Hát bizony fiatal koromban bennem is megvoltak a bohemien hajlamok.
De ugyan minek czifrázzuk a szót? Mire való nekünk az a «bohemien»
kifejezés? Az csak a francziának jelent «czigányt»; nekünk pedig csehet.
Mondjuk magunk magunknak őszintén «czigány».
Poéta, piktor, muzsikus, képfaragó, szinész: az mind a nömös czigány
nemzetséghöz tartozik. Büszke lehet rá. Még tán a katonatisztnek is
szoríthatnának helyet maguk között.
Én is irtam zöld koromban verseket, novellákat; virtuózul hegedültem,
festettem arczképeket; deklamáltam és énekeltem. A mellett vivni,
lovagolni is tudtam. Akármelyik fajtájában a czigányhivatásnak hires
emberré lehettem volna. Neki is rugaszkodtam hol az egyik, hol a másik
«göröngyös» pályának; s csak az Isten őrzött, hogy végig nem futottam
rajta, és most babér koszorúval a homlokomon, de csizmatalp nélkül, ott
volnék a végczélnál: – valamelyik rokkant táltos-ápoló intézetnek a
nyakán.
Hát biz a mennyei gondviselés őrzött meg tőle, hogy nagy emberré nem
lettem. Mert nem szorultam rá. Tény az, hogy az éhség a legjobb
Maecenas, az csinálja a hires embereket. A legtöbb zseni annak
köszönheti a dicsőségét, hogy az uzsorásai folyvást rángatják alóla a
gyékényt. A lyukas csizmatalp a legkitünőbb közlekedési eszköz az
Olympusra.
Az apámnak volt a pesti határban egy rozzant vityillója, nehány hold
telekkel, a mi konkurzuális masszából maradt neki veszett fejsze
nyeléül. Fizetett érte egy milimári száz forint haszonbért. Egyszer
aztán a vaspályának új magazin kellett; útjába esett az én örökségem,
kaptam érte kétszázezer forintot.
Akkor aztán nem versifikáltam, nem muzsikáltam többé, vért sem ontottam
a hazáért, szegre akasztottam a kardot és hegedűt, azt sem tudom, hová
lettek? A feleségem bizonyosan fölvitette a padlásra, a rajzolást pedig,
a hogy a német mondja «zeichnen», csak részvényeken gyakorlom.
Hanem hát még anno boldog-idők, akkor még remekül tudtam hegedülni. Ha
kinyitottam az ablakomat s elkezdtem a száraz fát ríkatni a
nyirettyűvel, rögtön visszhangot adott rá egy édes csengő leányhang a
kertből. A nagybátyámnak hires gyümölcsös kertje volt, (a kalugyerek
mind szenvedélyes kertészek) akkor érett épen a cseresznye, meg a meggy,
annak a leszedésével foglalkozott az Iringó, az anyja meg befőttet
csinált belőle.
Hol ő dalolta el az én hegedűszóm után a nótát; hol én hegedültem utána
az ő népdalát. Ez a banális kezdete a falusi idyllnek.
Így lesz a hegedüből kígyó.
A második stádium az volt, hogy (felsőbb beleegyezéssel) lefestettem az
Iringót.
Ott ült a leány előttem egész hosszú délutánonként, ünneplő jelmezében,
melyen én igazgattam valamit, festői műérzékkel. Vállat mit – ki kell
szabadítani a hüvelyéből; – s aztán hogy derült arczot csináljon,
bohókás tréfákat mondtam neki, némelyikért durczás is lett. Utoljára is
a festő a modelljével lehetetlen, hogy meg ne ismerkedjék. Bókokat is
csak illik neki mondani.
Így lesz az ecsetből kigyó.
Azt azonban kikötötte az Iringó, hogy a kész arczkép az ő tulajdonába
menjen át s én azért a festői honorariumot elfogadjam, szép fényes
koronástallér képében.
Ez volt az egyetlen pénz, a mit ezzel a tudományommal kerestem.
Sokáig hordtam az óralánczomon.
Az Iringóval lassankint valóságos játszópajtások lettünk. Két pajkos
gyerek, aki egymást kergeti, tépászsza. Csináltunk bodzafából
fecskendőket, azokkal permeteztük egymást nyakon. Az Iringó megtette azt
a tréfát, hogy éjszaka, mikor az előálmomat aludtam, odalopózott az
ajtómhoz (a szobám a folyosóra nyilt) s elkezdett rajta két ököllel
dobolni. Én fölriadtam; azt hittem zsiványok törtek ránk. Kirohantam az
ajtón, vadászpuskával a kezemben; senkit se találtam. Alig aludtam el
ujra, megint feldörömbölt. Most már karddal, puskával rohantam ki az
ajtón; minden zeget-zugot összekerestem, sohol sem találtam a koboldra.
Reggel aztán jól kinevetett.
«Itt voltam elbujva a fülkében.»
«Kaphattalak volna csak meg!»
Hogy a vadászcsizmámba tojásokat dugott, a vánkosom alá skatulyába zárt
szarvasbogarakat rejtett, hogy guzsalyszárból kisértetet csinált s azt
az ágyamhoz támasztotta; meg hogy a viselő ruháimnak egyik szárát
kifordította, arra mindennap el lehettem készülve. Ha rajta kaptam,
rávertem.
S ez nekünk mind jó mulatság volt.
A kalugyer nem törődött velünk.
A mámi pedig nem ért rá.
Aztán hát mi baj?