ragyogásától. Fejét behúzta fátyola alá és ettől a mozdulatától vörösbe
játszó fekete hajának nagyobbik fürtje kibontakozott kontyából és
lesuhant vállára. Madonnább képet váltott mint a szent sixtinai szűz
olajnyomata az oltár fölött. De az erős hivatkozás és a tapintatlan
szótag daczára, és bár a pap bátran és következetesen haladt előre
útjában: mindenre gondolt, csak áldozataira nem. Azoknak az arczára se
emlékezett jórészt, a mint hogy mindig csak arra az időre emlékezett
világosan, a mikor még lent volt, egyenlő a földdel, a titokban nyíló és
illatozó mezei virágokkal egy vonalban. Most is minduntalan az járt az
eszében, hogy ő volt már egyszer itt. Hét vagy nyolcz éves korában. A
mikor apjával és anyjával, ők hárman alkottak egy „első községi
színtársulat“-ot, a mely inkább a könyörületre, mintsem a művészetre
volt alapítva. Itt a kastély körűl is járt. De nem mert bemenni, mert
keserves ordítást hallott. Egy engedetlen czigányt veretett az uraság. A
szegény ördög úgy jajgatott, mintha nyúzták volna. Eszébe jutott az
állandó színlap, a melyre ki volt nyomtatva a neve, és most a hangját
hallotta, a mint sillabizálta a maga szép csinált nevét Cserligeti T. o.
Tót. th. Toth Flóra. Akkor még Flóra volt és nem Jolán. – Talán itt a
templom előtt is járt színlapot árulni a parasztoknak, a míg apja – a
lila plaidben – édes mosolylyal leste a korcsma ajtajából.
Könyein át kiváncsian kereste meg az öreget. Signor Tóth – így nevezte
apját, – részint ingerült, részben diadalmas tekinteteket pislantott
szét maga körül. Általában ajkain feltünt az a keserű kifejezés, a mely
mindannyiszor látható volt, ha már enni szeretett volna és még nem
lehetett. Rövidre nyírott haja és vastag aranyláncza bizonyos polgári,
megállapodott tisztességgel és jó móddal ruházták föl. Felesége, egy
igen igénytelen öreg asszonyka, csendesen és komolyan sirdogált
mellette. Az ura fedte, szólongatta és a menyasszony, bár nem hallotta,
tudta, mit mond neki:
– No ugyan, még te sírsz! Kaczagnod kellene. A királyné, meg a te
lányod…
Az erény jövendő útját mérte ki Jolánnak a pap éppen, a mikor ez apjának
zsörtölődését észrevette és ennek kapcsán eszébe jutott az, a mit apja
mondani szokott, ha a mamával összeveszett, vagy ők ketten egyedül
maradtak otthon és megittak – kocczintván is – egy-egy pohár pezsgőt. Az
apja nagy titokzatosan arról beszélt, hogy a mamája nem is az anyja
voltaképpen. Nem ilyen kicsiny és szürke volt az, hanem fejedelmi, szép,
óriás tehetség, meghalt. Természetesen ebből nem volt igaz egy szó sem,
még inkább igaz lehetett az, a mit anyja, egyszer fölmérgesíttetvén,
homályosan megemlített. Hogy a mikor atyjával összekerűlt, már akkor ő
cseresnyéért sírt a ruhás kosárban… A matrikulához nem lehetett fordúlni
fölvilágosításért, nem volt bejegyezve sehol, egy erdélyi csárdában
született, a mikoron ott a legislegrégibb községi színtársaság egy
előadásra – egy későbbi budapesti monda szerint a szegénylegényeknek –
hirtelen megállani kényszerűlt.
„Meghatók az öregek. Veszek nekik valami drágát!“ gondolta magában a
menyasszony és beleszokván a hosszúra nyúlt szónoklatba, igyekezett
loppal megnézni a közönséget.
