Appellálunk a professzorra: valjon Χ-e vagy ξ a Cs?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hiszen ha szokása lett volna Esdrás úrnak csak egyetlenegyszer is
beletekinteni az irás-gyakorlatainkba, csodadolgoknak jöhetett volna
nyomára; de ő ezzel nem rontotta a nyugalmát.
Tudta, hogy istentelenségeket csinálunk; inkább ránk sem nézett, hogy
meg ne botránkozzék benne. A lustaság volt a szignaturája. A két órai
priváta alatt rendesen aludt, mi költöttük föl, mikor már közeledett az
iskolábamenés ideje.
Hanem délben aztán annál beszédesebb volt. Sokat evett, sokat ivott és
sokat beszélt. Csakhogy nem bort, hanem vizet ivott. Fenékig ürítette az
öblös poharat minden étel után. Valóságos krapulát ivott magának –
vizből.
De aztán, a mit beszélt asztal fölött, az is méltó volt a
viz-részegséghez. Folyvást a muszkát dicsérte előttünk.
Ez a nemzet van hivatva a jövőben arra a szerepre, a mit a multban a
görög nemzetre ruházott a sors. Megalkotja maczedoniai Nagy Sándor
birodalmát a Hellespontustól Keletindiáig s a Hyperboræokig.
Egységes nemzet, száz millió lélek, egy nyelv, egy vallás, egy fő, egy
akarat.
Semmi beteges szabadelvüsködés; erős, öntudatos absolutizmus. Ideálja a
kormányformának.
Hatalom, mely előtt minden másnak el kell enyészni.
Hát még az irodalma! Valamennyi orosz irót mind ismerte; azoknak az
eszméi az igazi világító tűzoszlopok a pusztában.
Itt nem állt meg; átvegyegett a gyakorlati politika mezejére.
Elhistorizálta, hogy ő végig járta az egész magyar szabadságharczot. Nem
svihákoskodott. Bevallotta őszintén, hogy nem kombattans minőségben. A
magyar kormány kinevezett minden hadsereghez egy tollfogható egyént,
akinek hivatalos czime ez volt, «hisztoriograf»; a honvédek azonban úgy
hivták őket, hogy «hadi pacsirta» – ő Nagy Sándor hadtesténél fungált,
mint hadi pacsirta.
Itt ismerkedett meg a vége felé az orosz tisztekkel. Fraternizáltak.
Óh az oroszok nagyon szeretik a magyarokat!
Azt mondta az egyik orosz parlamentér a magyar tisztek lakomáján:
«Barátim! Mi nem azért jöttünk Magyarországra, hogy titeket leigázzunk;
hanem hogy magunkhoz fölemeljünk. A ti országotok a mi egyenes utunk
Konstantinápolyba. Meglátjátok, hogy mennyire meg tudja becsülni az
orosz a dicső magyar népet. A magyar ezredek fogják képezni az orosz
czár testőrseregét, a hogy most a finnek. Ezeknek is meghagytuk az ősi
szabadságukat, alkotmányukat, országgyülésüket. Beszélhetnek, irhatnak,
nyomtathatnak a maguk nyelvén, a mit csak ők értenek. Még bankót is
nyomhatnak, a min egymástól vásároljanak. Terringettét! Ha a magyar
mágnások befészkelik egyszer magukat Szentpétervárra, kiszorítják a
czári udvarból az orosz főurakat. – A magyarok talentumait fényesen
fogják ott megjutalmazni! Kapva-kapják majd a magyar művészt, irót! –
Hát még a prókátoroknak micsoda aratásuk lesz Oroszországban! – És a
nagy üzletek! A hol annyi a heverő pénz, az ugar-föld, az arany-bánya s
a munkához szokott tenyér! Csak Oroszországban úr az úr igazán!»
Ilyen glicsériákat kellett nekünk hallgatnunk mindennap Esdrás úr
asztalánál – pohár víz mellett. Csak legalább egy kis rostopsint adott
volna hozzá!
Annyiban alkalmazta a konyháját szármata szimpatiáihoz, hogy minden
héten kétszer főzetett «stsi» levest, meg «barcs» levest. Ez nem is
rossz. Az egyik káposztából készül, a másik vörös répából, kalbász
darabkákkal.
Így töltögette belénk kanállal az orosz eszméket.
Mikor aztán a kosztosok megszöktek az asztaltól, akkor még ott fogta a
ficzkót s elkezdett neki oktatást adni az orosz nyelvtanból.
