Nem akarlak zavarba hozni, kedves barátom.
Ismerem a methodusodat.
Te úgy irod a regényedet, hogy azt ne csak zárt ajtóknál olvassák a
backfischek, hanem még a mamák is olvashassák – nyitott ajtóknál.
Hja, biz a franczia regényirónak jó a dolga. Számára nyitva áll a
«félvilág». Az osztrigát eszik s pezsgőt iszik. – De a magyar regényiró
kénytelen a tisztességes emberek számára irni; mert ezekből telik ki a
publikum. – Aztán eszik pörköltet és iszik vinkót. De azért is ezer
hála! – S végtére is nagy kérdés, hogy nem jobb-e a malaczság villával a
tányérból élvezve, mint könyvből falva? – Én az előbbit szeretem.
Azért nem szuggerálom se neked, sem az olvasóidnak a mi
violoncello-violon tanulmányaink misteriumait. Annyit sejteni engedek,
hogy egészen belebolondultam (már tudniillik a violoncellóba). Képes
voltam rá, hogy valami nagy bolondságot kövessek el, a mi rám nézve
végzetes lehetett volna. Az őrnagynak messzelátó tervei voltak.
Ha a fehér puskapor beválik, akkor ő nem csak ezredesi rangra emelkedik
(a professzorság nem irigylésre méltó állapot), hanem félmillióval
kecsegtető vállalathoz jut. Az járt a fejében, hogy ha az ő szisztemája
győz, ő lesz a hadsereg megmentője. Aztán hull az égből az aranyeső,
csak a tollaskalapját kell alája tartani. Szerencséje, hogy megbukott a
puskaporával, Uchatius lett a győztes az aczélbronz ágyúkkal.
Láttad a pompás síremlékét ugy-e, a bécsi Centralfriedhofban, az
Uchatius tábornokét, a mindeneknél tökéletesebb ágyúk létrehozójáét. El
kell ismerni róla, hogy ennél pompásabb síremlék kevés van a világon.
Meg lehet vele elégedve, a ki alatta fekszik. Csak azt ne kérdezze
valaki, hogy hogyan jutott oda?
A mi barátunkat megőrizte a jó sors ettől a fényes kimeneteltől azzal,
hogy a lőpora csütörtököt adott.
Egy nyári napon általános próbát tartottak az új tüzéri kisérletekből az
ismeretes Steinfelden.
Derék egy darab föld! Mértföldnyire köröskörül semmi egyéb, mint kavics,
terméskő, békasó, kova. Egy szál fű sehol. Csak itt-ott tör elő egy
sárgavirágú «királydárda»; népiesen «ökörfark-kóró».
Itt tartják a mi tüzéreink a lőgyakorlataikat. A mennyire a kilőtt golyó
eltévedhet, élő lényt nem talál sehol, a kiben kárt tehessen. A sikon
palánkok vannak keresztül húzva, ezer-ezer lépésnyire egymástól, az első
palánk két ezerre az ágyúteleptől.
A lőpróbára a növendékek is meg voltak híva.
Hölgyek is jöttek ki hintókon. Fritillária is ott volt és számos
tábornoki hitvestársak és egyéb herczegasszonyok. Nikkel meg én az
őrnagy hintóján jöttünk ide, az első ülésben elhelyezkedve.
A lövészterepen megállapodva, leugráltunk, az őrnagyné a hintóban maradt
ülve. Onnan legjobban láthatott, jó tábori látcsővel fölfegyverkezve.
Megkezdődött a czéllövés.
Először a fekete lőporral tettek próbát. A kilőtt golyók kétezer lépésen
innen már ricochettiroztak, alig talált minden ötödik teke
derék-lövéssel a czélpalánkba. – Egy ágyúcső, a mit erősebb adag
lőporral töltöttek meg, széjjelszakadt s ternónak lehet nevezni, hogy
senkit sem ütött agyon. Ekkor aztán a fehér lőporral tettek kisérletet.