Attila csakugyan nem hívott meg Budapestről senkit. Csak gazdatisztjei,
erdészei, a környék néhány ura, egy-két bikkvölgyi pap, uradalmának két
orvosa, falvainak küldöttjei, a bírák és a jegyzők jelentek meg. Húsz
kaáli kis leány, fehér selyempruszlikban, nemzetiszín övvel, a
csipke-fejkendőjükön az új pár összefont monogrammjával. A kezecskéjük
már reszketett, a mint szorongatták a kendőbe burkolt imádságos könyvet…
A tisztelendő úr beszédének végére jutott. Már a vőlegény felé fordult
és az egyszerre keményen kihúzta magát. A magas és erős férfi még
magasabbnak látszott lilaszín és bíborvörös magyar díszruhájában, a
melyet az arany és a drágakő úgy elborított, hogy alig-alig hagyott
rajta egy-egy féltenyérnyi parasztot. Halotthalvány arczát kiszínezte a
sok csillogó fény és ruhája színeinek szivárványa. Gyönyörü fejét
mereven egyszerre gőgösen és alázatosan fordította az isten szolgája
felé.
„Különös szép ember ez az Attila“ jegyezte meg magában a menyasszony,
félszemmel ránézvén.
Csakugyan különös és szép volt, rövidre nyírt, erős koponyája oly ősz,
hogy hófehér. Bajusza és szakálla pedig koromfekete. Erős sasorrát
megszakította ugyan egy kissé valami tompa ütésnek a helye, az arczán
végig is volt két hatalmas vágás, a melyek egyike homlokán át végig
fölment egészen a fejére, de szürke nagy szemeit, sűrű fekete pilláit,
úgy látszik, nem érték. Egy kissé vad volt az arcza, csupán az ajkai
lágyak és pirosak, mint egy leányéi.
Vele röviden végzett a pap. Őseitől örökölt rengeteg vagyonáról,
tisztelt és híres nevéről példálódzott. Aztán megáldotta és útnak
eresztette az új párt.
Ideje volt, a felsallangozott fekete telivérek, a négyes nászfogat már
ugyancsak tánczolt, a kocsis és a fullajtár már alig birt velük. Az
összegyült nép rémüldözött, azokra az esetekre gondolván, a mikor e négy
patkós ördög egy vagy más atyjukfiát elgázolta.
– Emberhalál lesz ma itten! jajgatott egy anyóka; kergették haza a
gyerekeket.
Az új pár most kilépett a templomból. Farkas Attila fölsegitette
feleségét a fekete sandlauferre és fölpattant maga is melléje, a kocsis
helyére; ő hajtott. Kezébe vette a hosszú szíjjú ostort és erősen közéje
suhintott a paripáknak. Mintha elragadtak volna, úgy repültek azok az
erdő felé. A lakodalmas menet hintói és lovasai elmaradtak mögöttük.
Óriási komondorok rohantak neki az új pár kocsijának. Egyik-másik vén eb
megismerte a házhoz tartozó lovakat, a kocsist, az urat és sunyin
sompolygott vissza a kastély hátsó udvarába. A tavalyi kutyák azonban,
nem lévén még ismerős az új viszonyokkal, csak az új párt akarták
leszedni a magas kocsiról.
Az urat láthatólag mulattatta ez az őrült csaholás, állatjainak ez az
értelmetlen vadsága és hiába sáppadozott, sikoltott mellette az
asszonyka, már messziről kiáltott a kasztellánusnak, a korbácscsal a
kutyáknak szaladó házi ispánnak és mindenesnek, a vasvillára kapott és
össze-visszaszaladgáló megijedt béreseknek:
– Hagyjátok, ne bánsátok!
Leugrott, jobbra-balra rugdalt a tágítani nem akaró komondorok felé, az
ostorral csapkodta a szemeiket és mikor egy-kettő vonítva menekült,
felnyujtotta kezét a reszkető új asszonynak:
– Hopp le, babám!
Levette, letette. Aztán megigazította mentéjét, nézte, jön-e már a
vendégnép. Ezalatt és a míg az asszony két lépést tett a tornácz felé,
egy hófehér szőrü fiatal vadállat, mintha nem is kutya, hanem macska
volna, neki ugrott és feldöntötte. Sikoltás, kétségbeesett lárma, olyan
sokadalom támadt egyszerre, mint mikor tűz üt ki falun. Attila felkapta
félig ájult feleségét, megnézte, nincs-e megharapva és a mikor
meggyőződött, hogy semmi baja, nevetve fogta át a derekát:
– Katonadolog. Semmi baj.
– Csaljátok be a kutyát kenyérrel és a cselédudvarban lőjjétek agyon, de
mindjárt! – adta ki a rendeletet röviden.
