Annyit hallottam ma már ezt a nevet emlegetni, hogy szinte kiváncsi
lettem rá.
Azonban hozták a levest s ez a világon a legnagyobb úr, a ki még a
királynak is parancsol. Sőt még a parlamentnek is parancsol. A leves a
klotür. – Még többet mondok! A leves még a ferblikompániának is
parancsol. «Czupász.»
– No csak tegye le a hegedűjét valahová a kadét, – mondá az őrnagy.
– Aztán ösmered az anekdotát öcsém; sohse keresd a helyed: a hová te
leülsz, ott az utolsó hely, – elméskedék a nagybátyám.
– Hogy ne ismerném, már az öregapámat is ezzel traktálták patvarista
korában.
A leves után sört hoztak az asztalra, nekünk is jutott egy pohárral.
– Kivételképen, – mondá katonás pedanteriával az őrnagy. – Ma és soha
többet tíz hónapig. A kadétok vizet isznak.
Aztán kegyes volt az elejtett thémára visszatérni.
– Igaza van madám. Nekem magamnak is felötlőtt első pillantásra, hogy az
új kadét mennyire hasonlít a Cannagattához. Mingyárt le is hozattam az
arczképét a képes teremből.
Azzal intett az inasnak, hogy hozza elő a portrét.
Olajfestmény volt; egy mellkép: fiatal főhadnagyot ábrázolt.
– Majd meg fogja látni a kadét, – szólt hozzám intézve a szót. – Nekünk
három nagy termünk van, tele hirhedett czelebritások arczképével, a kik
nálunk lettek kiképezve. Úgy igyekezzék, hogy az ön képe is ide jusson.
(Már bizony nem jutott oda. Én vagyok a legalsó tizezerek egyike
Magyarországon, a kinek az arczképe soha sem jelent meg, sem a
Politisches Volksblattban, sem a magyar élczlapokban, még karikaturának
sem; a mi elég nagy pironkodás.)
A Zsán odahozta az arczképet. Elég görbére volt festve. A jobb szeme a
fülébe sugdosott, a szája meg utána sietett hallgatózni. Épen nem
hizlalta a büszkeségemet, hogy köztem és ez arczkép között
hasonlatosságot találnak. Az az egy, hogy annak is középen volt kétfelé
választva a haja. – Elhatároztam, hogy holnaptól kezdve simára nyiratom
a fejemet.
– Ez egy igen érdekes történetnek a hőse; magyarázá az őrnagy. Jobban
mondhatnám: hősnője. Minthogy authentikus följegyzéseken alapszik,
elmondhatom önöknek a történetet, a kik azt még nem ismerik. Cannagatta
asszony előkelő milanói olasz hölgy volt. A férje Armeeliferant, a ki
daczára ezen minőségének meglehetős korlátolt vagyoni viszonyok közt
halt meg. Két iker gyermeke maradt. Franczesko és Francziska.
