Mikor másnap visszajönnek a matrónák, az a kérdés, hogy az alma ép-e,
vagy kettémetsződött? Ha épen maradt, ez a visszautasítás, ha ketté
vágva nyilatkozik, akkor jöhet a leánykérő háztűznézőbe.
Másnap ketté volt vágva az alma s még az nap este fejés után (most már
ebben is részt kellett venni az Iringónak; négy riska volt a háznál)
megjelent a két matrona s látva a symbolumot: a kettészelt «jabukát» a
mátkatálon, örvendezve távozék el, értesítve a kapuzábé mellett
settenkedő kérő legényt, hogy odamehet már az ablakra: kinyitják.
Az első ismerkedés az ablakon keresztül történik; még ez nem az
eljegyzés; annak még sok előljáró teketóriája van.
Elébb kell találni egy sztári szvátot, meg egy vojvodát: amaz a
menyasszony, emez a vőlegény násznagya; azután kell két debelikum: ezek
a tanuk; két prikumák, a tanuk lóggósa, egy csausz, vőfély, ez a
vőlegény bizalmasa, egy dever, ez meg a menyasszonyé, aztán két
nyoszolyó leány a menyasszony mellé, a kiket megint szép török szóval
úgy hínak, hogy «jengyebulik».
Hát az nagyon természetes, hogy a sztári szvát hivatala egyenesen a
nagybátyámra nézett s következőleg a vőlegénynek öcscse nem lévén, a
dever missziója én rám származott át.
Ezt az Iringó anyja előre közölte velem, lelkemre kötve, hogy másnap, a
mikor a vőlegény hivatalos látogatást tesz nálam, azzal szépen csókot
váltsak s bátyámnak nevezzem.
Megsugta, hogy az bizony nem valami világcsudája szép legény, de gazdag;
van tornáczos háza, pajtája, góréja, hat ökre, négy lova, birkanyája,
sertéskondája, szántóföldje, kaszálója, szőleje, szilvása; jó
asszonytartó ember válik majd belőle.
Másnap csakugyan megismerkedtem a bátyámmal.
Hórihorgas égmeszelő volt, nálam félfejjel magasabb; pedig én sem szedem
zsámolyról a málnát; – de a mellett szertelenül sovány és laza egy alak;
a két térde megnyaklott alatta, ha ment, ha állt; a dereka előre
görbült, a feje lehúzta a nyakát; ez pedig hosszú vala, ökölnyi
ádámalmával; cserszinű arczbőre megfeszült a kiülő pofacsontján; nagy,
görbe keselyűorra minden egyebet absorbeált, úgy, hogy állra alig maradt
neki; a két szeme keresztbe kancsalított, mintha azok is arra
bámulnának, hogy mekkora orr! S volt egy ritka különlegessége: az, hogy
a sűrű, sarlóforma szemöldei szénfeketék voltak, a hosszú, vékony lelógó
bajusza pedig savószinű.
Ehez kellett az Iringónak feleségül menni.
Kiegészítette a kellemetességeit az, hogy rendkivül sebesen hadarta a
szót; hanem annál inkább borizü hangon s beszéd közben folyvást
nevetett, úgy, hogy a nevetéstől csupa ráncz lett az arcza; különben
egészen fiatal legény volt, úgy, hogy a keresztelőlevél döntötte el,
hogy bátyám-e vagy öcsém?
Az ismeretséget nagyon hamar megkötöttük a Jóczával. (A kalugyernek igen
jó baraczkpálinkája volt.) Nagy hamar kutyupajtások lettünk s kész volt
közöttünk a szinczerizálás.
Azt kérdi tőlem a Jócza:
– No, bruderkám, te csak ismered jól azt az én menyasszonyomat?
– Hogyne ismerném? Egy házban lakunk.
– De azt mondám, hogy «jól» ismered?
– Hát jónak kell, hogy ismerjem.
– De igazán jónak?
A hogy a két keresztbeálló szemével rám nézett, el kellett értenem, hogy
hova czéloz.
– Már annyira jónak nem ismerem.
– Eredj már! Hiszen sokszor láttam a kerítésen keresztül, hogy
kergetőztetek a kertben. El is fogtad.
– Az csak ártatlan gyerekjáték volt. Arról biztosítalak, hogy én felőlem
a jegyesed olyan, mint a mályvarózsának a bimbója.
