Azonfelül a Tündér Ilona tanui, a költő, és a lovak barátja, az ügyész.
A katonatiszt egy őszi hadgyakorlaton volt, nem kapott szabadságot.
Mindnyájan rendkívül meg voltak hatva, az oligarcha oly vídám és
barátságos volt, mint egy alapos szerelmi igéretet kapott, és ezért már
jó előre becsípett kadét. Ajándékozott, testált, igért, össze-vissza
csókolta a kertészpárt és kis gyermekkora óta talán először feledkezett
meg arról, hogy örökös főispán, örökös főrendiházi tag, a császár örökös
titkos tanácsosa, egy örökös család első szülött tagja, a milyen nem
volt, nincs és nem lesz többé a világon, sem a földön, sem a mennyek
országában. A szertelen nagy boldogság tüzében meglágyult. Íme: őt
szolgálják a föld, az ég, minden úgy történik, a hogy akarja, a mint
álmodta, parancsolta.
Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tündér Ilonát, hogy az
gyengén felsikoltott, elhalaványodott és könyes szemeit kérőleg emelte
anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra
gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsületes párbajban megölni,
meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem
bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is
állott hamar e tervtől és minden reményét egy várható szélhűdésre
építette. Akkor, igen akkor; az asszony még kinevelődik ebben az előkelő
környezetben és czímmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni
Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt s ez nagy
hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvényeknek
meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó
leányára, az anya pedig szerette volna az ölébe kapni és futni, futni
vele, a míg valami védelemre, egy erős és fiatal emberre talál, akárki
legyen is…
Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett.
Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak a mikor az utolsó fogás
után az ebédutáni imádságot elmondták, fogta el valami, szinte
leküzdhetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg
fiatal leány közé, a kik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között,
úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja.
Az utolsó perczek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes
árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet
csókolt, kezet csókoltak neki. Hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a
folyosót; az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficzánkoltak
a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis
végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend.
Csend és éjjel. Az egymásba nyiló termekben a lakájok oltogatták a
gyertyákat és kinyitották az ablakokat. Vihar gyött, estve lett, egy
csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínüség szerint
ezen lakott az a mindenható némber, avagy gyerek. Nem, mindenesetre
asszonyi erő volt, melynek tetszett egy virágot ültetni és fölnevelni a
földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan
ültetik át, mint akarnak homolítani belőle erőnek erejével embert, mint
csókolják erőnek erejével kelyhét, a mely visszacsókolni nem tud. Nem
tud semmit, csak hogy szép legyen, nincs hivatva másra, csak hogy dísz
legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább.
Simon gróf megállott a felesége előtt:
– Én vagyok a te urad; érted-e? Az enyém vagy, mintahogy enyém a kezem.
Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is
az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én
nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, a milyen akarok. Nagyon sokáig
fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillagkeresztes
lenni; ha ambiczióid vannak, szólj. Herczegnő lehetsz, a melyik napon
akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz?
Hagyjad, most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedelmességgel
tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez
a te kötelességed. Csókolj meg, parancsolom!
A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kiméletlen szavakat és
megcsókolta a férfi kezét.
A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán
jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszu, szikár nőszemély, ugyanaz, a
ki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott
Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világított és ment előre,
hogy szobájába vezesse és levetkőztesse a grófnét.
XII.
Karonfogvást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés
mondanivalója volt, elveit, tapasztalatait jórészt elmondotta már. Egész
életében három-négy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt
semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják,
hagyta hát azokat is és így beszédtárgya nem maradt csak egy, az, hogy
mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes
úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt
némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide
és nem maradna itt így, lelkének harmoniájában, megzavarva, kábultan azt
érezve, mintha megalázták s megverték volna.
Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet-mást kérdezett ő maga is.
Mosolygott a hízelgésekre, a templomi tisztelet, a melylyel a nagy
cselédség körülvette: fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy
pillanatra. Néha felocsudott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül
maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit számoltatta. Kinézett az ablakon és
látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy
határozatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyü hullámokat vert a
tengeren és ideszállott, ezen himbálódzott az összetört tündérasszony,
tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és czéltalan szerelemben. Ébredt:
régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott:
„Ki vagyok én? Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én
jöttem. Ez a házasélet, a melyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!“
Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint
csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé.
