Megreggelizett és folytatni akarta álmadozásait tovább, de hiába
erőltette, nem látott többé semmit és közönséges gondolatoknál egyéb nem
jutott az eszébe. Vikszolt pallót kivánt magának, ha férjhez megy. Nagy
politurozott bútorokat, a melyekbe megláthassa ki-ki magát, oly fényes
és tiszta legyen, mint a tükör. Temérdek ruhát, sok kocsit,
ezüst-szerszámos fekete lovakat. Az emeletes nagy kőházon vaskapu,
mindig zárva. A sok pénzét odaadja az urának, nem, a szüleinek, azoknak
sem, senkinek sem. Beleteszi egy nagy aczélládába és nem ád belőle,
legfölebb csak szegény úri leányoknak, hogy ne járjanak tarka, czifra
szegény ruhában, mint a hogy a mesteremberlányok.
VIII.
Ez egész napon át lágy és érzékeny volt Tündér Ilona. Nem gőgösködött és
nem adott, mint rendesen igen rövid feleleteket a mind sürübben
jelentkező udvarlóinak. Sőt estefelé, elment velök – és anyjával –
sétálni a szőllők felé, a Szépasszony-völgybe. A míg idejártak, egy kis
cseres erdőt is értek és Tündér Ilona nagyon örült az erdőnek, otthon
érezte magát annak komoly, de barátságos homályában.
Előre ment egy agglegény ügyészszel, a ki – természetesen lovon kísérte
őket, de az erdő szélén kénytelen volt leszállani. A leány bábrabló
tűzszínü bogarakat és fehér czinczéreket fogatott az ügyészszel, de a
világért sem azért, hogy megalázza. A költő egy kis jogászszal baktatott
hátul, elkeseredve, dühvel már-már a lemondásra gondolt. Inkább gyűlölte
a leányt, mint szerette, ha eléktelenedik, ha valami szerencsétlenség
éri, nem sajnálta volna. Mégis kitartott mellette, hogy elvegye, hogy
megalázza.
A rendes körülmények között okos, sőt finom elméjü férfi a legostobább
bosszúterveken kovácsolt. Hogy elveszi, aztán elválik tőle, mondván:
„Elvettelek s nem szeretlek, elmehetsz!“ Vagy: „ime, együtt vagyunk
végre, egyedül. Kedvesem, tartozom önnek egy magyarázattal: Ön szép és
tiszta mint ha a Mont-Blanc haván egy rózsa, egy souvenier de malmaison
nőlne. Azonban, kedvesem, nekem a pénze kellett, őszintén megvallva azt
ambiczionáltam, hogy főpap bátyám vagyonát egy masszába, együtt lássam,
az én kezemben. Nekem terveim és czéljaim vannak, a melyeket önnek el
nem mondok, mert ön meg nem értené… Együtt maradhat velem, a világ
előtt, de kedvesem, én nem maradok önnel együtt!“
Majd meg elült benne a bosszú és az elérhetetlen beteges imádata támadt
föl. Féltette a leányt, a ki a legkevésbbé sem volt az övé. Nagyszerü
szerelmi vallomásokat, szédítő beszédeket eszelt ki magában. Egész
tudását megforgatta, hogy keresse az okokat, a mikért leányok szívében
szerelem ébredt. Shakespearetől kért tanácsot és szinte megőrült, a mint
látta, csaknem megfoghatta a kezével az Othello szerelmének a
történetét. Desdemona szánta a mórt, itt kezdődött.
„Részvétet kell benne keltenem!“ így végezte magában. „A dicsőség, a
nagyság, a gazdagság nem iponál neki, oly romlatlan, vagy oly romlott!
Tehát szánalmas leszek!“ Annyira belemerült ebbe a tervbe, hogy Ilonát
alig látta ez estén, csak a mikor a melegház kapujában búcsuzkodniok
kellett.
Hosszasan búcsuzkodtak, mert ritka szelíd és világos este volt.
