No nesze! Megint egy szép új magyar szó: «deverség», a mi nem található
a Magyar Tudós Akadémia nagy szótárában. «Devernyázás» az ismeretes;
meglehet, hogy ennek a gyök-szava a «dever».
Úgy látszik, hogy török szó, ámbár a szerb irók az állítják, hogy rácz
szó s jelent magyarul vőfélyt; de én kénytelen vagyok disputába
elegyedni velük s a minősítésből leszármaztatni az igazi értelmet. A mi
a magyaroknál a vőfély, a vendéghivogató, ételfölhordó, rigmus-reczitáló
bohókás figura: az a ráczoknál a «csausz». Ez is török szó. A mi pedig a
ráczoknál a «dever»: a vőlegény asszistense, a lakodalom rendezője, a
menyasszonyvezető, a tánczkezdő, a vigasztaló, a ki rendszerint a
vőlegénynek az öcscse, azt a magyar népajk úgy irja, hogy «kisebbik
uram».
(«Nem szeretem az uramat, hajahaj!
Csak a kisebbik uramat, hajahaj!)
Tudom én jobban, mint a filologusok, hogy mi a dever? (Voltam dever.
Ámbátor vérségi rokonságban nem álltam a vőlegénynyel.)
Egy vasárnap délután két öreg matrona jött látogatóba a házhoz. Az egyik
volt az Iringó nagyanyja. A rácz nők, ha megvénülnek, úgy bebugyolálják
az arczukat, hogy csak a szemük látszik ki, s azt nagyon okosan
cselekszik.
Hogy mi szándékkal jöttek, azt rögtön megtudtam abból, hogy az Iringó
visítozva futott ki a konyhából, mely egyúttal a hölgyek hálószobája és
elfogadó szalonja is volt, s fölszaladt a padlásra, magára zárta az
ajtót; estig le nem lehetett onnan csalogatni.
Mikor vacsorára hittak (a konyhán kellett keresztül mennem) ott találtam
egy ládán ülve a leányt, két karja a térdén s a feje a könyökére hajtva.
– Mi lelt, babám? – szólítám meg.
Nem felelt semmit, csak a megemelt könyökével utalt a sublód felé valami
új tárgyra, amit úgy hínak, hogy «mátkatál». Himes tojások és csinált
virágok közepett egy arany füsttel borított alma.
Abba az almába van beledugva egy arany pénz.
Ez a «susogó».