Ennek az elsütéséhez egészen e czélra készült gyutacsokat használtak,
mert ez a közönséges kanócz tüzétől föl nem robban. Még akkor csak
elültöltő ágyúink voltak.
Frissen készült lőpor volt.
Az őrnagy Nikkel pajtást bizta meg az ágyú elsütésével; ő maga
czélozott. A kétezer lépésnyire húzott palánkra nagy czélkarika volt
festve.
«Feuer!»
Az ágyú elsült; sokkal kisebb dördülése volt, mint a másiknak s alig
adott valami füstöt, az is egy percz alatt eloszlott a levegőben.
«Bravó, bravó!» hangzott a Generalstab csoportjában; a tábori látcsövek
mutatták, hogy a kilőtt golyó egy hármast talált a czélkarikán. Gyönyörű
egy Kernschusz volt!
A fekete lőporral nem lehet ily preczizióval czélozni.
Egy második, egy harmadik megint a karikát érinté.
No most próbáljuk a háromezer lépésnyi távolban levő palánkon.
A cső száját följebb kellett emelni.
Háromezer lépésnyire is bevált a lövés. Ívet képezett már, de még is a
palánkba furódott.
Újabb hangos tetszés-nyilvánítások.
Most négyezer lépésnyiről tettek kisérletet a fehér lőporral.
Ott már háromszoros palánk volt fölállítva, vastag deszkákból s a mögött
még egy golyófogó téglafal.
A kilőtt golyó keresztültörte mind a három palánkot, de még a téglafalon
is rést ütött.
Ezt csinálják utánunk a fekete lőporosok!
Magam is megtértem fehér porosnak.
A generálisok siettek a mi őrnagyunknak gratulálni.
– Függeszszük föl még egy kicsit a véleményadásunkat, – mondá egy
pápaszemes főtiszt. – Ezek a lövési kisérletek mind a frissen fabrikált
fehér porral történtek, a mi csakugyan csodaeredményeket mutat föl. De
meddig tart ez a csodaerő? az a kérdés. Mert a lőpornak raktáron kell
állni, hogy a háború kitörésekor egész hadjáratra való készen legyen.
(Ismételem, hogy még akkor az armádiánknak semmiféle hátultöltő fegyvere
nem volt, az ágyúkba a cső száján dugták be a lőport és a golyót azzal a
bizonyos tömőruddal, a végén kefével, a mivel minden lövés után
kikefélték, mint a kéményt).
A mi fehér lőporunk összesajtolt állapotban dugatott be az ágyúcsőbe.
Előhoztak egy lőszekérrel olyan fehér lőpor tömecseket, a mik már egy év
óta hevertek a raktárban. Egyet azokból beletoltak az ágyúba.
Most is emlékezem azokra a gunyosan mosolygó arczokra, a mik az ágyú
mellett egy csoportba verődtek.
Az őrnagy irányozta az ágyút. Czélzott, föltette a gyutacsot, aztán
félre állt. «Feuer!»
Nikkel megrántotta a csappantyu zsinórját. Az ágyú elsült. Nem
mondhatom, hogy eldördült; sőt inkább valami csunya serczegő-szortyogó
hangot adott s nem tűz és füst lövelt ki a száján, hanem valami hosszú
fehér lövet, mintha nem is ágyú volna, hanem fecskendő. A kilökött golyó
pedig ott gurult valami ötven lépésnyire a kavicsokon ugrálva, hogy azt
csupa tréfa volt elnézni.
Egy tüzér utána szaladt a golyónak, elfogta, visszahozta.
Nagy volt a gaudium fölötte – bizonyos körben.
Annál nagyobb a boszuság az ellenpártban.
Másik próba következett.
Azzal is oly pórul jártunk.
A pápaszemes főtisztnek most már nagyon megnyilt a szája; eddig csak
dohogott.
– Megmondtam előre, hogy a fehér lőpor egy év alatt elveszti a robbanó
erejét. Most az egész lőpormagazinnal gulyáshúst lehet főzni.