Köznyelven: Cecco és Fanny. A Cecco nehéz fejü ficzkó volt, annál
élesebb eszű a Fanny. A házi tanító oktatása közben a leány együtt
tanult a fivérével, hogy kedvet csináljon neki a tudományhoz. Az lett
belőle, hogy a fiú mindent rosszul tanult meg, a leány pedig jól. –
Tizennégy esztendős korában Ferenczet felküldte Cannagatta asszony a
bécsujhelyi katonai akadémiába. Az volt az özvegy vágya, hogy a fiából
derék katonatiszt legyen. – De a Cecco itt sem igen akart tanulni;
vívásban, testgyakorlatokban sem volt ügyes, úgy hogy egy ünnepi szünidő
alatt haza küldték az anyjához pihenni. Ott a fiú maláriát kapott s
nagyhirtelen meghalt. Az anya kétségbe volt esve, hogy nagyralátó
terveit így el kell temetnie. Ekkor így szólt az anyjához a Fanny. «Hát
majd folytatom én ott, a hol a Cecco elhagyta. Én is Ferencz vagyok.» Az
anya beleegyezett a vakmerő vállalatba. A leány bámulatosan hasonlított
az iker fivéréhez. A mint a bátya egyenruháját fölvéve, visszatért a
katonai akadémiába, senki sem vette észre a cserét. Csak annyiban
tapasztalták a változást, hogy a visszakerült Cannagatta Ferencz sokkal
komolyabb volt az eltávozottnál; szorgalma, tanulékonysága által
mindenkit meglepett, iskolatársait mindenben fölülmulta, úgy, hogy nem
sokára mintaképül lehetett állítani a többiek elé. Előljárói kegyét
megnyerte, azt a kiváltságot élvezte, hogy egy külön czellát kapott
lakásul, a melyet egyedül foglalt el. (Ez az, a melyben most a két kadét
tanyáz.) Így lehetett valószinüvé, hogy három éven át el tudta titkolni
a nemét. A tanfolyamot elvégezve, azonnal áttétetett hadnagyi ranggal a
hadsereghez. Ott is nagyhamar kitüntette magát bátorsága, vitézsége
által. Kitört a franczia háború. Ferencz főhadnagy lett. Egy ütközetben,
az ellenséget üldözve, megsebesült. Ekkor aztán nem lehetett a tábori
orvos előtt eltitkolnia a nemét. Kitudódott, hogy a vitéz Cannagatta
Ferencz – kisasszony. A dolog ő felsége elé került. Az udvarnál nagy
szenzácziót keltett. Határos volt a mesével. Ő felsége teljes
fizetésével nyugdíjazta a vitéz főhadnagyot, a ki azután ismét fölvette
a szoknyát s nagy hamar férjhez ment egy őrnagyhoz, a kivel aztán évek
hosszú során át boldog házasságban élt, s kisérte őt mindenüvé a
napoleoni hadjáratokban. Végre özvegy lett, öregasszony lett. Levelében,
mely az emlékezetes iratok közt látható odafenn a múzeumban, dátuma
1852, ezt a nevet látjuk aláirásul: «Cannagatta Ferencz, nyugalmazott
cs. k. főhadnagy és özvegy őrnagyné».
Ezek mind authentikus adatok Cannagatta Franczeskoról.
Azért az előadás végén mégis azt mondá a bűbájos Fritillária német
repülőszóképen:
«Und wer das nicht glaubt, der zahlt einen Groschen.»
(S a ki ezt el nem hiszi, az fizet egy garast.)
Úgy látszik, hogy a nagybátyám reszkirozni akarta a garast.
– Hihetetlen történet ez, őrnagy úr, – szólt egyet hörpentve a
karlovicziból. (A miből mi már nem kaptunk.)
– Hogyan? ön nem hisz az irott dokumentumoknak? szólt fölfortyanva az
őrnagy. – Az authentikus jegyzőkönyvnek? A császár Handbilletjének?
A nagybátyám meg volt szorítva, könyörgő tekintettel fordítá szemfehérig
elveresült arczát az őrnagyné felé, mintha azt instálná, hogy ha
belevitte ebbe a csávába, hát rántsa ki belőle.
Fritillária megtette neki e szolgálatot.
– A tekintetes úr bizonyosan nem abban kételkedik, hogy Cannagatta
kisasszony mind e rendkivüli vállalkozást egész a csatatéri
megsebesülésig valóban megtette hanem hogy női volta, az adott
körülmények között, oly hosszú időn át fölfedezetlenül maradhatott, egy
négyszáz diáktól lakott internátusban.
– Igen, igen, így értettem! – kapott a mentő kötélhez a kalugyer, a
kinek külömben jól húztak a lovai, csak ha a kátyuba rekedt szekerét
valaki onnan kiemelte.