Jolán hálás pillantást vetett rá és erősen belé kapaszkodott. Nem
szokott hamarjában zavarba jönni, nem volt lámpaláza soha, de most
elfogódott. Egészen vad, idegen világba került, semmi, a mihez szemei
hozzászoktak, a kastély elé ültetett virágok se nyájasak és hiába volt
minden fölékesítve, a nemzetiszínü zászlók és lampionok, a téli
tisztaságu, de juliusi melegségü nap daczára komor, nehéz, sőt ijesztő
itt minden!
A házikápolna harangja, a cselédek csengetyűje lázasan zúgott,
össze-vissza húzták, túlbuzgalmában a cselédség félreverte. A tornácz
nagy ajtaja előtt némán állott a kiöltözködött házinépség, vagy száz
ember, nyitott szájjal az asszonyok, peczkesen a férfiak. Egy csoport
pujka, egy sereg sárga kis kacsa kapirgált csak minden meghatottság
nélkül. Jolán meglátta az apróságokat, felkaczagott, nekik akart
szaladni, édesgette őket, azonnal beletalálta magát háziasszonyi
szerepébe.
– Enni akarnék neki adni, kukoriczát, kukoriczát…
Magához tért, körülnézett. Egy roppant épület állott előtte, az
úgynevezett Sólyomvár. Felerészben valami régi vár bástyája, másrészt
egy modern gótikus palota nagy raffinement-nal és fényűzéssel építve.
Környöskörül mindenütt a rengeteg. Őserdő, csupa haragos zöld tölgyfa.
Húszezer holdnyi vadaskert hegyekkel és lapályokkal, műtavakkal és vadul
előre törő bérczi patakokkal.
– Nincsen ennél szebb hely a világon. Hallja csak, a kakuk!
Abban a csendben, a melyet meg nem zavar az erdő folytonos lassu zúgása,
csak mélyebbé és melankólikusabbá tesz: két kakuk felelgetett egymásnak.
Az asszony föltekintett az erdő tömör lombjaira: egy őz szelid fejét
kidugta és kiváncsian nézett feléjük. Alig egypár ölnyire voltak tőle.
– Akarja-e lelőni? – súgta hirtelen feltörő vadászlázzal Attila.
– Akarom. Hamar fegyvert. Azt, a mit nekem vett, a könnyűt!
Majd hirtelenében meggondolta:
– Vért ontani ma? Nem, nem volna szép! Elnevette magát, az ura is
nevetett.
Az ajtóhoz értek. Száz torok kiáltotta el egyszerre:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus.
Jolán bólingatott a fejével. Egy úriruháju ember lépett elő, beszélni
akart. Az úr elhárította, beléptek.
– Itthon vagyunk! szólt Farkas Attila és föllélegzett. Mindig az járt az
eszembe – tette hozzá – hogy valami baj lesz, valaki lelő, vagy én
csinálok magammal valami bolondot, mielőtt magát hazahoztam volna. Egy
nappal, talán egy órával előbb. El sem tudom hinni, én vagyok-e, maga-e?
Megfogta az asszonyka arczát, megszorította, az feljajdult, egészen
elöntötte a vér. Most már egészen felizgatta az a gondolat, hogy
valakinek – és ennek a hatalmas, szép embernek – a törvényes felesége.
Az egyház által nem szankcionált viszonyaiba nyugodtan ment bele, most
valami különös, édes nyugtalanság csapta meg:
– Ni, ni: én tán szerelmes vagyok. Nem ez-e a szerelem? villant át az
agyán.
– Szerelmes vagyok, halálosan szerelmes vagyok magába! súgta a férfi
fülébe és átfogta a nyakát.
Az inasok kisipirczeltek a folyosóról. Egyedül voltak.
– Nem szeretem most körülöttünk az embereket. Jó volna, ha valahol
valamennyien feldőlnének, nem jöhetnének! – szólt az új asszony.
– Hogy is ne! Hát a lakodalom! A lagzit nem adom! – felelte hetykén
Attila és elbocsájtván felesége kezét, mutogatni kezdte neki a vadászati
trófeumokat, melyekkel telisdedteli voltak az összes folyosók, az egész
földszint.
Háromszáz esztendeje hordták össze a holmit ebbe a kastélyba, de azért
egységes karaktere volt az egésznek. Egy vadölő, babonás férfi
nagyszabásu oduja – semmi egyéb. Az első Farkas és most az utolsó sarj,
úgylátszik, ugyanegy ember: erdőt bujó, vadpusztitó, szerencséért és vad
ellen való védelemért istent imádó.
