A nagybátyámat hitták az ismerősei odalenn a Bánságban «kalugyernek».
Egész helytelenül; mert a kalugyer jelent orosz papot, a kinek a
felesége meghalt s a kit a dogma kényszerít azontul nőtlennek maradni és
száját a husevéstől megtartóztatni. – Már pedig az én nagybátyám soha
rácz pópa nem volt, soha feleséget nem vett, és így özvegy nem lehetett,
a mi pedig a vegetarianismust illeti, attól olyan messze állott, mint az
a debreczeni diák, a kinek a dárdása hozta a czivától az ebédet fazékban
s keletkezett közöttük a következő szóváltás: «Quid tulisti?» –
«Brassicam.» – «Est ne sus intus?» – «Minime gentium.» – «Tundas ad
eperfám!» Ezt az anekdotát a vakáczió alatt nekem minden héten kétszer
kellett a bácsitól bevennem, vasárnap, meg szerdán, a mikor a töltött
káposztát fölmelegítve adták föl az asztalra; hát csak vegye be a
tisztelt olvasó is, ha már ismeri, fölmelegítve s ha új volna, fogjon
magának egy gymnazistát s magyaráztassa meg, mit tesz?
Azért híhatták így a bácsit, mert egészen visszavonulva élt. Ő sem járt
mások nyakára, őtet sem látogatta senki. A kaszinóba is csak pipázni
járt; nem kártyázott. Hivatkozott a nagy emberek példájára. – Deák
Ferencz, Kossuth Lajos, Nyáry Pál notorie nem vett kártyát a kezébe
soha. Valamennyi czelebris politikus mind «achartista». (Lásd, milyen
szép új szóval gazdagítottam az irodalmat!) Hej, ha most látná a
Ferraris históriai tarokkpartieját!
Szép nagy ősi háza volt; nagy kertje, külső, belső gazdasága. A külső
árendába volt adva mindig, a belső fölött pedig korlátlanul gazdálkodott
a Flóra asszony.
A Flóra asszony valamikor tüzes szépség lehetett, a szerecsikáról és az
ólomfehérről ugyan előhaladt korában sem mondott le. Az arczát divat
szerint csak a füléig zománczolta be, azontul aztán kőbarna volt a bőre
s a fogai megfeketültek a festéktől. Az öltözete zsiros volt, de
selyemvirágokkal és skófiummal himezve s a fején arany-ezüst fejkötőt
viselt; az aranycsipke már egy kicsit zöldes volt, az ezüst pedig
gyöngén vereses. Irással, olvasással soha nem vesztegette az idejét; de
azért a számadásokat úgy kitudta a fejében kálkulálni, hogy mikor a
bácsinak egy forintból beszámolt, száztiz krajczár került ki belőle.
Ennek az érdekes hölgynek a társaságában töltötte el az én nagybátyám az
egész életét.
Mert hát a cœlibátust nem csak a papok jóvoltára találták föl. Akadnak
az eklézsián kivül is okos emberek, a kik ennek az előnyeit fölismerik
és magukra alkalmazzák.
Nem volt a bácsi életében semmi tragikus sorsfordulat, holmi poétás
szerelmi csalódás. Ő egyszerüen kommodus ember volt, a ki nem akart
senkivel bajlódni. Asszony! Gyerek! Minek az?
Mikor lejött értem Esdrás úr vészharangozására, hogy hajamnál fogva
kirántson az enyvből, kegyes útmutatásokat adott:
«Édes öcsém, ha bolondságokat csinálsz, úgy csináld, hogy mást tégy
bolonddá, ne magadat. – Magadra vigyázz. – Hidd el nekem, hogy a
házasságoknak fele vigyázatlanságból származik. Valamint hogy a
lábtöréseknek is száz eset közül ötvenben vigyázatlanság az okozója.»
E szerint ő a lábeltörést, meg a házasságot egy kategoriába sorozta.
Óh, be mély belátásu és látnoki eszű politikus volt az én Kalugyer
bátyám! Ha az ő elvei szerint komponálná magát a társadalom, most nem
volna egyházpolitikai hercze-hurcza. Az volna egyszerüen a jelszó:
«Keresztények, vigyázzatok, hogy házasságba ne bukjatok.»
Az is igaz, hogy ezzel az életnézettel nem állt egyedül a bácsi. El volt
az terjedve magában a népben is. De biz a legszebb petrezselyem
teremhetett volna ott az ő mezővárosában a plébános és a pópa házának a
küszöbe előtt, a házasságra lépni kivánó párok miatt. Bevett népszokás
volt, hogy vőlegény és menyasszony egy félesztendeig kitanulják elébb,
hogy egymásnak valók-e? S ha a praxisban arra a meggyőződésre jutottak,
hogy nincs meg köztük a kellő harmónia, akkor szépen elbucsuztak,
szélyel mentek. Az új menyecskének egy esztendeig föl sem tűzték a
kontyát s nem tették föl a fejkötőjét s egy évig szabad volt neki
tánczolni a rodinában és eljárni a fonókába.
Aztán volt vajákos asszony elég, a ki kényes természetü helyzetben
készen állt a segítséggel. Nem történt ott szerencsétlenség soha. A pap
stólája többet látott a temetések, mint a keresztelések alkalmából.
De már most üss hátba, kérlek: hiszen csaknem beleestem a moralizálásba.
Hát bánja a szösz, hogy milyen volt az én nagybátyám, gazdasszonyostul;
meg az ő egész háza tája? Hanem beszéljünk már egyszer a szép Iringóról.
Iringónak hivják a virágzó korában (eringium) csodaszépségű burjánt;
levele, szára kék mint az indigó; csupa tövis, még a virága is,
megszúrja a hozzányulókat; mikor azután megszárad, a szél letöri a
száráról; megkapja, végigkergeti a fenyéren, akkor már úgy hivják, hogy
«ördögszekér, ördögborda».