Érzéssel, igérettel, reménynyel teli ég, még az Ilona lelke is
megremegett belé és a míg a férfiaknak kezet adott, arra gondolt, hogy
mért nincs neki egy leánybarátnője, a kivel kéz kézen fogva sétálhatna
az üvegházban. Egy szőkehaju leány, fehér, de feketeszemű, vidám is,
sírós is, pajzán és egyszersmind szelíd. Levetnék a vállfűzőt, bő
battisztpongyolát öltenének magukra, olyant, a milyenben a szent-asszony
szobrokat öltöztetik a templomok terraszán. Egymást öltöztetnék, virágot
tűznének egymás hajába, így hízelegnének egymásnak egész éjszakán.
A költő kibőjtölte a többit, ő maradt utoljára. Hosszan tartotta a leány
kezét a kezében:
– Isten vele Ilona, engem pedig soha többé nem lát! mondta tréfásan.
– Tehát holnap reggelig, a viszontlátásra! Jőjjön el, korán jőjjön. Meg
fogom mondani, hogy elmegyek-e magához. Ma többször arra gondoltam, hogy
mégis elmegyek. És mért ne mennék? Magától legalább nem félek. Az
egyetlen férfi, a ki nem ijeszt rám és nem, nem, hogy is mondjam, a ki
nem utálatos… _Ha maga lány volna, tudnám magát szeretni is._ Tudja mit,
igérje meg, hogy levéteti a bajuszát, nem mindjárt, akkor, ha –
Tréfált is, komolyan is beszélt, de oly gyorsan, ahogy csak ő tudott,
nem lehetett megállítani. Az iró kezét szorongatva, meglepődötten
hallgatott. Ilona tovább darált:
– A férfikalap magának rosszul áll; van egy boleróm, pipacsokkal, az
állana magának jól. Ostobaság, hogy a férfiak mind elcsúfitják magukat
ezzel a fekete filczczel… Nézze, hogy les a mamám; biztosan nagyon örül,
mert magával beszélgetek, szerelmes magába. Illik is, hogy magához
menjek feleségül. Fog-e vinni engem bálokba? a kivágott ruhákat igen
szeretem látni. Apám is boldog lesz, mind imádják magát. És a végén
talán nekem is jut egy kis boldogság. A megboldogult érsek úr gyűrűje
kicsiny már az ujjamra; s férjhez kell menni. Milyen, milyen éj!
– Szeret egy kicsinyt? kérdé a költő nekibátorodva, mindjárt
hatalmaskodva, élesen.
– Egy kicsinyt, talán! suttogta Ilona, befutott és maga után a kis kaput
becsapta.
A költő egy darabig ott maradt, aztán halk énekszóval hazafelé indult
volna, a mikor a puha porban egy csukott batár gördült feléje, a lovak
megálltak a kertész háza előtt és majd letiporták.
Ösztönszerű gyűlölettel fordult a férfi felé, a ki a batárból kilépett.
Valami gonosz sejtelem azt súgta neki, hogy íme, hirtelen megérkezett, a
ki mindjárt elrontja csaknem teljessé lett diadalát. Hogy jön egy igazi
férfi, különb, mint ő.
Egy öreg úr volt. Magas, hajlott egy kissé, de erőteljes. Fehér
szakállából és dús hó-szín hajából arcza kipiroslott. Talpig gyászban,
de zerge-szőrös kis vadászkalapban. Botjával megkopogtatta a kaput:
– Hé, kertész, kertész! kiabálta.
Benső megvetéssel nézték egymást a költővel, a ki újra belefogott az
áriába és nyugodtan sietett hazafelé.
IX.
Gyászkoszorukat rendelt és a halottas szoba számára vagy tíz nagy pálmát
kért kölcsön Simon gróf, azért jött. A felesége kiterítve feküdt,
meghalt hatvanéves korában, áldozata egy negyvenhárom évig tartó
betegségnek, a melynek neve azonban nincs benne az orvosi könyvekben.