Három bölénykoponya volt odaszögezve a főlépcső fölé:
– Az volt a jó világ, a mikor még ilyen vad volt. A szépapám lőtte! –
jegyezte meg a hálás Farkas-ivadék. Az aggancsok és agyarak végtelen
sorát és roppant sokaságát szent képek szakították meg. Rézmetszetek,
nyomatok, egy-két eredeti festmény, ezek között, úgylehet, becses is.
Havasi zergék kikészített fejei – oly szelidek és kedvesek mint egy
falusi leány arcza – és két kitömött párducz jutott a főhelyre, a
foyerjébe. Ezeket mind Attila lőtte, a minthogy az utolsó száz
esztendőben – úgy látszott – a család összes tagjai között ő pusztított
el legtöbb vadat, az ő szeme volt legjobb, keze legbiztosabb.
Hallgatóztak; jön-e már a násznép. Még nem jött.
– Szeretném látni a Farkasnékat, az elődeimet! – szólt Jolán.
– Az ősmamáimat? Alig talál egy-két festményt róluk!
Az asszonyok emléke csakugyan nem maradt itt meg. Pedig csaknem kivétel
nélkül minden Farkas két-három hites feleséget nyűtt el, nagyobbára a
magyar, erdélyi és cseh arisztokrácziából eredett dámákat. A kedves
nippjeikből, az imazsámolyukból maradt meg egy s más, egy-két
vándorpiktor festette arczkép, egy daguerotypia az Attila anyjáról,
tükreik és az ágy. Nagy szoba a nagy szobában, egykor arany, most már
feketére vált lövöldöző ámorokkal, megsárgult velenczei függönyökkel. Az
ódon ágyasház mellett a legislegmodernebb fürdőszoba, oly kedvesen és
bölcsen berendezve, hogy az asszonykának kedve lett volna nyomban
megfürdeni benne.
Éppen hogy bepillanthattak a nevezetesebb helyiségekbe – volt vagy
nyolczvan pièce – a komondorok ujra rákezdték odakint.
A násznép megjött és megkezdte a harczot a nem vendégszerető állatokkal.
Az új pár a hátsó lépcsőn került le eléjükbe, át a cselédudvaron, azaz
egy egész utczán. Az apró házak most kihaltak voltak, egy előtt üldögélt
három, csaknem egyforma idős gyerek, két feketeszemü öt-nyolcz éves
leány, egy kis fiu, a kit az anyja – sovány, fekete palócz asszony – épp
fésült.
– Ej, be szép gyerekek, gyönyörü gyerekek! – kiáltott fel Farkas
Attiláné.
– Kezét csókolom! – énekelték egyszerre mind a négyen, a mikor
megpillantották az urat. A gyerekek neki is akartak szaladni, hogy
tényleg megcsókolják a kezét, de az anyjuk halkan rájuk szólt valamit.
– De kire, kire hasonlítanak ezek a gyerekek? – évődött az úrasszony.
– Az enyémek! – mondá Attila nyugodtan.
A lakodalom.
Mindjárt asztalhoz ültek. Egyfolytában ettek és ittak másnapig. Az
asszonynak se lehetett elmozdulnia, a ház ura meg éppen teljes lelkével
neki adta magát a mulatásnak. Az első huszonnégy órában nem is
lakodalomnak, hanem egy duhaj legénybúcsunak tetszett az egész nagy
lármáju összevissza mulatság. Attila a harmadik órában becsípett és
sértegette a vendégeket, a tisztjeit, a kikkel minden ivás alkalmából
te-tu volt, az öreg szinészpárt; jelen nem lévő nagyurakra halálos
sértéseket mondott. Udvari zsidaját, a kinek számára udvariasan külön
terítettek, kiküldte. Egy félóra alatt kijózanodott és hogy megkérlelje
a megsértetteket, szólót tánczolt nekik, majd a feleségét fogta derékon
és csaknem egy óra hosszáig járta vele a csárdást.
A czigányok keze elhalt, ájuldoztak, de játszaniok kellett, a míg a
másik banda meg nem jött Egerből. A mikor ez megérkezett, az elázás és
agyonevés felé hajló lakzi ujra éledt. Uj vendégek is jöttek, Barna Ádám
Tardról, azért késett meg, mert a birtokainak az árverése volt tegnap,
azt kellett bevárni. A kaszinóból is jött két úr, az egyik az ifjabb
Szihalmi, a murok-gróf, a ki az összes nyavalyákat viselte magában és
magán, de azért a legnagyobb lump volt a világon. (A velszi herczeg, a
mikor Budapesten járt, nagyon barátkozott vele és azt mondta róla: ily
szépen kártyázni nem láttam még. Százezer forintot nyert tőle.) A
környék híres úri kártyásai is lassan leszállingóztak, benézett a
főispán is, „erre járván“. Talán sürgönyutasítást kapott felülről.