Hetet harangoztak és az ura kemény nagy markát érezte vállán:
– Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni: ez a
hosszu élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg
fogja látni, beléjük fog szokni.
Nyolcz után kevéssel el kellett oltani minden világosságot. Ilona
virrasztott egyedül bizantinus ágyában, a mely voltaképpen egy massziv
épület volt. A negyedik századja álmodoztak benne nagyrangu
rabasszonyok.
Oh, hogy visszakívánkozott leánykori ágyába! Az őrület környékezte, a
szívéhez kapott arra a gondolatra, hogy többé nem lehet leány.
Kiforgatták lényéből arczátlan erőszakossággal, elvették tőle hivatását,
leányságát. Szeretett volna anyja mellé kúszni a szűk, politúros ágyba,
fölébredni a kertészlegények veszekedésére, leeresztett hajjal ülni a
melegházban és nézni, mint vergődnek előtte férfiak, valamint a
szarvasbogarak a cseresznyefán, ha a gyümölcs szárába beleakadt a lábuk.
Most tudna csak kegyetlen lenni hozzájuk igazán, most, hogy tudja, mily
ostobák, kegyetlenek, csúfak.
XIII.
Rettentően hosszúak voltak az éjszakák a bizantinus ágyban. Sokat
imádkozott, olvasni szeretett volna, de nem mert gyertyát gyujtani,
félt, hogy az ura fölébred. Egyszer-egyszer megszólongatta, hogy legyen
kivel beszélnie, de az új férj, az – agg ember – oly mélyen aludt, mint
egy gyermek. Nem álmodott, meg volt halva minden érzéke, de ajka körül
egy kegyetlen és hivalkodó mosoly jelentette, hogy hajnalban fölébred.
És Ilona rettegett ettől az ébredéstől csaknem két hónapon át, aztán
kezdte megszokni. Aludt is, öltözködött is, november lett, készültek
Pestre, hogy berendezkedjenek az elhagyatott télipalotában. El akartak
járni a nemzeti színházba és be-benézni egy-két társaságba, a mely
minden exkluzivitása daczára égő kiváncsisággal és kitárt
ajtószárnyakkal várta a grófnét, a kit elfogadhatóvá tett nekik nem az
ura, hanem a néhai érsekkel való, kissé rejtelmes összeköttetése.
Már pakoltak, a mikor Ilona egyszerre betegeskedni kezdett. Simon gróf
maga vágtatott be felesége anyjáért, együtt jöttek vissza föltünő,
szinte érthetetlen jó barátságban. Maradtak és az öreg asszony is
maradt.
A letarolt tájékban, a meztelenül fázó fák között, mintha maga a kastély
is didergett volna mostan. Néma komorságba merülve, elhagyatottnak
látszott, ablakai, kapui bezárva. Bent lábujjhegyen jártak, a ki egy
hangos szót ejtett, szolgaféle, életével játszott. A házikápolnában
egyre mondta a csendes misét a fiatal pap, jó dolga volt az öreg
béres-asszonyoknak.
A kandalló előtt ült Tündér Ilona, kezét az anyja kezébe téve. Simon
gróf föl és alá járkált a teremben és meg-megállott, hogy hízelgéseket
mondjon asszonyának, sőt az öreg anyónak is. Boldoggá tette ez a
betegség, felfrissült és nekifiatalodott felesége gyötrelmeiben, a
szegény hitves megaláztatásán gőgje még növekedett, új ágakat hajtott.
Önmagában isteníthette magát, sőt ennek némi kifejezést is adott,
mindenféle leveleket írt és ezekben jelezte, hogy elsőszülött fiát apai
nagyatyja után fogják nevezni, természetesen ellátván atyjának
keresztnevével is; azon nem várható, de mégis megtörténhető esetben, ha
istennek tetszik őt nőgyermekkel megajándékozni, úgy az Károly Máriának
és Anna Adelhaidnek kereszteltetik.