Ez a sottise egészen kihozta az őrnagyot a csigaházából.
– Gulyáshúst? – rivallt mérgesen a pápaszemesre.
– Igen is! Gulyáshúst, a hogy a figura docebit.
A tüzéreknél volt tábori bogrács, szolgafa; azt a szabadban
fölállították, a bográcsot megtöltötték conservvel, akkor a pápaszemes
odahelyeztetett a bogrács alá egy egész töltésre való összesajtolt régi
fehér lőport; kivett a zsebéből egy viaszkos gyufát, azt meggyújtotta s
égve beledugta a lőpor-pogácsába.
Minden ember szétriadt e merénylet előtt, mely, ha «ne adj Isten»
rosszul üt ki, mindenikünk ott hagyja a szeme világát, csak a pápaszemes
maradt ott a bogrács mellett, egy nagy főzőkanállal a kezében.
Mikor aztán a gyufa odáig égett, a hol a lőport érte, az bizony csak nem
pukkadt szét, hanem elkezdett szép csöndesen serczegve égni, azután
lángra is kapott, égett fényesen lobogva a bogrács alatt; az volt a jó,
hogy nem volt füstje; nem kozmásította meg az ételt. Ez bizony kitünő
helyettesítője lesz a hadjáratban a – tőzegnek; meg lehet mellette főzni
az egész menázst.
A pápaszemes még olyan malicziózus volt, hogy a hosszúnyelű főzőkanállal
egyre kavargatta a bogrács tartalmát s mikor egészen elégett alatta a
fehér lőpor, levette a szolgafáról és sorba kinálta vele az ismét
visszasomfordált illusztris társaságot: «méltóztassék, pompás jó
gulyáshús!» – Az őrnagy engem keresett a szemével. Mikor meglátott, egy
intéssel maga elé hivott.
Még sápadtabb volt az arcza, mint máskor.
– Menjen ön a feleségemhez s mondja meg neki, hogy távozzék el innen.
Kisérje ki a vasuthoz. Aztán jöjjön vissza a kocsival azonnal.
Megálljon! Madame utazzék vissza Bécsujhelybe.
– Egyedül?
Ettől a kérdéstől egészen megvadult az őrnagy. Úgy prüszkölt, mint egy
hörcsög.
– Hát mi az ördög menykő?
– Úgy értettem, hogy a Venczel. – Az volt a Privatdiener, a ki a bakon
ülve maradt.
– Úgy? Az mehet vele.
Én odasiettem Fritilláriához. Mondtam neki, hogy kudarczot vallottunk a
lőporral.
A madame vállat vont kedvetlenül s francziául beszélt hozzám.
– Je le savais bien. Je l’ avais lui dit, moi. Ça ne vaut rien. J’en
étais sur.
(Hogy ő azt tudta előre? hogy előre megmondta neki? hogy ez nem ér
semmit? Valjon honnan vette a tudományát?)
Én aztán átadtam neki az izenetet, a mit a férje küldött általam, hogy
kocsikázzon rögtön a vasuthoz, majd én odáig elkisérem, onnan aztán a
legelső vonattal Bécsujhelybe. A Venczelt viheti magával.
– No hát üljön föl. Én mehetek.
Én fölhágtam a csézába; – az első ülésbe ültem, a hogy dukál a kadétnak,
mikor őrnagynéval kocsikázni van szerencséje. Szemközt ültünk, a
térdeink egymáshoz értek.
Aztán, a mint a Steinfeldet elhagytuk, Fritillária a napernyőjét a
kocsiülés felé fordította. Nagy terebély napernyője volt, aféle en tout
cas. Mind a ketten elfértünk alatta.
– Az nem baj, hogy a fehér lőpor megbukott, – suttogá hozzám, – hanem,
hogy a mi cello duóink is megbuktak, az a csapás.
Arra én is gondoltam már.