– Ennek fogod köszönni a szerencsédet, ficzkó!
S a ficzkónak ebéd után, addig az egy óráig, a mig mi balmoztunk, neki
kellett fekünni az orosz nyelv tanulásának s magolni nyelvtornázó
szavakat.
Az igaz, hogy nem is neki való volt a balmozás.
Manapság már ezt a szót is alig ismeri valaki. Az én diákkoromban pedig
ez volt a mulatságok koronája.
A magyar «balom» szó valószinüleg a franczia «ballon» – ból származik,
külömben Kollárék azt is a szláv nyelvnek reklamálnák.
Egy roppant nagy lapda volt az borjubőrből, melynek töltelékét egy
fölfujt marhahólyag képezte. Ezt ököllel kellett fölütni a magasba;
mentül erősebb volt a legény, annál magasabbra repült a balom; – és
ennek azután többet nem volt szabad a földre leesni; a körben álló
fiúknak a leszálló balmot röptében kellett ismét ököllel fölcsapni a
levegőbe; a ki elhibázta, az maga kapott ütleget a többiektől. Gyors
láb, ügyes kar, biztos szemmérték kellett hozzá; játék után föl volt
dagadva az embernek az ökle. Ez volt a magyar laun-tennisz.
Hát ez persze nem volt a ficzkónak való mulatság.
Én sem tudom, hogy nekünk mire használt; ma már kiment a divatból.
Hanem, hogy a ficzkó jól járt a muszkanyelv tanulásával, azt már
bizonyosan tudom.
Minthogy ez az alak az elején túl nem kerül elő ebben az én
történetemben, mindgyárt abfertigolom, elmondva röviden a curriculum
vitaeját. Poprádi Agesilaus mindenféle iskolákon keresztülvágva magát,
végre bejutott a bécsi hadügyminiszterium valamelyik bransába,
főhadnagyi sarzséval. Új korszak, új kormány előálltával, a
szentpétervári nagykövetség is új diplomatával lett betöltve, aki
egészen a maga izlése szerint kivánta a hivatalos személyzetét
megalakítani. Olyan katonai attasét kivánt maga mellé, aki tökéletesen
birja szóval és tollal az orosz nyelvet. A hadügyminiszterium lámpással
kereste a muszkául értő tisztet. Nem talált mást, mint a főhadnagy
Poprádit. Azt rögtön kinevezték katonai attasénak a nagykövetséghez. A
mint megérkezik Szent-Pétervárra s bemutatja magát a főnökének, az
méregbe jön: azonnal telegrafáltat a hadügyminiszternek, hogy mit küld ő
mellé egy hadnagyocskát katonai attasénak? Egy nagykövetnek legkevesebb
őrnagyi rangu attasé kell! Nosza fölhajtják az őrnagyokat, sorba kérdik:
«Ki tud oroszul?» – «Hát az ördög!» (Az tud; de nem vállal attaséi
hivatalt.) «Ki tanul meg rögtön oroszul?» – «Hiszen Kolumbus tojása ez!»
Ki kell nevezni főhadnagy Poprádit őrnagynak. S főhadnagy Poprádi
megkapta az őrnagyi rangot, a pléhgalléros uniformissal együtt, persze
egy utászezrednél. Akkor jött aztán még csak dühbe a szentpétervári
nagykövet, mikor az új őrnagy bemutatta magát a molnárszinü őrnagyi
uniformisában. Hej, de összetelegrafteremtette az egész miniszteriumot:
«Hát egy pionérrel parádézzak én az orosz czár udvari báljaiban? Rögtön
tegyétek át az attasémat egy huszárezredhez hasonló rangminőségben, még
pedig az orosz czár nevét viselő huszárezredhez!» No hát ezt is meg
kellett adni neki. A huszármente is utána küldetett. S így lett a mi
hajdani iskolatársunkból fél eszdendő alatt pionérhadnagyból
huszárőrnagy. Ennél gyorsabb káriért, úgy hiszem, még senki sem csinált.
És mind ezt azért, mert ő az alatt, a míg mi ebéd után balmoztunk, a
muszka grammatikának feküdt neki. – Most már úgy tudom, hogy alezredes.
S ha még soká tart a béke, bizonyosan ezredességre viszi. A hogy előre
megjövendölte magának, mint kitüzött életczélt.