Most egész éjjeleken át virrasztott Ilona mellett, biztatta,
vígasztalta, bátorította, feddte:
– Egy kis fejfájás, no bizony, azért nem kell sírni. Gondolj a
jövendőre, a dicsőségre, a boldogságra, a kötelességre. Nincs nő a
világon, a ki ne irígyelhetne téged kötelességed teljesítésében…
Ilona elfordította a fejét, anyja kezét kereste, megszorította, majd
ellökte:
– Mért adtatok férjhez? Én nem tudtam, hogy nem vagyok arra való, ti
tudtátok. Elárultatok, elveszítettetek. Vétettem-e én ellenetek valaha,
hogy a vízbe dobtatok, mint egy kis macskát? Nem voltam jó, engedelmes,
nem dolgoztam-e? Egyszer még a pallót is felsíkáltam. Mit akartatok
tőlem?
Az ura előtt beszélt így; az meg elfojtott haraggal tűrte keserü
kifakadásait, kínzó szeszélyét, egyszer-egyszer azonban kitört:
– Vége legyen, nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy gúnyt űzzön abból, a mi
a legszentebb!
Ilona fölkaczagott:
– Nem tűri? Mit nem tűr? Azt teszek, a mit akarok, azt mondom, a mit
akarok. Gyűlölöm és megvetem magát, ha százszor zászlós úr is. Nem
szeretem, úgy nem szeretem, mint ezt a széklábat itt, hiába harsog,
hiába könyörög, ne közelítsen hozzám, a nyakába szúrom ezt a hajtűt, ni!
Az úr volt az, a ki könyörgőre fogta, kérlelni kezdte:
– Minden jó lesz, minden szép lesz, csak egy kis türelem!
– Nem akarok tűrni – vágta szemébe Ilona – mért tűrjek, kiért, magáért?
Mért csalt el engem otthonról, boldog lányságomból, hazudott, csalt,
rabolt. És én itt fogom hagyni, elmegyek.
– Azt nem, élve nem!
– Hát halva. Meg fogok halni, úgy fogok elszökni.
Komor és zöld lett a mosolygós virágarcz. Hirtelen megcsúnyult, mások
ezt nem látták, de ő érezte. És a mikor reggel a fésülő tükröt hozta a
komorna, hozzája vágta. Kétségbeesett sóhajtással, vad dühvel siratta a
szépségét. Bekötötte az arczát, napokig feküdt felöltözetlenül, majd
hirtelen változással az öltözködés szenvedélye tört ki rajta. Bécsből
kellett varrónőt lesürgönyözni, az egész kastély szabóműhelylyé
változott át; fantasztikus gálaruhákat, egy egész életre valót
csináltatott, de arról hallani sem akart, hogy annak – a szívtelen
fogalomnak – a ki erőszakkal az ő életéhez kötötte magát, valami kis
meleg köntöst készítsenek, hogy ne fázzék, majd ha e földi világba
megérkezik. Az asszony nem tudta elhinni, nem birta elképzelni, hogy ez
megtörténjék. És ha a lehetőségre gondolt, csak gyűlöletet érzett, attól
sajgott egész lénye.
Az öreg asszony horgolt titokban tót paraszt csipkeruhácskákat, bár ő is
haragudott arra az új, jövendő életre, a ki az ő leányának az életén
fakad, abból akar élni, attól akar elválni. A nagyanyai büszkeséget és
az asszonyi érdeklődést egészen elnyomta a fájdalom, mert leányát
szenvedni látta. Eszébe se jutott, hogy egykor ő is szenvedett érte. És
ült egymással szemben a két asszony óraszámra és óraszám, magukban, mind
a férfinem ellen lázadoztak, anya és leánya, kiki a maga módja szerint
nekiadta magát az új női bölcseletnek: mire a férfi? Nem jobb lenne-e
náluk nélkül a világ? Bolondokat gondoltak össze határozatlan formában,
a míg az úr meg nem zavarta őket.
Egy egész gyermekkelengyét fedezett föl egy berozsdásodott zárú
szekrényben. Félszázadja csinálták, de az anyagjuk fehér volt, mint a
hó, csak a csipkének és a selyemnek támadt valami aranyos sárgasága. A
gróf homályosan emlékezett arra, hogy lenni kell ilyesminek a házban.
