Fritillaria virágnév: nálam nőnév. Népies elnevezése «császárkorona».
Megérdemli a nevét, igazán fejedelmi virág; sűrű pálmaforma levélkorona
közül hat aranyszinü virágharang csüng alá, ezüst harang-nyelvvel.
Diószegi azonban ezt a nevet adta neki «hatkotú». Hát már ezt a magyar
nevet, daczára minden chauvinizmusomnak, nem adhatom a regény-hősnémnek:
«Hatkotú asszonyság». – Azt pedig Diószegi azért cselekszi, mivelhogy a
szép virág belsejében minden szirom alatt rejtőzik egy «kotú», amit a
fűvész «mézgödör»-nek nevez.
No hát ennek a pompás virágnak a mézét nem hordják el a méhek.
No te hires botanikus vagy. Tudod, hogy mért nem kedvelik a fritillária
mézét a méhek? – Nem tudod. – Hát majd megtanulod ebből az én
elbeszélésemből.
Muszáj volt ám (ezerszer engedelmet kérek) ezt a botanikai bevezetést
előre bocsátanom; mert ez a fritillária is egyike az én sorsomat intéző
párkáknak, vagy walküröknek, vagy alirumnáknak, vagy hogy hivják azokat
a félelmetes tündéreket, akiknek az a küldetésük, hogy az embereket
gyönyörűséggel halálra kinozzák.
Azonban tartsunk rendet.
Az Iringó lakodalma miatt egy kicsit elkéstünk az akadémiából. A
beiratkozás határideje elmult már s a bécsujhelyi akadémiánál numerus
clausust tartanak; a határozott számon túl nem vesznek föl senkit. No de
én előre jelezve voltam az igazgatónál, illetőleg a dékánnál s a
nagybátyám bizott abban az egy gönczi hordó karloviczi ürmösben, a mit
előre küldött a tanár úrnak kedveskedésül, hogy expiálja vele a
mulasztásomat.
Ő maga is velem jött Bécsujhelyig. Jó ember volt a kalugyer, el kell
ismernem aztat.
Mikor azon a hires nagy kapun behajtottunk, melynek boltozata egy egész
templomot emel, épen mise volt; a növendékek mind a templomban voltak,
egyet sem láthattam közülök.
Az ordináncz fölvezetett bennünket a dékánhoz.
Ott találtuk őt a chémiai laboratoriumban.
Nem jól mondtam, hogy mise volt; mert már annak vége volt; hanem a
tanulóknak ott kellett még maradniok, gyónás végett, a min a tanév
kezdetével át kell esni. A tanárok azonban már haza vonulhattak.
Az én professzorom alacsony termetü katonatiszt volt; fakó arczszinű,
ritka haju, deres szakállu férfi (úgy a negyvenes évek derekán),
szemüveget viselt; az egyenruhája őrnagynak vallotta.
Szárazon és hidegen fogadott bennünket, előreküldött névjegyeinket
kezében tartva. Nagybátyám élőszóval is megmondta a nevét.
– Van szerencsém, mondá az őrnagy. Tegnap érkezett uraságod
küldeményekép a czimemre egy hordó bor. De jobb lett volna, ha önnek a
gyámfia előzte volna meg a becses küldeményt.
A kalugyer a kedvemért hazudni is kész volt.
– Mulaszthatlan családi ügyek tartóztattak vissza.
– Tudom. Lakodalom volt a háznál s neki ott kellett vőfélykedni.
(Hát már azt itt is tudják? Honnan tudhatták már azt meg, mikor én
senkinek sem irtam erről, csupán csak a Nikkel pajtásomnak?)
– Itt pedig már minden szoba el van foglalva, minden alapítványi hely
betöltve, minden ágy fölött ott függ a hozzátartozó nevével a tábla. Ha
egy hatalmas szószólója nem lett volna az úrfinak, most szépen
visszakocsikázhatna a bánságba.
Nagybátyám bizalmasan vigyorgott.
– Óh nem! Nem a karloviczi ürmös! szólt az őrnagy, el sem mosolyodva, de
elértve a konfidens arczkifejezést; annál hatalmasabb befolyás őrizte
meg az úrfit a hopponmaradástól. A feleségem kivánta, hogy fölvétessék.
(A felesége! A ki engem soha sem látott. Én sem láttam. Hogy nyerhettem
meg eként a kegyét?)
Az őrnagy észrevehette, hogy micsoda ostoba pofát csinálok fülig
elpirulva.
– Hát, nehogy soká törje a fejét ezen a talányon az úrfi, megismertetem
a megfejtéssel. Az én feleségem szenvedélyes gordonkajátszó. Ez az úrfi
pedig kitünően hegedül, képes lesz esténkint duót játszani vele.
Remélem, elhozta a hegedüjét? Ha nem hozta volna, van nekünk egész
hegedügyüjteményünk. Hát ennek az érdemének köszönheti, hogy szabály
ellenére föntartottam az elkésett úrfi számára egy rezervált ágyhelyet,
az úgynevezett Cannagatta szobában. Majd ebéd fölött elmondom önöknek,
hogy ki volt az a Cannagatta? Ma lesz szerencsém önökhöz ebédre. A
feleségem szivesen látja önöket. Csak magunkban leszünk. Rajtunk kivül
csak önnek a szobatársa lesz még az asztalnál. Ismerni fogja az úrfi:
Nikkel kadét.