Beéri Lászlót, a ki betegeskedett, a mióta egy rendkivüli este után,
télben, megfürdött a jégbőrös patakban, a szomszéd faluból erőszakkal
hurczolta el két uradalmi írnok. De voltak itt szolid emberek is, a kik
egyet-egyet bóbiskoltak az asztalnál, sőt egy-két órára aludni is
tértek. Az örömapa meg éppen mindig kéredzkedett aludni, de Attila nem
engedte és a mikor az bizalmasan sugdolódzott a fülébe és leánya
egészségét ajánlotta a figyelmébe: lekapta a menyecske lábáról a fehér
atlaszczipőt, teletöltötte aszúborral:
– Igyunk! – kiáltá és újra töltött.
A czipellő sorra járt, a czigány tusst húzott. Az ötlet mindenkit
föllelkesített, a rosszegészségü gróf remegő kézzel, összevissza mozgó
fejjel dirigálta a czigányt. Jolán nevetve húzta maga alá lábát és
feltürt meztelen karjával mutogatta, hogy most ki igyék, kicsodán van a
sor.
A selyembillikomot most Beéri László felé nyujtotta szomszédja.
– Nem iszom lábbeliből! – szólt a beteg, rekedt hangon, de kiáltva, hogy
az inasok is meghallották a szomszéd szobában és beszaladtak.
Beéri László ismételte a csendben:
– Ha angyali is, a czipellője nem billikom!
Az apa sértődötten ugrott föl. Az ő hangja volt az első, mely elharsant
a meglepődés e némaságában:
– Gyalázattt! ordítá, három _t_ betűvel.
A megsértett férj szemét elborította a vér, görcsösen szorongatott egy
metszett nagy boros üveget, de csak egy pillanatig, a másik pillanatban
már a sértő felé vágta. Az üveg tartalma végiglocscsant egy pár
vendégen, a nehéz üveg pedig közvetlenül a Beéri Laczi feje fölött – a
melyet hirtelen félrekapott – vágódott ezer darabra. Szilánkjai
megvéreztek egy-két urat, de egyébként semmi baj nem történt.
A vendégek felugráltak. Az első momentumban nem tudták, kit kell itt
megverni, voltak, a kik a gazda felé fordulva, készen voltak arra, hogy
leteperjék, némelyek pedig a grimaszot vágó Beéri felé nyujtották ki az
ökleiket. A murok gróf felugrott egy székre és onnan szavalta éles
leányhangon:
– Ki vele, ki vele!
A hozzákészülődések e buta zavarában egyszerre csak felhangzott az úrnő
kijelentése.
– Beérinek igaza van. Én se innám!
Hirtelen humorosra fordult a helyzet, nevettek, vitatták a dolgot,
Attila erőszakos mosolyra vonta ajkait. Sőt odament a sértőhöz és a
lakodalmas nép szemeláttára kezet fogott vele, hangosan bocsánatot kért
tőle, de suttogva hozzátette:
– Ezért majd számolunk aztán.
– Nem aztán, hanem mindjárt.
– Tehát mindjárt.
– Várom.
A násznép közül már csak igen kevesen voltak abban a helyzetben, hogy
megfigyeléseket tehessenek, ámbár a mámor sokszor szokatlan élessé teszi
az obszerváló képességet. Voltak, a kik észrevették, hogy itt valami
történt, vagy inkább: történni fog. A főispán szólt is Jolánnak,
vigyázzon, ne hagyja az urát, ezek itt valami bolondot csinálnak!
A menyecske igyekezett kiverni az öreg gentleman fejéből a rossz
gondolatokat:
– Ne tessék félni, ilyenkor maguk duplán látnak!
Azonban igyekezett körülvenni Attilát. Harisnyás lábát reátette annak
lakkczipőjére és lágy suttogással beszélt vele:
– Édes, álmos vagyok már!
– Hát menjen aludni!
– De félek magamban.
