Mikor a delibácsi kastély udvarára behajtattunk, a nagybácsi saját
négyes fogatán, a pitvarból egy leány jött ki elénk, aki a bátyámnak
kezet csókolt, a hogy a bricskából leszállni segített neki, amire a
bátyám azt mondta: «jól van no!»
Azután nekem is segített leszállni a leány a hintóból s nekem is kezet
csókolt.
Nem is igen néztem rá, csak azt láttam, hogy katrinczát visel.
Nekem ugyan még soha senki sem csókolt kezet, először esett meg rajtam.
Nem tudom, más ember úgy van-e vele? De nálam még óra mulva is érzik a
hidege annak a kezemet ért csóknak; olyan, mintha valami érczdarab volna
oda téve. Később (plane most!) gyakran volt már ehhez az
amfibium-csókhoz szerencsém.
Mi volt ez, szolgáló? Hogy kezet csókol a hazaérkező gazdájának; meg még
a vendégének is.
Még sem szolgáló, mert ő parancsolgat a bátyám hajdujának, hogy szedje
le a bőröndöket, utitáskákat s melyiket hová, melyik szobába vigye.
Mint minden régi ház, úgy volt a bátyámé is berendezve, hogy a konyhán
keresztül kellett a szobákba menni. Nagyon raczionális beosztás. A
konyha egyuttal cselédlakás is. Az az egy darab nőszemély ott a tüzhely
mellett egy személyben portás, szakácsné, bejelentő komornyik,
gazdasszony; – meg még ki tudja mi?
Ott találtuk a nyitott tüzhely előtt.
Megmagyarázzam neked, hogy mi az a nyitott tüzhely? Neked nem
magyarázom; mert magad is olyan mellett nevekedtél föl. A mai
generácziónak pedig hiába elemezném, hogy mi az a «vaskutya»,
«ludlelke», «lábos», «tévő», «pemete», a kik sohase láttak ilyent.
A bátyám gazdasszonyát már a föntebbi fejezetben szinskizzeltem (no
nézd, megint egy szép új szóval gazdagítottalak). Hát ez most nem
fogadhatta az érkező uraságot, mert ott ült abban a négyszögletü
sülyesztőben, mely a sütőkemencze barlangjának oduját előzi meg s abban
serénykedett, hogy a tévőt felyül vizes rongyokkal tapasztotta be, alul
pedig a kemenczéből kihúzott parázszsal halmozta félmagasságig. A
tüzhely előtt, zsámolyon állva, forgatta a nyársra kényszerített pulykát
egy kis tömpe «szuka». Tudod, hogy a diákok között ez a titulusa a
fiatal vászoncselédnek.
E szerint az a másik leány még sem szolgáló.
A házi doromb fölnézett rám onnan a sugólyukból.
– No hát! Ez az a hires gólyás úrfi? Kiáltott rám familiáris komázással.
«Gólyás-úrfi!» Hisz itt már mindent tudnak.
Majd letapostam a bácsinak a lábát, úgy siettem a konyhából a szobába
eloldalogni.
A benyiló volt az én leendő garszonlakásom. Egy ágy, egy bőr kanapé, egy
asztal, egy sublód, egy csukható tükör, egy pipatartó, meg egy köpőláda.
Teljes komfort. Nem! Az nem volt… A mire a gyertyát szokás tenni
lefekvéskor.
Hozzá jött az én bőröndöm. Azt a hajdu meg a hetes letette az ágy elé.
Nyomban utánuk bedugta az ajtón a fejét az – Iringó.
– Nos! Be lehet magához jönni? – kérdezé kiváncsi képpel.
Ekkor aztán jobban megnéztem.
Kapitális kis leánydarab volt.
Olyan gömbölyü rajta minden, mintha esztergából került volna elő.
Ezt ugyan ti ritmuscsinálók szebben tudjátok kifejezni, például
Csokonai:
«… úgy domboroda ki,