Piros két pofácskája, akarta nem akarta, mindig nevetésre állt, a szája
meg épen csupa gúnykaczaj volt a szegleteivel fölfelé huzódva; egy kis
gyenge pihécske hamvadott a fölső ajka két végében, a mi annak még
hamisabb kifejezést adott; a két szemöldöke olyan volt, mint két eleven
csík; sűrű fekete haja egy vastag czopfliba fonva. Piros korall volt a
nyakán. Aztán a két karja egész vállig csak egy nagyon átlátszó
reczeficzével nem takarva, de elárulva. Egy katrincza elől, a másik
hátul s a hol azok elváltak, meglátszott a házi csipkével diszitett
fersing; rózsaszinü harisnya volt a lábán aranypillangós piros szattyán
papucscsal.
Ezt az én szemem egyszerre mind lemomentfotografálta.
– No adja ide frissen a kupferje kulcsát; (így mondta) hadd rakjam ki
belőle a czókmókját.
Kezébe adtam az óralánczomon függő kulcsot. Odaguggolt vele a bőröndöm
elé s fölnyitotta a tetejét.
Az első beletekintésre összecsapta a két kezét.
Legfölül találta a két vivókardot. Kezébe vette.
– Hát ilyenekkel kaszabolják maguk egymást össze? szólt oda hozzám,
azzal a feddőző fejbólintgatással, a minőre csak valami közel
atyafiságos viszony jogosíthat föl. – No ezeket jó lesz, ha a szalmazsák
alá eldugja; mert ha a nagybácsi meglátja, beledobatja a kutba; az ám!
Azt mondta. Csitt, patt! Azzal a két kezébe fogva a két kardot,
egymáshoz verte őket. – De szeretnék én is ilyen karddal vivni.
– Majd én megtanítom magát.
– Óh persze, hogy jól rám huzogasson.
– Nem. Én csak védekezni fogok: maga üthet, ha tud.
– Dejszen, ha én egyszer ráhuzok magára, tudom, hogy megemlegeti. Nézze,
milyen karom van! – S föltürte a reczeficzét vállig. Látja?
Ugyan láttam.
A nagybácsi lépései hangzottak a mellékszobában az ajtóm felé.
Iringó hirtelen eldugta a vivókardjaimat az ágyterítő alá.
– Siess! Ne trécselj annyit! Krákogott a kalugyer. Láss az asztalterítés
után.
Iringó kettőthármat rázott a vállán. Szép a parancsosztogatás, csak
legyen, a ki megfogadja.
A leány még nem fejezte be a fölvett thémát.
– Aztán olyan igen nagyon szép volt az a leány, a ki miatt maguk úgy
összekaszabolták egymást?
Ohó! Hisz ez mindenről jól van értesülve.
Ez nem cseléd.
Ez a familiához tartozik.
Hogyan? miképen? Azért hárítsuk a felelősséget a kalugyerre.
– Bizony szép volt.
Ez a válasz megnyujtá az arczát.
– De azért lehet szebb leány is a világon, mondám.
Erre megint mosolygásra gömbölyültek az orczái.
Iringó folytatta a kipakolást.
Szép kis zsémbelés lett belőle.
Hát bizony mikor egy diák elpakolja a czókmókját, ott nincs valami
pedáns rend.
– Hát már a szennyest ide kellett begyürni a tiszta közé? Legfeljül meg
az opánkákat?
Volt egy pár ficsúros czipőm sárga bőrből; azt ő opánkának nevezte.
Megnézte nagyon.
– De furcsa czipellő! Nem is férfi lábára való ez, olyan kicsiny. Ez női
czipő!
S azzal lerántotta a pillangós papucsot a lábáról s egy húj alatt az ő
lábán volt a sárga lábtyűm. Akkurát rápászolt.
– Ezt maga attól a bizonyos frajlától hozta el emlékül; ezt nem a maga
lábára szabták!
Úgy rám támadt, hogy kénytelen voltam védekezni.
Persze az útra a hosszúszáru vadászcsizmámat húztam föl, abban nagy volt
a lábam.
Addig nem hagyott békét, míg le nem húztam a csizmámat (ő is segített) s
a sárga czipőket föl nem erőtettem a lábamra. Az igaz, hogy szűken
jártak. «Nem szégyenli, hogy ilyen kicsi lábai vannak?»
