Szépen földuzzadt s büszkén lebegett a magasban.
Nagy betükkel volt az oldalára festve miniommal a világra szóló
«PELARGOTHULAKOS.»
Mikor a léggömb lengő állapotba volt hozva, belekapcsoltuk a kötelékeibe
a vesszőből font csónakot, a melynek az orrán ott ficzánkolt egy nagy
coluber nájász madzagra kötve; a kasban pedig ott gunnyaszkodott a nap
hőse: a vezérszerepre szánt eszterág.
Mikor Esdrás úr vezényszava elhangzott, természetesen görögül:
«afürein!» (elereszteni!) a tizenkét szyttya, a ki addig a léggömb
köteleit fogta, egyszerre kibocsájtá a magáét a kezéből s arra az
elszabadult ballon nagy sebességgel lódult föl a felhők országába, a
néző-sereg éljenrivallása közben.
Hanem a gólya nem repült ki a csónakból.
A léggömb ment föl egyenesen az ég felé. Tökéletes szélcsend volt.
A csónak pedig lóbálózott, mint az óra perczingája.
Egyszer csak kidobta a gólyát a párkányán keresztül.
A nyomorult eszterág azonban mindenhez értett inkább, mint a repüléshez.
Azt tökéletesen elfelejtette. A mint azt érezte, hogy hozzá van kötve
valami légbenjáró szörnyeteghez, elvesztette minden madártalentumát;
bukfenczeket hányt a levegőben, lábbal fölfelé, fejjel lefelé vergődött
s hagyta magát hurczolni az erősebb léggömb által, a merre annak
tetszett.
Távcsövekkel néztünk utánuk.
Egyszer aztán elérte a ballon a magas régiókban azt a légréteget, a hol
a könlég fajsulya összetalálkozik az atmoszféra légnyomásával. Itt meg
szokott pihenni a léggömb.
Ekkor azonban az eszterág is visszanyerte a lelki ekvilibriumát.
Észrevette, hogy most már ő az úr a levegőben.
Most azután, nemhogy arra használta volna föl a szupremacziáját, hogy a
pálcza végén fityegő kigyót üldözze, hanem elkezdett a maga tudományával
még magasabbra repülni.
Ennek aztán az lett a következése, hogy a léggömb, a ki egy ilyen
ellenmanőverre nem volt készen, fölfordult s a nyitott felével tátongott
az égre. A hidrogén természetesen kiillant a fölfordított szájpadláson
keresztül s arra a léggömb kezdte a sulyát érvényesíteni s megint a
gólyát rántotta alá, míg ismét olyan légrétegbe jutott, a hol a maradék
könlég ujra föntartotta. Innen megint a gólya czibálta fölfelé. Utoljára
a lottyadttá lapult ballon ráesett a gólyára, mint egy repülő
palacsinta, a spárgaháló belekeveredett a madár szárnyaiba, lábaiba,
csőrébe s együtt mind a ketten spirál-oszlopban kanyarogva beleestek
valahol egy távol fekvő morotvába. Soha sem talált rájuk senki.
Bizonyosan morkoláb lett belőlük.
A pelargothülákosz kisérlete gyalázatosan megbukott; oda az egy millió
rubel!
Aztán a Hamlet is megszökött. Egy délután, hogy megunta várni az
Oféliáját, fölnyujtotta csőrét perpendikulárisan az ég felé; tizet
kelepelt, hármat ugrott s azzal szétcsapva a szárnyait, elrepült
boldogabb hazák felé.
Biz azt soha sem küldte vissza «India cum donis», miként hajdan a
«Ciconiam Polonis».
S ennek az æronauta kudarcznak az én első szerelmem is nagy kárát
vallotta.