A rácz lakodalom leirását elengedem a tisztelt olvasónak. A ki nagyon
kiváncsi rá, üsse föl az Osztrák-magyar monarchia VII-ik kötetét, abban
igen szépen és körülményesen leirva megtalálhatja azt Hadzsics Antal
költői tollából; ki azt a megjegyzést teszi a népies ünnepélyre, hogy
példabeszéddé vált: «Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom». – Nem
akarnám ilyennel jelen elbeszélésemnek eddigi ascetai tenorát alterálni.
Még kevésbbé ereszkedem azoknak a körülményeknek a részletezésébe, a
melyek azután történnek a vőlegény házánál, a midőn a Develi Kum, a ki a
menyasszonynyal kezdi a kóló tánczot, védenczét áttánczoltatja a
nászszobába.
Csak arra az egyszerű adatra szorítkozom, hogy másnap reggel már a
menyasszony hazaszökött az anyjához.
Ott volt biz az, már korán reggel meg is fejte a riskákat.
Még csak a polivacsinát sem várta be, sem a kravájt, a mi a nászéj utáni
czeremoniákat befejezi, a mikor a vendég urak már minden tálat, kancsót
összetörtek, tyukot, libát agyonvertek s a szekereket fölrakták a
háztetejére. Pedig a polivacsinánál a menyasszonynak kell tartani a
mosdótálat, melyben az urak megmosdanak (a hölgyek nem tehetik
szinváltozás nélkül) s aztán egy ezüst pénzt hagynak a medencze fenekén.
A kraváj pedig azokat az ajándékokat jelenti, a mikkel a hivatalosok és
atyafiak a menyasszonyt megtisztelik.
Maga az örömanya jött be hozzám ezt az intermezzót bejelenteni. Én
tudnillik abban a szerencsében részesültem, hogy már éjfélkor kidobtak a
lakodalmas szobából; hazamentem, lefeküdtem. Magam is úgy akartam.
Bántott valami, a mit nem akarok most elemezni.
– Otthagyta a polivacsinát, meg a kravájt! lamentált a mama
kétségbeesve.
– Valjon mi történhetett vele?
Az örömanya bizalmas suttogással közlé a fülembe a titkot. Azt mondtam
rá:
– Tudom, tudom. A vőlegényt megbabonázta a vila.
– Az ám, az ám. Aztán megverte a menyasszonyát. Az meg kapta magát,
kiugrott az ablakon, hazaszaladt. A Jócza utána ugrott, de beleakadt a
plundrája hátul az ablak kiakasztójába, ott lógott reggelig kalimpázva,
míg a prikumákok le nem vették.
Ezen aztán nevettünk nagyot mind a ketten.
Ez alatt odajött az öreganya is.
Derék, okos, tapasztalt hölgy volt.
Azt mondta, se baj! Sűrűen megesik az ilyen dolog Delibácson. Hogy a
menyasszony az első nászéj után kiugrik az ablakon s haza szalad az
anyjához. Majd visszatérítik. Meg van annak is a maga babonája.
Szerencsére a rácz lakodalom nem tart csak egy napig, hanem egész hétig.
Ha a menyasszony elfutott, ott maradnak a vendégek; esznek, isznak és
tánczolnak. Tudják jól, hogy másnap vagy harmadnap a menyasszonyt majd
visszahozza a dever. Annak a hivatala ez.
A devernek pedig olyan fajta legénynek kell lenni, mint az a bizonyos
Potifárné kezéből elrugaszkodott József – lehetett.
(No ne taszigálj hát! Hisz a bibliai történetekből csak szabad idézni, a
miket nyolcz esztendős leányoknak tanítanak az iskolában.)
Tehát a devernek föladata az, hogy «két csillag hajnala» között
vigasztalja és engesztelje az elkeseredett menyasszonyt s birja rá a
férje házához való visszatérésre.
A mi nem megy minden varázslat nélkül.
Ha a menyasszony a devernek a czipőit fölhúzza a lábára, azok oly csoda
bűbájt gyakorolnak rá, hogy haza megy az urához.
Nem tagadhattam meg a hozzájárulásomat a kegyes föladat
megvalósításához.
Pedig ebből a tudományból sem tanultam az iskolában.
Jól van: föláldozom a czipőimet.
A két csillag hajnala között hallgattam az elzüllött ara keserű
panaszait, s kerestem számukra a vigasztalást, törülgettem a könyjeit s
beszéltem neki az asszonyi kötelességekről. Ékesszóló rábeszélésem nem
is maradt siker nélkül; csillag hajnalodtára rá hagyta magát
beszéltetni, hogy fölhúzza az én czipőimet. Föntebb már említettem, hogy
azok egészen rápászoltak az ő lábára.
A babona tökéletesen bevált. Szép Iringó engedte magát általam a Jócza
házához visszavezettetni, a hol nagy derendócziával fogadta az egész
násznép.
Útközben nem mulasztottam el némi informácziókkal ellátni. Többek
között, hogy ha jövőben látja, miként a Jócza csavarja a meggyfa
pipaszárat a csibukból, ne várja be, míg ez veri meg, hanem kapja ki a
kezéből s rakja el jól a hátát vele; mert az kell annak.
No hát! Ezzel megalapítottam egy családnak a boldogságát. Ki tudja,
mennyi időre.
Magamnak pedig csináltattam a delibácsi suszternél a kegyes indulattal
föláldozott turista czipőm helyett egy másikat everlasztingból.
Hát biz az nem tartott tovább egy hétnél.
(Mi? Az everlaszting czipő?)
Dehogy az everlaszting czipő! A családi boldogság. Egy hét mulva megint
otthon volt az anyjánál szép Iringó. Megint nekem kellett őtet
kiengesztelni a goromba, nyámnyila férje iránt. Én voltam a dever. –
Megint egy pár czipőmbe került a kegyes babona. Azok vitték haza az
urához szép Iringót.
Akkor varrattam a suszterrel egy pár fénymázos czipőt.
Az sem állta ki nálam tovább egy hétnél.
Majdan szarvasbőr czipőre került a sor.
Követte társait az oldalt gombolt lábtyű, aztán meg a félvászon topánka.
De mikor már a hetedik pár lábbelinek a kontójával molesztálta a német
varga a nagybátyámat, a kinek azt ki kellett fizetni, dühbe jött és
nyakon fogott a kalugyer.
– Hát mi a hétágu ménkü! Eszed te a czipőket, vagy a pokolra jársz
velük?
(Közel találgatta a dolgot.)
Én azzal vágtam ki magamat, hogy a suszter nagyon szűkre csinálja,
mingyárt kidül az oldaluk.
Másnap aztán behivott a pipatoriumába.
– No fiacskám. Tudsz már magadtól is enni. Nem kell dajka.
Elválasztalak. Itt van a számodra egy pár igazi jó lábtyű, a mi tudom,
hogy nem szakad le egyhamar a nohikról.[2]
Az volt egy pár jó fisléder katona bakancs.
– Holnap viszlek a katonai akadémiába. Pakolhatsz, búcsúzhatsz.
Hát biz ezúttal utoljára láttam az Iringót. De szép tüskerózsa volt még
akkor!