– Ez után a fiaskó után előre látható, hogy mi következik. A
hadügyminiszterium abba hagyat minden további experimentálást a fehér
lőporral; az őrnagy nem fogja a fél éjszakákat a chémiai laboratóriumban
tölteni, hanem otthon marad, beül az én szobámba, pipázik és altvatert
iszik.
– Rosszul alszik tán?
– Nagyon rosszul. Aztán mentül többet pipázik, mentül több altvatert
iszik, annál álmatlanabb. Én a cellomat az almáriumba zárhatom.
– Én meg a hegedűmet akaszthatom szegre.
– Nem is ér a cello hegedű nélkül semmit.
Azzal a két térde megszorította a térdemet.
Fatális állapot.
– A mi duóinknak vége!
S két könnycsepp gyült a szemébe.
(Nagyon szerethette – azt a hegedűt).
Magam is meg voltam rőkönyödve.
Egészen közel hajolt hozzám, úgy hogy a forró lélekzetét éreztem, mikor
suttogott:
– De én nem fogok lemondani… én találok ki valamit… nem nyugszom bele…
ha az ördögökkel kötök is szövetséget…
Én kértem, hogy lassabban beszéljen; az inas meghallhat valamit a bakon.
– Ejh, mit! Az az én emberem. Tőlem kap havonkint húsz forint
extra-fizetést. Olyan hűséges, mint a kutyám.
S aztán folytattuk tovább a páros suttogást.
Az az eddigi biztos módja a találkozásnak, valószinü, hogy a mai naptól
kezdve el lesz előttünk zárva.
Mit tehetünk ezentul?
Őrültnél őrültebb terveket gondoltunk ki.
Egy sem vált be.
Az őrnagy nem zárkózik be többé a vegytani terembe; nappal engem
strázsál az iskolában, este meg Fritilláriát a szobájában.
Eddig minden gondja a fehér lőporra volt, ezentul a rizsporra is
gyanakodni fog.
Abban a nagy kaszárnya-akadémiában minden találkozás lehetetlen. Annak
ezer szeme van.
De talán a parkban lehet.
A katonai akadémiának van egy hetven holdas parkja.
Abban van egy szép temető. A hová azokat helyezik el, a kik időközben a
nagy katonai intézetben elhaláloznak. A halottak siremlékeit
megkoszorúzni kegyeletes kötelesség. Vannak közöttük, a kiknek emléke
Fritilláriára nézve kedves. Szokott nekik virágokat hordani. – Az a
temető olyan kedves hely. – Azokra nézve, a kik még örülnek az életnek!
A Venczel közvetíteni fogja az izeneteket.
Ezt az életrevaló eszmét tovább fejlesztettük, a vasuti perronon
sétálva, a míg a vonat megérkezett.
Forró kézszorításokkal vettünk egymástól búcsút.
Engem ez persze sokkal jobban érdekelt, mint a világ minden puskapora.
Lőhettek a Steinfelden miattam, a hová akartak.
Pedig bizony mondom, hogy az az egyszeri tengerész, a ki a lőporos
hordóba dugott égő gyertya lángjánál gyújtott pipára, nem követett el
olyan eszeveszett bolondságot, mint én ebben az órában; majd elmondom
később, hogy te is megitélhesd: föl lehet-e ezt venni egy regénybe? nem
mondják-e rá azt az olvasók, meg a kritikusok, hogy ez hihetetlenebb a
háromszinü kandurnál is?
Mikor aztán a vonat tovaragadta előlem Fritilláriát, én is visszatértem
a Steinfeldre.
Ott már akkor vége volt minden lőkisérletnek; a főtisztek csézái már
robogtak az országúton; a laffeták szekereikhez voltak már csatolva; az
őrnagy is készen volt, Nikkellel egyben; csupán csak én rám vártak. Nem
azért, mintha én lettem volna a legnagyobb úr a társaságban, hanem
mivelhogy elvittem az őrnagynak a kocsiját.