Vagy ötven év előtt – egyszerre felötlött az elméjében – a kis ebédlőben
varrtak, szabtak házilányok. A grófné dirigált, még őt is munkába fogta,
tartania kellett a karját, hogy a czérnát arról legombolyíthassák.
Megalázkodott, az első időben volt, aztán minden elmúlt: hiába várták
nagy előkészülettel, az nem akart megjelenni. A kelengyét a grófné
elzárta, soha többé meg nem nézte.
Simon gróf átadta az öreg asszonynak a holmit, de Ilonának nem szóltak.
Úgy bántak vele, mint egy kényeskedő beteg gyerekkel, éppen hogy bábut
nem hoztak neki ajándékba. Nem egyszer ki is tört e bánásmód miatt,
veszekedett, sőt halálra keserítette egész környezetét és halálosan
elkeseredett ő maga. Egy tükörben – a melyet elfeledtek behúzni –
megpillantotta magát. Az arcza – melyet látni öröm és szenzáczió volt
enmagának is – megnyúlt és mégis kisebb lett, egészen elveszett, még
jobban megnőtt, de kivilágosodott hajában. Még szemeinek a színe is
megváltozott. Valami csúf varázslat elcserélte, tündérszép testét
odaadta másnak és reá egy csúf, szikár némber külsejét öltöztette.
Elhervadt, lesült, mint a gyenge virágok, ha erős nap éri őket. Ki volt
cserélve fölismerhetetlenül.
Lefeküdt, dideregve bujt ágyába, arczára húzta a takarót és nem akart
többé senkiről sem tudni. Nem bántotta többé a házat, megszelidült és
régi ingerültsége csak akkor tért vissza, ha evéssel, az etetéssel
kínozták. Az ura fenyegetődzött:
– Mesterségesen fogjuk etetni, ha nem eszik. Orvost hozatok Bécsből!
A fenyegetődzés nem használt és Bécsből két professzort tényleg le is
hozattak. A doktorok jól megebédeltek, megpróbálták a kegyelmes
asszonyra pszichice hatni, dícsérték neki az evés jóságát, magyarázták a
gyönyörü funkcziót és rövid, de velős előadást tartottak a szent női
hivatásról. Mielőtt elmentek volna, az egyik azzal a pozitiv
vigasztalással szolgált, hogy:
– Vannak igen finom, megkülönböztetett női szervezetek, a melyek arányos
és teljes kifejlődöttségük daczára csak arra valók, hogy szépek
legyenek, tessenek és elmúljanak. Millió eset közül egy az ilyen, a ki
nem alkalmas az emberi fajta czéljaira, csak magáért és magának való és
inkább elmúlik, mintsem hogy másnak adjon életet.
Az orvos nem is sejtette a veszélyt, hogy az oligarchának iszonyu kedve
támadt őt hirtelenében, tudományával együtt elmulasztani. Rá akart
rohanni, hogy megfojtsa, de mégis inkább könyörgőre fogta a dolgot:
– Ne menjenek el, segítsenek!
– Hiábavaló költség! – jegyezte meg az egyik. A kegyelmes asszonyba vagy
visszatér az élethez való akarat és akkor nálunk nélkül is jóra fordul
minden, vagy nem, és akkor minden hiába!
Egy-egy órára vissza is tért még az élet energiája Tündér Ilonába. Evett
is, őszibaraczkot, nehány szem spanyol-szőllőt. Fölkelt, felötöztette
magát grand toaletbe, kivágott, selyem báliruhába. Az ura karján
végigsétált a termeken, megmutogatta magát az ősök arczképeinek, a kik –
a Simon gróf gondolata szerint – biztatták: „Kertészleány, gondolja meg,
hogy milyen nagy szerep, milyen nagyszerü kötelesség jutott önnek.
Előre, bátran, vigyázz, mert meghalnod neked nem szabad. Vagy ha
mindenáron úgy akarod, legalább addig várj, a míg megérkezik e földre az
utód, a kit a Simonok folytatására maga a boldogságos szűz küld az
égből…“
Tündér Ilona nem hallott ebből a szónoklatból semmit. Különben talán
engedelmeskedett volna s az elmúlást halasztotta volna. De nem is
lehetett többé lebeszélni, se ráijeszteni, se fölbuzdítani, anya lenni
nem akart és nem tudott, csak lány lehetett és mert az elmúlt, utána
múlt.
