Az én Nikkel pajtásom még útközben, a hogy a két emeleten fölmentünk,
fölvilágosított a helyzetről.
– A mi szobánk kiváltságos czella, a mit csak kitüntetésül osztogatnak.
Protekczió itt nem használ. Császári királyi sarjadékok is ott laknak
tizedmagukkal egy teremben. Hanem vannak a dékánnak kiválasztottjai,
kegyenczei.
– Hát hogy lettél te egy ilyen rövid idő alatt a tanár kegyenczévé?
– Azért lettem kegyencze, mert én hiszek benne.
– Mi a manó? Tán Messiás ez a tanár?
– Persze, hogy Messiás. S én vagyok az apostola. Most nem érek rá
mindent elmondani. Majd ebéd után. Én is híva vagyok hozzá ebédre.
Megmutatta a nagybátyád levelét. Most siess az egyenruhádat fölvenni.
Eljutottunk a szobánkba. Legutolsó volt a folyosón.
Kicsiny volt, de csinos, tiszta, két ágy egymás mellett, egy pokrócz
takaróval. Nagy örömömre szolgált, hogy az ágyak fölé akasztott táblák
egyikére a Nikkel pajtásom nevét, a másikra a magamét láttam fölirva. Be
voltam véve in absentia. Nagy kegyelem!
Hozzá fogtam a kipakoláshoz, átöltözéshez. Elébb megmosdottam. Külön
mosdó medenczém volt, a mibe egy csapból lehetett ereszteni a vizet. A
csap fölé az volt írva nagy betükkel: «ebből a vizből nem kell inni».
Nikkel pajtás megmagyarázta. A vizvezetékhez a parkon átfolyó patak
szolgáltatja a vizet; de az a sok fabrika salakjától, a mik mellett
elfolyik, egészen telítve van már mindenféle csávával és érczméreggel.
Ott áll a palaczk tiszta forrás vizzel, a kadétok italáról jól
gondoskodnak itt. Azt a hegyek közül hozzák naponta frissen.
Megkóstoltam, viznek elég jó víz volt.
Én azonban ahoz voltam szokva otthonról, hogy ebéd előtt szükségképen be
kell hörpinteni egy kupicza pálinkát.
– Nincs egy kis gugyid?
– Gugyi? Annak a nevét se vedd a szádba. A kadétok nem isznak mást, mint
vizet, az igaz, hogy fölséges jó vizet.
– Ej ha!
Ugyancsak elhültem, mert a pajtás kikaczagott.
– Bizony komám, a mai ebédnél sem kapsz te abból a drága karloviczi
ürmösből, a mit a nagybátyád küldött a dékánnak. Nem látsz te mátul
fogva jövő Szent István király napjáig mást, mint kristálytiszta vizet.
– Ha néha «per fas et nefas».
– Hogyan «per fas et nefas»?
– Majd megtudod, – szólt Nikkel s olyan furcsán mosolygott hozzá.
Én aztán gálába tettem magamat. Mikor az a nyalka egyenruha rajtam volt,
magam is úgy éreztem, hogy valami új ember vagyok. Ejh az a kardottartó
szíj, hogy kiegyenesíti a legény derekát egyszerre. A bajuszom után
kapkodtam, a mi még nem volt.
Czudar érzés! Hogy az embernek kardja már van, de bajusza még nincs.
No de itt a szivar, az kontesztálja a férfiasságot. Elővettem a
szivartárczám.
– Hohohó pajtás! – akadályozott meg Nikkel. – Soh se fáraszd magad a
rágyujtással. A kadétok föl vannak mentve a szivarozás kellemetlenségei
alól. Majd István napkor délben, mikor az első pohár bort kapod, a búcsu
pohárt, oda lesz téve a szalvétád alá egy virginia, arra majd
rágyujthatsz, de csak akkor, mikor már fönnülsz a kocsin.
– Hát te sem szivarozol soha? Éjjel sem?
– Nekem meg épen nem lehet; éjjel pláne! A hol én a fél éjszakát töltöm,
ott nem szabad tűzzel bánni.
– Hát hol töltöd te az éjszakádat?
– Odalenn a chémiai laboratóriumban az őrnagygyal.
– S mit csináltok ottan?
– A «fehér port».
– Mi a ménkű az?
– Ha nem is ménkű, de mindenesetre annak a sógora: fehér lőpor.
– Hát mire jó az?
– Még most a te paraszt eszednek hiába magyaráznám egész tudományosan,
hogy mi az. Te biz a lyceumban is hátramaradtál a chémiából, míg én
nekem az passzióm volt. Fizikus-inasnak csúfoltatok; de most ennek a
tökéletességemnek köszönhetem, hogy rögtön a professzor kegyenczévé
lettem, mikor bevallottam, hogy én hiszek a fehér lőporban.
– Ez egy uj krédó?
– Az artilleristák uj krédója. A mivel merőben szemközt áll az orthodox
tüzérek egyedül idvezítőnek tartott fekete lőpora. Egészen jól mondtad,
hogy ez a mi dékánunk egy új Messiás. Az ő fehér lőpora harmadfélszer
messzebbre lő, mint a fekete lőpor. Tudod, hogy Magentánál meg
Solferinónál csúffá tették a franczia vont-csövű ágyúk a mi sima-csövű
lövegeinket; hát most ezek ellenében nekünk olyan lőport kell
föltalálnunk, a mi a mostani ágyúcsövekből nagyobb lódító erővel
taszítja ki a granátot. E fölött aztán egész árkoláj-harcz folyik a
fehér por és fekete por hivői között. Mi a feketéket bonczoknak
csúfoljuk, azok meg a fehéreket derviseknek.