A Jócza keserves grimászt csinált s a tarkóját vakarta. Majd meg
fütyürészni kezdett. Nem tudta, hogyan magyarázza ki magát?
Egy kupicza pálinka tovább segítette a kifejezéseiben.
– Mert hát tudod, én nekem már volt egy szeretőm, a kivel jegyben jártam
s aztán ott hagytam a faképnél. Annak az anyja pedig egy boszorkány. –
Én azt gondolom, hogy minden asszony, a kinek eladó leánya van,
boszorkány. Ha aztán férjhez adta a leányát, akkor átváltozik anyóssá.
(Sajátszerű szláv mythologiai adat!)
(Talán nem is specziális szláv?)
Meg kellett vallanom, hogy még ebben az egyben nincs tapasztalásom.
– Hát ez a banya boszuból azért, hogy a leányát ott hagytam; pedig nem
is igaz, hogy otthagytam, mert én becsületesen elszöktettem a fonóból;
tudod, ezt úgy híják nálunk, hogy «otmica». De ő vissza szökött tőlem. S
én aztán nem mentem érte vissza másodszor, a hogy szokás.
– Egészen értem.
– No hát ezért az anyja összebeszélt azzal a vargával, a ki nekem
csizmát szokott varrni s egy szárított békát dugott a csizmám talpába.
– Hát aztán?
– Nos, azt csak tudod, hogy milyen nagy baj az, hogy ha egy legénynek
szárított békát dugnak a csizmájába s rajta jár, nem veszi észre?
Azt mondtam «tudom hát»; pedig ideám sem volt róla.
Erre a Jócza bátyám kihúzta az öve mellől a pipáját, dohányzacskóját s
rágyujtott. Rézfödelü csibukja volt: török dohányt szítt, igazi
«bokcsa-tütünt».
Mikor már jó nagy füstöt csinált maga körül, akkor kihúzta a csibukból a
pipaszárát s marokra fogta.
– Látod ezt a pipaszárat? Ez igazi török-meggyfa. Hát mikor én úgy egy
asszonyfélével összekerülök nyájaskodás végett, akkor az rendesen azon
végződik, hogy én ezzel a török-meggyfa-pipaszárral jól végigverek a
hátán.
– Az igazán különös formája a kurizálásnak.
– Az ám, olyan nevezetes meggyfa-pipaszár ez az enyim.
– No, csakhogy örömöd telik benne.
– Dehogy telik benne örömöm. Én csak akkor örülök igazán, ha az
asszonyféle kikapja kezemből a pipaszárt s ő ver vele végig a hátamon. –
Ez aztán gyönyörüség.
– Hát külömbözők a gusztusok.
Azzal a Jócza bátyám kiverte a csibukja hamvát a padlómra, s egész
becsülettudással el is taposta, mert még tüzes volt s búcsút vett még
egy kupicza pálinkával.
Én aztán azzal a jó tanácscsal bocsátottam el, hogy jövőre ne viseljen
csizmát, a minek varrott talpa van, hanem opánkát, azaz bocskort.
– Hisz azt bolond nélkül is tudom, de késő már. A babona megfogott s azt
senki sem veszi le rólam. No hát zbogom.
– Zbogom.
Azzal szépen dolgára ment.
Én pedig deveri hivatalom szabályrendelete szerint vettem a menyasszony
számára nászajándékot: egy pár arany fülönfüggőt szép nagy csengőkkel, a
milyent csak az úri kisasszonyok viselnek.
Az Iringónak azonban még nem volt kifúrva a füle.
S a népszokás azt kivánja, hogy a ki a menyasszonynak fülönfüggőt
ajándékoz, annak a föladata, hogy maga fúrja ki az arának a füle gombját
s illeszsze bele a függőt.
Én pedig mindenkor tiszteltem a hagyományokat. Mit meg nem tesz az ember
az ősök iránt való kegyeletből!
Ámbár soha sem próbáltam még, szerencsésen végrehajtottam a műtétet. A
függők be lettek kapcsolva.
S dicséretére mondhatom a szép arának, hogy meg se nyikkant alatta.
Odafordult a tükörhöz s tetszelegve mosolygott magára. Aztán egyet
rázott a fején, hogy csak úgy csilingelt a két függő a fülében.
Természetes, hogy a nászajándékomat sajátajkulag megköszönte: – ezúttal
spanyolmeggy nélkül. – Hiszen én voltam a dever.