Az udvari káplán meggyóntatta, feladta az utolsó kenetet. Haját a
homlokából szelid kézzel kisimította. Megint szénfekete volt az és oly
hosszu, mint a legteljesebb gyászhoz való fátyol. Beburkolta, átlebegte
alakját fenségesen, pompásan és szívszaggatóan. Halántéka fölött két
tavirózsa volt beléje tűzve, otthonról kérte, az éjjel kellett kihozni.
Imádkozott, meghalt.
– Nem szabad, nem, nem, nem akarom, nem engedem! Rivalt reá az ura, a
mikor már végképp lezárta szemeit.
A kertész házaspár összefogódzkodva, rettegve sírt. Simon gróf pedig
leesett ajkakkal összetöpörödött, hülye koldus, nézte, hogy gyujtogatják
meg a katalfalak-gyertyatartók félig már leégett viaszgyertyáit. Ott
maradt mellette éjjelre is, tett, vett, motyogott, igazgatott.
Szemrehányó szóval is illette, majd hajnal felé megbékült. Ékszerrel
rakta tele a halott nyakát, kezét, még a lábait is.
És lehúzta a maga ujjáról azt a jegygyűrűt, a melyet Ilona a jó érsektől
kapott. Gyöngéden beletette az asszony kezébe:
– Vidd, légy szabad, add másnak! suttogta.
Mintha a halott megszorította volna a gyűrűt. Oh, éjjeli káprázat,
minden éjjeli káprázat. A gyertyák tövig égtek. Jöttek a szolgák,
eloltották, az urat elcsalták a ravataltól, levetkőztették, lefektették.
Sötétség vette körül Tündér Ilonát. Csak a nimfea fehérlett hajában.
A pap, a ki virrasztani jött, hosszan nézte őket, a két fehér halottat:
az asszonyt és a rózsát.
Vége.
NÁSZ.
NÁSZ.
Az esküvő.
Kaméliával és basarózsával volt teleszórva a templom. Narancsvirág és
rozmarin illatozott. De a lábbeliek nagy része halzsírral volt
preparálva és ez megérzett. Az új bekecsek is megzavarták a finom
parfümok illatát és nagyúri esküvőn mégis csak a paraszt vergődött
uralomra, hiába hozatott a vőlegény, Farkas Attila, Triesztből egy kazal
délszaki virágot. Pedig a tíz uradalom jobbágyai közül – azt mondják
róluk, hogy harmincz év előtt már felszabadúltak – csak a kövérebbek és
tekintélyesebbek fértek be a kis hegyi templomba, a nagyobbik rész a
templom czintermében tanyázott. Az úr erre az alkalomra fekete sirting
rablóruhát varratott nekik, abba kellett öltözködniök; szégyelték
magukat és nem lehetett egyetlen szavukat sem venni.
Meghibázott orgona búgott odabent, neki-neki vadult olykor az éles
hangja kihangzott, belékiáltott és visszahangzott a sziklás rengetegbe,
a mely a templomot körülvette vala. Most csend lett, a pap kezdte.
Egy aranyat kapott minden mondatért, a melyet alkalmi beszédéből el nem
mond. Kétszáz mondatra tervezte az esküvői beszédet. Az úr, a patrónus
elküldte neki a kétszáz aranyat az el nem mondandó szónoklatért. Az
utolsó pillanatban azonban mást gondolt:
– Beszélj tisztelendő úr, mégis. Rikassad meg a menyasszonyt, ha tudod.
– Leányom! kezdé a pap, palóczos dialektussal, de kemény és tüzes
hangon.
– Asszonyom! susogta valaki az urak padsoraiból. A vőlegény szeme végig
villant fölöttük.
– Lyányasszony! folytatá a tisztelendő úr a mennyasszony felé fordulva.