Attila elfordult tőle, koczintott. Majd szólt hozzá, nem is egészen
csendesen, a közvetlen szomszédok meghallhatták, a mint mondta:
– Én pedig nem vagyok álmos. Három napos lakzi semmi, majd ha a hatodik
után leszünk, rúzsám. Első a szent fogadás, első a becsület, őseink
szokása a legelső.
Fölállott, megtámaszkodott és nekikezdett, hogy „az ősök szokásai“-t
felköszöntse. Igen megdícsérte Tass vezért, a kinek ágyékából eredett az
ő családja, de ez nem volt egészen bizonyos. Nemességük a második vagy
harmadik Habsburgtól datálódott, a mi előbb történt, arról csak
szájhagyomány bizonykodott. Hamarosan rátért az idegenek megrovására és
beszédének ez a része vicczes volt, jó adomák és eredeti ötletek
töredékeivel füszerezve. Végre a férfibecsületet védelmezte meg a kor
iránya ellen és kijelentette, hogy a ki nem becsületes, az gazember.
A főispán megrémült, hogy itt mindjárt politikai jellegü nyilatkozatok
történnek, a melyek neki nagyon kellemetlenek lehetnek. A képviselő, az
Attila kerületének, az ő személyének parlamenti követe viszont örvendett
és krákogott, ígyen készülve a beszédre. De megjött Poldi.
Poldi egyenesen Bécsből jött, egy főherczeg báljáról, a hol muzsikált.
Meghallotta, Egerből valaki a brácsásnak megírta a nászt a kaali
rengetegben, mire a prímás pakolt, se kényeztetéssel, se pénzzel nem
lehetett rábirni, hogy maradjon. Nem hítta senki, magától jött, jönnie
kellett, mert hiába szakadt el már húsz esztendeje a Farkas-portától,
nem tudott megszabadulni a rabérzéstől, hogy oda tartozik, jobbágyi
hűséggel, szolga engedelmességgel. Hiába járt időközben Amerikában,
hiába játszott szuverének előtt és bár többrendbeli szerb, román, sőt
belga rendjele is volt: sunyi alázatossággal, szégyenkezve, hogy úgy
elkésett, lépett be bandájával a terembe.
A híres banda megérkezése csaknem önkívületi állapotba hozta az urakat.
Az „egri hangászok“ lassan kisompolyogtak, Poldi meg azon sárosan,
porosan odaállott az új pár közé és ráhúzta a Tóth Jolán híres kedves
nótáját, a románczot a „Nap és hold“-ból. A menyecske énekkel kísérte,
kezdetben lassan, majd kieresztve hangjának egész erejét. A lump gróf
letelepedett a lábai elé a földre és rövideket, csendeseket
„jaj“-ongott, mint Calabazer herczeg az operetteben. Beéri László
egyszer közbekiabált:
– Tegye rá a lábát Murokra!
A csendben meghallatszott, a mint az emberek nagyokat nyeltek. A mámor,
a láz kiszárította a torkaikat és nem ivott most senki. A poharak
nyugodtak, Attila ráborult az asztalra és úgy hallgatta:
Egyszerre azonban közbekurjantott:
– Ácsi, magyar!
Az operette friss magyar nótába villant át. Az ezüsthangu hegedüt
követte az ezüst asszonyi hang…
A férfiak már csókolózni kezdettek, mindenki ellágyult, a míg e
nótázások tartottak. Estefelé a menyecskének sikerült kiszöknie, utána
ment az ura, nem találta. Mulattak tovább, még hangosabban, még többen.
Arra a hírre, hogy a Poldi bandája megjött, lábra, hintóra, lóhátra
kerekedett a vármegye urainak színe-java; ott hagyták az aratást, a
félig rakott kereszteket, a közigazgatási bizottsági üléseket, a
hivatalokat, az ujszülött gyerekkel bajoskodó asszonyokat, az éppen
eljegyzett kisasszonyokat és ide jöttek. Farkas Attilának barátja volt
minden valamirevaló megyebéli ember, de az ellenségei s beköszöntöttek.
A lovak nem fértek már az emeletes istállóba, két négyes fogat és egy
pár hátas ló az udvaron éjszakázott és saroglyából evett…
Százharmincz vagy száznegyven vendég is lehetett már, megjöttek a nagy
kártyások is, Szávics Pál, Szalaparty Mihály, az egri Jakab, a kit „más“
vallása daczára megtűrtek, mert snájdig és ügyes kártyás volt és nem,
hogy kölcsön adott volna nekik, de váltókat girált és azt ambiczionálta,
hogy az urak tegyék tönkre. Az ebédlő népének egy része kivonult a
játéktermekbe, a hol nagy zajjal, kis vízivel kezdették, de csakhamar
elcsendesedtek, a mikor Beéri betette az első ötven forintos vízit.
