Az a jerikói rózsa (a mi különben nem is rózsa, hanem «loncz») még sem
eléggé sűrű. Az a ficzkó egyszer ránk lesett, mikor szép hajnalban az
autogrammot az autotyppal kicseréltük a lugasban.
Elárult a ficzkó! De nem az apja előtt. Tudta, hogy az nem fog rá
hederíteni: még akkor nagy kegyében állottam; (a gólyásballon bukása
előtt volt); hanem a pajtásomnak sugott be. Az pedig titokban vágytársam
volt.
Eddig még keveset beszéltem a báróról, csak a külsejéről. Hallgatag fiu
volt; mintha csak pénzért adná a szót. Az iskolában is ilyen volt. A
szöveget nem tanulta meg könyv nélkül szó szerint, hanem kivette a való
tartalmát s a saját szövegezésével mondta el lassan, ovakodva; de azért
helyesen. Szépen jártak nála Pulszky Guszti frázisremekei jogász
korában. Mint katona is ilyen volt: kiszámító, de kiszámíthatatlan. Soha
sem árulta el előttem, hogy ő is szerelmes a szép Amarillisba. Még az
udvarlástól is tartózkodott. Én sem dicsekedtem el neki a szerencsémmel.
Titkoltam előtte: tudtam, hogy ez gonosztett.
Mikor az embernek még gyermekszive van, olyan helyesen meg tudja azt
érezni, hogy mi az a gonosztett, a mi eltitkolni való. Mikor már
dicsekszik vele, akkor már pimasz. Vénségünkben aztán (azaz, hogy
«vénség» nincs: másod fiatalságunkban) ismét visszatérnek a kedély
stádiumai. Bizonyos korban az ősz ifiu titkolja, sőt eltagadja a
gonosztetteit: csak mosolyog, csak hunyorít, ha példálóznak rá s a
jogosult szemrehányások ellen komolyképü hamis igazsággal mossa magát:
ez a naiv öregurság; az utolsó stádiumban aztán már ismét dicsekszik a
gonosztetteivel (a miket el nem követett). Ez a pimasz öregurság.
No majd meglátod, hogy én tisztára mosom magamat. Még abban a stádiumban
lélegzem.
Nyugodt lehetsz. A mit én neked lediktálok, egészen denaturalizálva van
már. A milyenre az egyszeri backfisch azt mondta, hogy «ez olyan
ártatlan regény, hogy ezt még a mama is elolvashatja».
Az én Nikkelem, mint mondám, soha sem magolta be könyv nélkül a leczkét.
Elég volt neki azt egyszer elolvasni, az értelme a fejében maradt s azt
elmondta a saját fogalmazása szerint.
Egyszer csak hirtelen megváltoztatta a rendszerét. A mint virradni
kezdett, fölugrott az ágyból, felöltözött, kapta a könyvet, kiment a
kertbe biflálni. Mire én megjelentem a légyotton, már akkor ő ott lépte
a nagy lábaival a száztűhoszszát.
Amarillissel aztán, a ki szintén odatévedt, én egy bizalmas szót sem
válthattam többé, ha csak ribizlit nem segítettem neki szedni.
Világos volt a kabala. Ez az ember engem kontrakariroz.
No megállj Nikkel! Ha még piczulát nem vertek belőled!
Egy reggel azt mondám a bárónak:
– Hallod-e te báró; te mostanában nagyon korán kelsz.
– A nap is korán kel. Ha az orromra süt, nem tudok az ágyban maradni.
– No hát én majd teszek róla, hogy az ágyban tudj maradni.
Leczke után nehányan, válogatott legények, össze szoktunk gyülni a
vivóiskolában. Így hittuk a gimnazium nyáron üres fáskamráját, a hol
karddal, rapérral hadazni szoktunk. Egy dragonyos őrmester volt a
professzorunk, a kinek havonkint egy forintot kontribuáltunk; kardot,
fejés karvédőt kiki maga szerzett magának.
Ha csak mancsettáztunk, akkor nem kötöttük föl a plasztront, s a béllelt
sapak helyett is csak a rostély maszkot tettük föl.
Az összeszólalásunk utáni délután, mikor a klasszisból lementünk a
vivodába, oda sugtam a bárónak:
– Ma plasztron nélkül fogunk vivni – egész testre; aztán egész a
fegyverképtelenségig.
– Állok elébe.
Természetesen vivásleczkénél nem lesik szekundánsok a harcz kimenetelét;
az őrmestertanár is rábizza a felekre, hogy ott üssék egymást, a hol
érik; a kardok ugyan nincsenek kiköszörülve s a vivókat takarja egy
vékony gyapot jankli; de mi ketten ez alkalommal úgy helybehagytuk
egymást a tompa élü kardokkal, hogy ha az Pesten történt volna,
vezérczikket irtak volna róla a Nyilt-Térben. Én kaptam a karomra, a
mellemre, a vállamra olyan hurkákat, mint egy kolbász; bőrrepedést, a
miből kiserkedt a vér; a fejemre is egy daganatot; ellenben a Nikkel
viselt tőlem egy emléket a nyakán, a mitől berekedt, egy
kup-dő-Zsarnákot a térdére, a mitől megsántult; meg egy veszedelmes
csapást a könyökére, a mitől fegyverképtelenné lett.
«Urak, ez már nem tréfa!» mondá a vivómesterünk. Ki kell békülni rögtön!
Ez a regula. Kezet is nyujtottunk egymásnak s «pardon»-t mondtunk.
No de én czélt értem. A magam sebeit megkuráltam ötven krajczár ára
arnikával, meg vattával s eltakarhattam a ruhámmal; de a báró a
megsántult lábát nem tagadhatta el, neki csakugyan felcsert kellett
hivatni, a ki ágyba fektette, beflastromozta, bekötözte, mint egy igazi
párbajban megsebesültet.
De másnap nem jöhetett ki az én találkozómat elrontani a kertbe. Én
kimehettem; mert nem vallottam be semmit. A jobb karomat ugyan nem
tudtam megemelni; de hiszen félkarral is lehet ölelkezni.