Én pedig mindebből nem értettem semmit.
– Persze, te még pogány vagy! De majd ha keresztül mégy a
tűzkeresztségen.
– Te tán már keresztül mentél?
– Keresztül ám. Nézd, hogy leégette a hajamat. Te is a miénk lész.
– De köszönöm! Akkor én megyek a feketékhez!
– Akkor egyszerre kiesnél a kegyelemből. Ez a két secta ad internecionem
üldözi egymást. Siiták és szunniták úgy nem ungorkodnak egymással, mint
a fehér és fekete por proselitái. Az egyik a lőport akarja átalakítani,
a másik meg az ágyúcsöveket s mind a kettő a miniszterium alá fűti a
poklot, a kinek nincs pénze hozzá. Legjobb lesz, ha neutrális maradsz;
mondd, hogy szamár vagy, nem tudsz a chemiához, csak huszár akarsz
lenni. Már az infanteristának szint kell vallani, vagy fehéret vagy
feketét, mert a puskákról is szó van.
– Hát az természetes!
– Természetes? Mit értesz hozzá? Te zöld vagy még, az is maradsz. A
fehér lőport már a francziák is, a poroszok is föltalálták, de majd az a
hibája, hogy a legkisebb ütésre fölrobban, majd meg az, hogy a vas
csövet oxydálja, csak réz csőbe használható. No hát az, a mit a mi
tanárunk föltalált, eddig legtökéletesebb; mert nem robban föl, csak
tűzszikrától, s nem oxydálja a vasat s perczenkint ezerötszáz lépésnyi
sebességet ád a golyónak, a mi három ezer lépésnyire is Kernschusz.
(Szeglövés? vagy inkább «széklövés?»)
– Hát akkor mért nem fogadják el azonnal?
– Azért, mert még az a kérdés, hogy az állásban nem veszti-e el a
robbanó sajátságát? Ez a kriterium. Mert nagy készletet kell tartani
töltényekben. Azért, a mi fehér lőport most fabrikálunk, azt raktározzuk
s majd a nyáron a Steinfelden kipróbáltatik, hogy olyan jó-e, mint
frissiben volt. No de most fogd a hegedűdet, menjünk az őrnagyékhoz.
Az őrnagy szállása ott volt az emeleten, a chémiai laboratorium fölött.
Az őrnagyné boudoirja épen a puskaporfőző konyha tetejében.
Igazán boldogító érzést kelthet egy asszonyságnál az a tudat, hogy az ő
alkovenje alatt főzi, darálja, keveri a férje a fehér lőport, a mihez
csak egy üveg eltörése, egy reagens savany elcsöppenése kell s ő
nyoszolyástul, zongorástul repül föl (ki tudja milyen társaságban?) az
égbe vagy – körülmények szerint – a pokolba.
Mikor benyitottunk a folyosóról az őrnagy szobájába, mely egyuttal
ebédlő is volt, már in medias res elmerülve találtuk a két urat: a
gazdát, meg a vendéget, egy cognacos üveg mellett.
Természetes, hogy ők csupa lőporról beszéltek. Disputáltak.
A bátyám fekete lőporos volt.
Nem mintha valami sokat járt volna háborúba, hanem, hogy volt neki egy
vasbányája Krassó vármegyében, a mit maga tartott üzemben, hát onnan
voltak tapasztalatai mindenféle robbantó szerekről. Nagyon belevesztett
az experimentumokba. Egyszer rádisputálták a bányamérnökök a lőgyapotot.
Nem ér az semmit! Csak legjobb a régi becsületes lőpor. Az való a mi
fegyvereinkhez. Külömben ezek sem érnek semmit. Montecuculi szerint
annyi mázsa ólmot lövöldöznek el minden ütközetben, a hány halott ott
hagyja a fogát a csatatéren. In ultima analysi legtöbbet értek a nyilak,
a melyeket a mi szittya-őseink használtak, azokat nem puffogatták el
találomra, mert mint Constantinus Porphyrogenneta följegyzé, egy
ütközetben kilőtték Dárius Hystaspes bai szemét s a nyílvesszőre föl
voltak vésve e szavak: «Dárius király szemébe.»
Nagybátyám ezzel bebizonyítva nagy olvasottságát, fölhagyott a további
vitatkozással, nem akarva magát a kadétok előtt kompromittálni.
Véget vetett a veszedelmes disputának a házi asszony megjelenése
közöttünk.
Fritillária valóban büszke szépség volt.
(De talán itt már végződnék a fehér por fejezete? Kezdhetnénk új
szakaszt. Az olvasó alaposan megunhatta már a robbantó szerek themáját.)
Jaj, csak ne fuscherolj te bele az én historizálásomba. Nem olyan könnyü
az, mint a regényírás.
Igen is, hogy van még a fehér porból.
Az őrnagyné büszke szépség volt; renaissancekori frizurával, dús szőke
haja magasra föltornyozva és stylszerüen fehérre puderezve. No hát, ez
is a tárgyhoz tartozik, mert fehér por.
A mit pedig a két szemeiben hordott, mondhatom neked, hogy annál
veszedelmesebb gyujtószert nem találtak föl a pyrotechnikusok.
A két piros arcza, azokkal a gödröcskékkel, valóságos tűzakna; az egész
alak egy dinamittal töltött mina: egy eleven torpedó.
Nagyobb veszedelem van itt, mint a lőporgyártó officzinában.
Mikor bemutatott neki a férje, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy leány?
A büszke delnő, úgy látszik, egy véleményen volt velem.
Elnevette magát, mikor meglátott.
– Nézz ide! Hisz ez a valóságos Cannagatta!
Ezt a férjének mondta.