Én pedig maradtam főhadnagy (többet nem is érdemeltem), de a másik
pajtásom, a báró, a ki jól kitanult zsenikari tiszt volt, három
háboruban részt vett, mint tüzértiszt, az ütege élén Königgräcznél
bravurokat követett el, új puskaport is talált föl, nem vitte följebb a
dolgát a kapitányságnál.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Üss hátba, kérlek! Hisz én azt igértem, hogy regényt fogok neked
diktálni s most veszem észre, hogy interpellácziót szuggerálok kezdő
delegátusok számára. Hát én nem értek a regényiráshoz, (ketten együtt se
sokat); azért, a mint rajta érsz, hogy divagálok, csak te üss hátba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hát ott hagytuk el, hogy valjon a magyar «cs» betü, melyet a német négy
betüvel tud csak nyélbesütni (tsch), melyik irásjegygyel azonosítható a
görögben, a Χ-vel e, vagy ξ-el?
Azon függ, hogy lesz-e ebből regény vagy nem lesz?
Az ám! Csakhogy mielőtt a fogadás kétséges tétele az illetékes biró elé
terjesztetett volna, Amarillis kisasszony biztosítékot kivánt letétetni:
zálogot.
No, az ő zálogát nem kellett birói kézbe deponálni.
Hanem az enyimet. – Az volt halhatatlan költőnk, Dombiratosi Kázmér
(most már Kázmér?) nagybecsü autogrammja. Elébb az legyen biztos kézben.
Megszereztem. Hogyan jutottam hozzá?
Levelet irtam a nagy költőnek, melyben úgy mutattam be neki magamat,
mint orientálistát, azt a kérdést intézve hozzá, hogy valjon a
legújabban megjelent remek népballadája: «Jóska és Sárika» nem
utánzata-e a hirhedett persa költő, Firduszi «Josszuf és Zulejka»
költeményének, mely ugyan még európai nyelvre nincs lefordítva, de a
melyet ismerhetett kedves barátja, Lisznyay Kálmán palócz dalaiból, a ki
szintén írt hasonló balladát?
No már egy ilyen kérdésre csak kell választ adni a legmegátalkodottabb
czelebritásnak is.
Pár nap mulva kezemben volt a felelet.
«Vigye el önt az ördög a Firduszijával együtt. Én nem olvastam soha azt
a persa balladát; Lisznyay Kálmán pedig nekem nem volt kedves barátom; –
hisz én nekem még akkor hátul gombolták a ruhámat, a mikor az már
meghótt. Én nem lopok mástól, csak magamtól. Dombiratosi Rafael!»
(De sok keresztneve van!)
A drága zálog tehát már kézben volt.
De nem olyan könnyü volt ám a pert levátába bocsátani.
Mert a tanár úrnak az a szokása volt, hogy ha kérdeztünk tőle valamit,
akkor ő a helyett, hogy válaszolt volna, visszakérdezett.
– Tanár úr! Én egy kérdést volnék bátor megkoczkáztatni.
– Elébb majd én kérdezek tőled valamit.
– Tessék.
– Mit szoktatok ebéd után csinálni?
– Balmozunk.
– Hogy híjják görögül a balmot?
– «Szfaira.»
– Igen, ha labda. – De hát ha ballon?
– Akkor «Ochrezisz.»
– A macska egyen meg! Az a «ballet». A léggömböt kérdeztem.
– «Thülákósz.»
– Hát a gólyát hogy hivják görögül?
– Pelargósz.
– Már most a kettőből hogy csinálnál egy szót?
– «Pelargothülákosz.»
– Nagyon jól van. Már most fogd ezt a könyvet s fordítsd le belőle ezt a
mesét. Majd azután add elő a magad dolgát.
Valami kis tömzsi könyvet húzott elő a zsebéből kutyabőrbe kötve; abban
meg volt jelölve fogpiszkálóval a lap, amivel nekem el kell bánnom.
Egy régi görög mese volt a lefordítandó föladvány.
Amarillis kisaszony segítségével diadalmaskodtam fölötte.
A görög mese maczedoniai Nagy Sándor utazását írja le, a hogy a nagy
hódító a Khokonoor hegységen keresztül átszállt Kelet-Indiába.