Azzal folytatta a rakosgatást; az öltönyöket a fogasra akasztotta, előbb
kikeresve a zsebeiket; talált is bennük egyetmást; a tiszta
fehérnemüeket a subládba rakta. A szennyest egy zsebkendőbe csomagolta.
Mindig alább hatolva, egyszer csak megint talált valami megcsudálni
valót.
– Hát abban a kis koporsóban mi van?
– Nem koporsó az, hanem hegedütok.
– Hát maga szokott hegedülni? Hiszen maga nem czigány.
– A guszliczások sem czigányok.
– No hát akkor én majd tanítok magának szép nótákat; azokat húzza el, ha
tudja.
– El is huzom.
Legalul voltak a könyvek.
– Ezeket magának mind meg kellett tanulni? – Huh, de nem szeretnék diák
lenni!
A könyvek alul előkerültek a rajzoló eszközeim, festéktokom, meg a
rajz-albumom. Mikor azt fölnyitotta, egyszerre nagy respektusa támadt
irántam.
– Hát maga festeni is tud? Ezt mind maga rajzolta? Aztán szabad kézzel?
Le tudna egy embert is festeni? Élő embert.
– Az az én mesterségem.
– Engem is le tudna festeni, így, ahogy vagyok?
– Nagy gyönyörüséget találnék benne.
– Menjen már! Aztán mit kell érte fizetni? Van ám pénzem!
– Magát szép kis leány ingyen festem le.
– A – á! Az nekem nagyon drága…
(Van ennek már esze!)
A bőrönd fenekén volt még egy nagy skatulya, papirból. Hogy össze ne
törjön az oldala, bele volt csavargatva abba a gyapot trikó-zubbonyba, a
mit a vivásnál szoktunk fölvenni. Azt le kellett a dobozról göngyölíteni
a leánynak.
Hogy elszörnyedt, mikor ennek az öltönydarabnak a mivoltát meglátta.
Hosszú hasítások, szögletes repesztések rajta, itt-amott barna foltok a
szöveten. Egyszerre kitalált mindent.
– Ugy-e? Ez az a vivó-zubbony, a miben verekedett? Hogy összehasogatta
az a csunya kard! Ezek itten vérfoltok mind? A maga saját vére? De így
összeveretni magát!… Szegényke!
S mikor azt mondta, hogy «szegényke!» a szemében valami nedvesség
ragyogott.
A legveszedelmesebb bakterium a világon! Asszonykönny! – De sokszor
voltam a betege. – S hogy ennek még nem találták ki a serumát a
doktorok!
Hanem aztán szépen megjárta vele az Iringó, mikor a kiváncsisága
rávitte, hogy a dobozt fölnyissa.
Abban volt, gondosan vatta közé elpakolva a gipszmodellem, a mi minden
rajztanodában otthonos: a küzdő gladiátor. Ezen természetesen nem csak
hogy semmi öltözet sincs, de még az epidermis is el van távolítva róla,
hogy az izmok fekvése teljesen tanulmányozható legyen rajta.
– Juj de csunya portéka! – szólt összeborzadva Iringó.
– Tegye csak oda a sublód tetejére.
Dejszen hozzá nem nyult volna egy világért ehhez a szörnyű alakhoz. –
Hanem egyet gondolt. Volt a nyakán egy himzett fulárd kendő, mely
csücskéivel a keblébe vonult le; azt leoldotta a nyakáról s aztán
odakötötte a gladiátor derekára.
Persze a gladiátornak több szüksége volt arra a takaróra, mint az ő
nyakának.
Így aztán kezébe merte venni s oda tette a tükör mellé.
– De le ne vegye róla; – szólt megfenyegetve az ujjával, – mert különben
soha sem mernék bejönni a szobájába.
Lármázhatott ez alatt a kalugyer, hogy miért nem jön asztalt teríteni a
fruska? Én magam is figyelmeztettem e fölhivásra a leányt.
– Ejh! Hisz ott van az anyám, majd megterít.
Ebből aztán megtudtam, hogy az Iringó a gazdasszonynak a leánya, ő pedig
a ház elkényeztetett zsarnoka. Eszmetársulat útján innenstul azt is
megtudtam, hogy hát a kalugyer kicsoda?