Most már aztán olcsó volt a talány lehüvelyezése. Nikkel már itt van.
Annak a révén aztán lehetett jól értesülni az én naczionálémról.
De hát még is érthetetlen marad, hogy miként lett Nikkel az első héten
ilyen bizalmas embere a dékánnak? Hogy még én rólam is pletykázhatott
neki. Ilyen konfidenczia nem szokott létezni egy katonai akadémia
professzora és kadétja között.
Az őrnagy nem soká hagyott elmélkednem.
– A kadét keresse föl a szobáját, az ordináncz átvezeti, a holmiját
utána fogják vinni. A tekintetes úrral majd elvégezzük a
czirkumstancziákat. Pont kettőkor ebédelünk.
Én még nem tudtam, hogyan kell katonásan szalutálni, még czivilben
voltam, az egyenruhám készen volt ugyan a bőröndben elpakolva, de míg
föl nem vétettem, nem volt szabad kuszpitolnom; – annálfogva meglehetős
balogsüti módon vettem búcsút az őrnagytól.
Még jobban éreztem a gyámoltalanságomat, mikor az udvarra kijutottam.
A laboratorium földszinten volt, fölötte az emeleten az
őrnagy-professzor szállása, a tulsó traktusba voltak a tantermek, meg a
kadétok hálótermei. A két szárny között egy nagy udvar. A professzorok
lakásainak az ablakai kifelé a sánczokra nyiltak, azokra nem lehetett a
diákoknak látni.
Épen szembe találkoztam a beözönlő kadétsereggel.
Közel négyszázan lehettek, de én ezernek láttam.
A gyónás után jöttek a kápolnából lármázva és kaczagva. Mindenik azt
beszélte a másiknak, hogy miket gyónt meg a páternek.
Én még akkor czivilben voltam, a férfi felöltőt abban az évben dzsekknek
hivták. Még gyerekebbnek nézett ki benne az ember. Ha nő viselte, akkor
úgy hitták, hogy «szótánkanó» (csónakba ugró).
Persze, hogy belém kötött a siserahad, akárhogy igyekeztem előle a
lépcsőbejárathoz jutni.
Előljött egy vén diák, a ki bizonyosan megrepetálhatta az iskolát, mert
már bajusza is volt; széles vállu, czipóhátu ficzkó, csontos pofával,
előre álló nagy masztodon állal.
– Hát ez kinek a csibéje? – kiálta rám vigyorogva.
Én, gondolva, hogy valami előljáró, levettem előtte szépen a kalapomat.
Erre aztán valamennyi kaczagott rajtam! Milyen diga!
A masztodon baraczkot adott a fejemre, ez volt köszöntésemre a fogadj
Isten.
Az ordináncz felelt a kérdésre.
– Ez az a másik a Cannagatta szobából.
– A Cannagatta szobából? Hisz akkor ez is valami leány.
(Hát akkoriban csakugyan az volt a divat, hogy a fiatal férfiak középen
választották el a hajukat, a mi valóban leányos kinézést adott a
szőrtelen arcznak.)
– No ezt megvizitáljuk elébb, – röhögött pimasz módon a vasgyuró, felém
nyujtva hosszú karjait.
Nekem azonban volt egy jól betanult fogásom, a mit «Rappó-gambit»-nak
neveztek akkoriban. Az ember az ellenfelének a két karját megragadja,
birokra kelve, akkor a jobb lábát hirtelen a küzdő társa jobb lábán
innen helyezi, a jobb kezével áttaszítja a térdén, az súlyegyent veszít
s mire észreveszi magát, már ott hever a földön.
Ezuttal is bevált a Rappó-fogás.
A masztodon fölbukott. Maga is elbámult rajta.
– Ez istenucscse nem leány!
Én pedig hetyke henczegéssel mondám:
– Ejh, de megütötted a pondus speczificumoddal a földet, pajtás!
Ekkor a sok fiú közül kivált egy és odalépett közénk.
– Hagyjatok ennek a fiúnak békét, – szólt röviden, – én jót állok róla,
hogy ő férfi. Itt viselem a homlokomon a stampigliáját.
Csak akkor ismertem rá. Ez az én pajtásom, Nikkel.
Hogy elváltoztatja az embert az egyenruha.
De az arcza, tekintete, mind úgy megváltozott.
Biz annak még látható volt a homlokán a hegedés, a mit tőlem kapott
emlékül a vivóiskolai párbajban.
Én pedig szétnyitottam a mellemen a plastront odamutatva:
– Csak kölcsönbe esett, urak; nézzétek: én meg az ő emlékét viselem.
Ott is látható volt a sebhely.
Erre aztán vivátot kiáltottak a pajtások s maga a vén kadét nyujtá a
kezét legelébb s megkövetett a sértésért; aztán kamerádok lettünk.
Nikkel pajtás karon fogott s vitt magával a közös czellánkba.