Négyen vagy öten makutyiak lettek, azokat vetkőztették az inasok és
vitték aludni. Ezek között az örömapát is, a ki azt hitte, hogy a
jászapáthi vásáron van és sipisták leakarják huzgálni a sok gyűrűt az
ujjairól, kivenni mind a két aranyóráját.
A lakodalom a nagy teremben azonban tartott még mindig. Az asszony is
előkerült, az urának elárulta, hogy megfürdött. Pompásan, frissen érezte
magát, sárga indiai selyemruhájában, – a melyet serpentine tánczhoz
készített valamikor – kábító szép volt, Attila nem is mert ránézni. Az
asszonyka, mint egy macska, megütötte a képét a tenyerével:
– Mikor lesz? – kérdé a vendégek felé mosolygó, de rémült arczczal.
– Mi?
– A verekedés.
– Nem tudom.
Négy úr egy szögletben poharazott és beszélgetett. Jolán rájuk mutatott:
– Én ismerem az ilyeneket. Ott tárgyalnak.
– Asszony neve: hallgass! – szólt a háromnapos férj érdes, sőt gőgös
hangon. Majd vállat vont:
– Különben mit tagadjam, agyonlövöm a kutyát.
Összehúzva szemeit, baljóslatúan tekintett Beéri Laczi felé, a ki
csendesen idogált a kasznárral és a plébánossal.
Jolán, mélyen, hizelgően tapasztotta rá szemeit:
– Jól van, lelövi. De most?
Ez a most úgy tele volt megbűvölő édességgel, hogy Attila önkénytelenül
az asszony kezei után nyult és megszoritotta.
– No jó, hát várok vele, a maga kedvéért.
– Mondja becsületszavára!
– Nem szoktam asszonynak becsületszavamat adni!
Fölállott mellőle és közeledett a két úrhoz, a kik már elváltak az
ellenfél segédeitől. Mindössze egy pár szót váltottak. Arczukról és hogy
oly röviden végeztek, meglátszott, hogy minden rendben van, feltételek,
idő, hely, fegyver meg van állapitva.
Az este folyamán az asszonyka mégegyszer körülvette az urát:
– Tudom, a mi készül. Én nem vagyok gyáva asszony, jól van, hát legyen
meg, ott akarok lenni.
– Jó, elviszem. De most menjen aludni.
Maga Attila is aludni tért éjfélfelé. Ki a kastélyból, a parádés lovak
istállójába, lefeküdt egy kocsis-ágyra. A mámor jórészt elszállott már a
fejéből, de a mint behunyta a szemét, nyomban elaludt. A mikor
hajnalban, a kellő időre fölébredt, pompásan érezte magát. Kinyujtotta a
karját, nem remegett. A látása tiszta és éles, a lelkismerete oly
nyugodt, mint egy gyermeké. Nem volt bátor, mert az emberektől való
félelmet abszolute nem ismerte. Biztos volt a dolgában, de azért
intézkedett, hogy a papja épp úgy kéznél legyen, mint az orvos.
A mikor öltözőszobája felé indult – bekukkanván a gyertya mellett
mulatókhoz és a kártyásokhoz – Jolán már a folyosón várt reá. Fekete
lovaglókosztüm volt rajta, halvány arczát beburkolta fekete fátyolba.
Látszott rajta, hogy az egész éjjel nem aludt, az érte ilyen különös
körülmények között vivandó párbaj mégis csak felizgatta. Rossz sejtelmei
is lehettek, talán azt is megforgatta agyában, hogy hátha a katasztrófa
az ő kárára dől el? Egyedül maradni itt a rengetegben! Az óriási
birtokban, a nagy kutyák és részeg emberek között! Mit fog tenni?
Megölelték és megcsókolták egymást. Az asszony hosszan tapasztotta
ajkait a férfi szemére.
– Jól van? mondá Attila mosolyogva. Majd folytatta: Négy óra. Maga
utánunk jön a komornyikkal, a timsós kuthoz. Mögéje áll a kőrakásnak.
Nem bánom, nézze meg. Ha sikít, megvetem.