– Hát először is, – magyarázá az őrnagy, – Cannagattának egy külön
czella volt átengedve, kiváló szorgalma végett, a hol szobatárs nélkül
lakott. Azonfelül pedig kulcsot ád ez a tény ahoz az absolut moralis
integritáshoz, a miben a mi kadétjaink neveltetnek. Az a fiatal katona,
a ki a bécsujhelyi akadémiából kikerül, mikor a hadnagyi kardbojtot
megkapja, még nem ismeri a bort, a dohányt, a kártyát és az asszonyt.
– Ezt elhiszem, de a professzorok csak ismerik! – Erősíté a thémát a
nagybátyám, a ki minden áron szeretett volna magánál okosabb ember
hirébe keveredni.
– Nos aztán? – kérdezé az őrnagy.
– Hát – hát – hát, hogy is mondjam? Akkoriban a katonai egyenruha frakk
volt és feszes nadrág. Hát már csak lehetetlenség…
Az őrnagyné tűkön látszott ülni.
A kalugyer még tovább feszegette a dolgot. Falusi rüpők volt. Nem
tekintette, hogy asszony ül az asztalnál. A két diákgyerek pedig épen
nem zsenirozta semmit.
– Hát – hát az asszonyi organizmusnak vannak bizonyos szabályai, a miket
nem lehet eltitkolni.
Az őrnagyné már emelkedett a székéről, hogy kiszaladjon a szobából.
Én aztán megmutattam, hogy snájdig gyerek vagyok. Bátorságot vettem
magamnak közbeszólni.
– Úgy tudom, hogy urambátyám nőtlen legény, honnan ismeri hát olyan
nagyon az asszonyok szokásait?
Ez az ostobaságig naiv közbeszólás roppant hatást idézett elő.
Az őrnagyné visítva kaczagott föl; az őrnagy kholerikus nevetésre
döczögtette a mellét; mi ketten kadétok is bátorkodtunk minden
Vorschrift mellőzésével akkompányirozni a röhögésünkkel; csak a
nagybátyám mérgelődött. Nem tudott egyebet mondani, mint azt a goromba
frázist, hogy «pueri taceant in ecclesia». (Nem is «pueri»-nek szól
pedig a regula. – Aztán ez nem ecclesia, hanem refectorium.)
Ezzel azonban szerencsésen agyon volt ütve a delikát természetű napirend
előtti tárgyalás.
Én pedig egy csapással figyelemreméltó subjectté lettem.
– Ez egy Teufelskerl! – mondá az őrnagy. (A mi magyarul tán úgy
mondható, hogy fenegyerek.) S aztán, hogy a bácsi vissza ne térhessen a
kényes thémára, tartott neki egy tudományos disszertacziót a héber
Sulchán Áruchból, melyben az parancsoltatik, hogy asszonyokról in natura
csupán feleséges embereknek, vagy özvegy férfiaknak szabad szólni; ha
nőtlenek cselekszik azt, szíjjal megkorbácsoltassanak.
A bácsi azzal akart rajtam boszut állni, hogy beárulkodott.
– No hát akkor csak tessék az öcsém uramat jól végig korbácsoltatni,
mert ez már tudja, hogy mi az x + y? Azért kellett idejekorán azt a
lakodalmat megtartani, a mi miatt elkéstünk. Hát aztán az a hét szűk
czipő, a mi mind asszonylábra való volt! Te istentelen!
Én alázatosan húztam a fejemet a vállam közé, bűnbánó hangon rebegve:
– Ha tudtam volna, hogy kedves nagybátyámnál atyai érzelmeket érintek…
Erre a második erupcziója következett a közderültségnek.
Nagybátyám átlátta, hogy jobb lesz neki a bifsztekkel vesződni, mint
velem.
Fritilláriának a szeme azonban egészen hozzám szegődött. Jól be voltam
már nála aufführolva. Valahányszor rám nézett, elnevette magát,
csipkekendőjét szája elé tartva. Azt is mondta, hogy «Dummer Kerl». – A
mi húsz éven alul – hizelgő epitheton.