Hozatott magának egy óriási nagy saskeselyüt. Annak a hátára fölült,
mint egy nyeregbe. A sas fölszállt vele a magasba. És ekkor nagy Sándor
egy hosszú dárda hegyére föltüzött egy ürüczombot s ezt előretolta a sas
orra elé; abban az irányban, a merre Keletindia feküdt. A sas elkezdte
üldözni az izletes falatot, neki eresztett szárnyakkal. S minthogy azt
sohasem érheté el, tehát egyenesen elszállítá a királyt a hegyek fölött
Keletindiába.
– No látod! mondá Esdrás úr, mikor a penzumot átadtam neki. Most már
érted a hüszteron-proteront? Ezen a nagysándori tradiczión alapul az én
találmányom, a mit nem adok alább egy milliónál. Mióta keresik már a
léggömb kormányozhatóságának titkát? – Nem ér semmit az okoskodás. –
Gázmotor, villanygép mind haszontalanság. Én azt teszem, hogy fölviszek
magammal a léggömb kosarában négy anyányi gólyát. Azokat hámba fogva
odakötöm a kosárhoz. Ki lesznek jól éheztetve. Akkor előre tolok egy
nagy gereblyét, a melynek a fogaira hosszú zsinegre kigyók, békák és
apró kacsafiak lesznek fölakasztva. Arra a négy gólya fölrebben, utána
száll a csaléteknek s hatalmas szárnycsapásaival irányt ad a léggömbnek;
nekem aztán csak az a föladatom, hogy a gereblyével kormányozzak bölcs
belátásom szerint. Ezt a találmányomat én a muszka kormánynak fogom
eladni.
Én el voltam ragadtatva e zseniális eszmétől.
– Van-e nálatok otthon gólya?
– Százával, mikor kiárad a Béga.
– Hozass nekem négy darab gólyát.
Megigértem, hogy hozatok; de hazafiui indulatom kiköttette, hogy elébb
az osztrák miniszteriumot kinálja meg a találmányával.
Elvégre hozzá tudtam jutni a kérdés föltevéséhez.
– Azon disputálunk a kisasszonynyal, hogy valjon a görög betük közül
melyik használható a magyar «cs» kifejezésére: a «chi»-e, vagy a «kszi»?
– Szeretem, hogy ilyen tudományos kérdések iránt támad érdeklődés az
ifjú szivekben. Erre a kételyre világos konkrét adattal felel meg a
történelem. A görög krónikairó igy ír egy magyar nevet Χαβυξινγιλας
(Chabukszingilász), a mit filológusaink aként olvasnak «Csabacsüdgyula.»
És így mind a chi, mind a kszi használtatott a görögök által a magyar
nevekben előforduló cs betü helyett.
Mi egymás szemébe néztünk Amarillissal.
– De én ebben az itéletben nem nyugszom meg! henczegtem én. Mi fogadtunk
a kisasszonynyal. Az nem járja, hogy mind a kettőnknek igazat adjon a
döntő biró. Mi legyen akkor a fogadás dijával, ha mind a két fél párin
marad?
– Igen! igen! segített Amarillis. A dijnak ki kell adatni! (Ő sem akarta
engedni a költői autogrammot, a mit már magáénak hitt.)
– No hát az attól függ, hogy micsodák a fogadók? vegyeskereskedők-e,
vagy szportmenek? Ha vegyeskereskedők, akkor azt cselekszik a kölcsönös
igazság esetén, a mit a nürnbergi szivar-exporteur, meg a pesti
patyikus. A szivar-exporteur küldött a pesti patyikus nyakára egy ládika
portoricot, harmincz márka utánvétel mellett; arra a pesti patyikus meg
fogta magát, küldött a nürnbergi szivarosnak harmincz márka utánvét
mellett egy nagy doboz bajuszkenőcsöt. Kölcsönösen megadják a dijat. Ha
pedig szportmenek a fogadók s egyszerre érnek a lovaik a jelpóznához,
akkor azt mondják: «todtes Rennen!» s nem fizetnek semmit.
– De én ez ellen kifogásolok. Én fél lófejjel elébbre vagyok. Mert én
bebizonyítom a magyar heraldikából, hogy cs betü helyett mindenkor ch
használtatott: a Zicsi és Pécsi neveket mindig így irták: Zichy, Péchy,
és soha sem irták Zixinek, Péxinek.
– No hát elismerem, hogy fél lófejed van, szólt papa Esdrás. Amarillis
fizeti a dijat, föltéve, hogy nem kerül pénzbe.
– Dehogy kerül.
– Akkor vedd meg rajta.