen protezsáltak, aki abszolute nem értettem semmit a
fehérpuskaporhoz; én könnyen csusztam át minden fogas kérdésen. Ellenben
a Nikkel pajtásom, a ki a fehér lőporos dékánnak bevallott Handlangere
volt, a legkeményebb examenekben részesült.
Ha valaki az indexeinket nézte, azt hihette, hogy én vagyok az iskola
czímere s a Nikkel a sereghajtó.