Megvallom, hogy egy dologban chauvinista[1] vagyok: a magyar
tésztanemüek appreciálásában.
Magyarországon túl még csak fogalma sincs senkinek arról, hogy miféle
paradicsomi ételekké lehet átalakítani a boldogasszony képét viselő
buzaszemet.
Az erdélyi levelensült, az aranygaluska, a kecskeméti túrós béles, a
debreczeni fonatos, a túrós metélt, mind ideálszámba mennek; a
szentmártoni mákosrétesről pláne allelujával végződő zsolozsma szól; de
mind valamennyi elől elnyeri a pálmát a «rácz pite».
(Ne fintorgasd az orrodat, édes barátom, hogy annyi hetet-havat
összedarálok; meglátod később, hogy ez is hozzátartozik az én fátumom
auguriumaihoz.)
Tehát a rácz pite készítéséhez különös talentum, beható studium és
szerencsés kéz kivántatik. Hogyan kell a gyurt tésztát fátyol
vékonyságra elnyujtani; akkor nem úgy, mint a rétest, azon nyersen
behinteni, összegöngyölíteni, hanem előbb félig megszikkasztani, azután
mindenféle heterogén husnemüeket apróra összevagdalni, kemény
tojássárgáját, meg nem tudom én még mi mindent közé keverni; az egyik
tésztalapot ezzel behinteni, tollhegyével zsirt vagy talán tejfelt
(tudja kő!) ráfecskendezni; a másik vékony tésztapatyolatot ráborítani;
az elébbi manővert megismételni, mig véges-végül az összerakott lapokból
egy brosür lesz; képzeld csak! egy brosür, mely megehető; még szép
kötése is van, azzal együtt megehető; nincs benne semmi sületlenség;
együtt a realizmus az idealizmussal. – Ez a rácz pite.
A feleségem öt esztendeig keresett egy szakácsnét, aki rácz pitét tud
mívelni, míg végre talált egy igazit s azt szerződtette a millennium
végéig nyugdijképességgel; – de erről majd később. Ne félj, még kapsz a
rácz pitéből.
Tehát egy szép napon egy tál szépen fölvágott rácz pitét hozott föl az
asztalra a gazdasszony, dicsőségtől ragyogó orczával hirdetve: «ezt maga
csinálta a leányom!»
A kalugyer azt mondta rá, hogy fölséges! Megevett belőle tiz darabot.
Kilelte tőle a hideg.
… No hát már most férjhez lehet adni az Iringót.