Másnap korábban fölkeltem, mint a két szobatársam. Azt hittem, hogy azok
még alusznak. Még nem ütött a görög leczke órája.
Kimentem a kertbe. Szép tavaszi reggel volt. A verebek csiripeltek. A
jáczintok, tulipánok piros csiráikat dugdosták elő a virágágyakból.
Fürge veres bogárkák szaladgáltak a földön, egymás ismeretségét keresve.
A nyárfák rügyeinek balzsamától csupa ambraillattal volt tele a levegő.
Az ifjú szivben is ilyenkor támad valami megzsendülés, a miben ott van a
tavasz melege. Bogár volna: fölébredne, csira volna: kibujkálna, balzsam
volna: illatoznék.
Jól sejtettem. Ő is ott volt. Amarillis.
A jáczint ágyat porhanyította kis gereblyéjével, neki térdelve.
Nekünk szabad volt a kertbe járnunk, a leczkéket könyv nélkül tanulnunk.
Én egyenesen oda mentem hozzá. Kivülünk nem volt ott senki.
– Kisasszony! Én jövök a fogadásom dijáért.
Erre ő fölállt, a ruháját rendbehozta, a mi föl volt tűzve míg térdelt,
leverte a port két tenyerével magáról, s azzal a karjait hátratéve,
odaállt elém: «tessék.»
Semmivel sem volt több élet az arczán, mint egy alabástrom szoborén.
Megcsókoltam az ajkát. Hideg volt, mint a kő. Nem pirult el utánna. A
szempillája sem mozdult meg. Tudta, hogy mit csinál; fizeti a vesztett
fogadást.
Én úgy éreztem magamat e csók után, mintha uzsorás adósság fejében
koboztam volna el egy árvaleánynak az utolsó vánkosát.
Magam pirultam el.
– No hát, kisasszony, ne higyje azt, hogy én olyan czudar önző vagyok.
Legyen úgy, hogy én vesztettem el a fogadást. Itt van nézze; odaadom
magának a dijat, a költő levelét, s aztán nem bánom, ha visszaveszi is
tőlem azt a szomorú csókot.
S odaadtam neki a nagybecsü autogrammot.
Erre rögtön kétfelé nyilt az ajka; az arczán kisütött a mosolygás, a
keze reszketett a kezemben, mikor a zálogot átvette, s azzal egyszerre a
nyakamba borult, átölelte a fejemet – s ez már aztán igazi csók vala.
Csók, a mely leszalad a szivig; – még annál is odább; fölgyújtja a vért
és az istenné tevő balzsamokat az idegekben.
Soha sem felejtem el, a míg élek, ezt az első csókot.