Te most elhagyod pályádat…
A „pálya“ szónál sokan elhalványodtak. Némelyek elmosolyodtak. Mindenki
a menyasszonyra mereszté szemeit, a kin e pillanatban éppenséggel nem
látszott meg a pálya, melyet most volt elhagyandó. Egyszerű fehér
mollruhájában nevendékleánynak látszott, a ki csak tegnap került ki az
egri angol-kisasszonyok zárdájából. Csak az, a ki tudta, hogy Nitouche-t
szokta játszani a Nebántsvirágban és a kinek itélete ilyen mód
befolyásolva volt, vehette észre, hogy a hófehér kis arcz ártatlansága,
a fölvetett aranybarna szemek szűzies tisztasága inkább a magyar nemzeti
szinművészet diadala.
A menyasszony szemei lassanként megteltek könynyel a szívreható és
merész egyházi beszéd alatt, mely részletesen emlékezett meg világi
sikereiről lángoló diadalairól; azok gyönyörködtették a világot, de az ő
lelkének kínos, keserves tisztítótüzei… A vén gazdánék, a mély érzésü,
nagy fantáziáju palóczlányok sírása már felhallatszott az orgona mögött,
a menyasszony arczának rózsaszínü fehérsége is elmult, fehérebb lett
mint ruhája, nevetős, gömbölyü vonásai megnyúltak, átszellemültek,
karcsu lett és egész alakja oly szelíd, megható és bájos, mint egy
szegény magányos mezei liliomé, a melyet pipacsok és bogáncsok közé
szórt a sors. A vőlegény hirtelen feléje fordult és mozdulatán
meglátszott, hogy nagyon nehezére esik fegyelmezni magát és szeretné
hamarosan magához szorítani és megállítani a papot:
– Elég! Az Isten úr az égben. Itt én vagyok!
A fiatal pap azonban beletüzesedett ékesszólásába. Hivatása, szavainak
látható hatása szárnyakat adott neki. Még mindig a menyasszonynak
beszélt. Lehető bűneiről szólván.
„Bűn nélkül“ mondá „nem szűkölködik senki. De kinek van több alkalma
bűnt elkövetni, a mérget rózsa szirmai között a társadalom forgatagába
dobni, ha nem a szinésznőnek, a ki lábai előtt látja a hivő és hitetlen
világot, a ki a világi gyönyörök kultuszába borítja, a ki a köréje
kerülőt megrészegítve, megbűvölve, a kicsiny lábai elé tévedőt… megölve
–“
Egy borízű szótag szabadult el a csendben. Ez, hogy „Aá!“ A plébános
félbeszakította szavait egy pillanatra. A Farkas Attila arczát elfutotta
a vér, de mindjárt mosolygott. A „megölve“ szónál és az erre csapodó
„aá“-nál mindenki, a ki csak valaha kint járt a völgyön túl, a bikken
át: tudta, hogy miről van szó és most arra gondolt. Arra a két vagy
három emberre, a ki a menyasszony gyermekded lényeért megölte magát. Az
utolsó, a szomorúnak nevezett Kaal Samu csak tizennégy hónapja még.
Tienne-Tárkányi Mihály gróf két esztendeje. És azelőtt egy zsidó, igen,
egy zsidó is. Előbb azonban elprédálta, megette, megitta, elczigányozta
és eldobálta, főképp eldobálta mindenüket. A kiket tönkretett, azonban
életük épségben meghagyása mellett, azoknak a száma több volt. Egy
majorátust, egy híres bankházat. A kisebb vagyonokról is azt tartotta,
hogy a kis hal jó hal. Némelyeket titokban pusztított el, azokat nem
lehetett számon tartani. És az alakját kisérő láz elején mindjárt
egy-két egészen fiatal ember, alkalmasint karzatlátogatók és versfaragók
mártották be magukat a Dunába, nem hagytak semmiféle levelet
családjukhoz, hanem egy-két kötet verset hozzá, a keresztnevével ellátva
„Jolán.“ Az egyik borítékján vörös betükkel az a név volt írva, a melyen
Magyarországon és a monarkiában, sőt a német államokban is minden gyerek
ismerte. Ez, hogy „Jó“ (falusi négy-ötéves lánykák hátra kötötték a
fejkendőjüket, a mamájuk elé állottak és azt mondták selypítve: „Mamám
én Jó vagyok!“)