Egy félszázadon át tűrte, nyögte a legiszonyúbb megaláztatást, az ura
minden héten legalább egyszer el akart tőle válni, mert a szegény
asszonynak nem volt gyermeke. Nagyon is nemes családból származott, apja
is egyetlen gyerek volt már, ő is egyetlen, véletlen, alig tudták
életben tartani, alig hogy élt. Mégis csaknem ötven esztendeig tartott
ki az ura mellett, a kitől ha egyszer-egyszer elment, megszégyenülve
tért vissza, halálos félelemben annak brutalitásától. Lenyugodva, örök
rabbá téve, imádkozott és gyüjtött, – senkiért, senkinek. El nem
válhattak, mert igen buzgó katolikusok voltak. Simon gróf egyszer
magával ő szentségével is beszélt erről, nagy ajándékokat küldött a
kúriának, de az asszony családja már előbb imformálta a pápát és
megszégyenülve kellett visszatérnie a feleségéhez.
Most feloldották a házasságot ott, a hol kötötték. Csakhogy Simon gróf
aggastyán lett, a mig kivárta. Megőszült, elkeseredett, már húsz
esztendeje nem lőtt agyon véletlenül senkit, sem vadászt, sem bérest.
Sőt visszavonult a politikai pályától, letette mandátumát és nagynéha
szerepelt a felsőházban, pénzügyi kérdésekbe szólt belé, hogy
takarékosságra intse a nemzetet. Ő maga oly takarékos, gondos és tiszta
volt, mint egy hód. Egyetlen latifundiummá szerette volna átalakítani az
egész Magyarországot, a Hunyadiak előtt való korban ez talán sikerült is
volna neki, de most csak azt tudta megtenni, hogy megötszöröztette azt,
a mit mint majorátus örökölt. Kezelt a zsidóval, de kihasználta, ő rajta
nem lehetett nyerni, csak ő nyerhetett. Szerette és becsülte a
parasztot, mint földjeinek föltünő investiczióját, de ha csak módját
ejthette, a szegény községek határából el-elfoglalt, ha többet nem,
néhány szekérnyomot. Büszkébb volt, mint egy örökös király és a hölgyek
kegyeit nem ajándékkal szerezte meg, hanem mert imponált nekik, mint egy
zordon, pusztai Napoleon. Nem mertek ellentmondani, meghunyászkodtak
előtte, ha bozontos szemöldökei alól szurok-szín szemeivel rájuk nézett.
A míg meg nem őszült, réme volt a vidéki férjeknek és egyszer a maga
parasztjai rohantak rá vasvillával. A legbőszebbet, a legjobban
megalázottat, a csahost arczul ütötte és így maradt sértetlen közöttük.
Öreg korában kevésbbé imponált már, de ravaszsággal pótolta a
fiatalságot. Különben is az őserő, a mely benne lakozott, frissen
megmaradt, csak fejére, mint hegyek sziklacsúcsára lehull a hó, ült le
az ősz ezüst szine.
Tegezett mindenkit. Tegezte a kertészt is, a ki álmosan szolgálatjára
állott, tegezte az öregasszonyt is, a ki mindjárt ott termett – kezében
a nagy fehér harisnyakötéssel – az ura mellett.
A lármára, mert Simon gróf lármázva beszélt, Ilona is bejött az
udvarról.
Leült és beszélgetett velök. Egészen másképp beszélgetett, mint mindenki
más, a kit Ilona eddig csak ismert. Nagy fensőséggel, rá se nézve arra,
a kihez szól.
„Istenem egy gróf? Tehát ilyenek,“ gondolta magában Tündér Ilona és úgy
nézett a vén oligarchára, mint egy eddig soha nem látott, ismeretlen
állatfajtára. A szemei villogtak, a fogai épek voltak az aggastyánnak
hangja erős és friss, mint egy fiatal ispáné, a ki a mezőn nagy
távolságokra szokott beszélni. „Szép öreg úr!“ gondolta a leány és
meglepődve, nyitott ajkakkal hallgatta, a mint Simon gróf feleségéről
beszélt, mély tisztelettel, de részvétlenül, akárha egy szentté
kanonizált herczegnőről beszélne, a ki előtte négy-öt századdal élt:
– A grófné megpihent. Két napig élt még, miután a szentségeket fölvette.
Félkörben kell fölállítani a pálmákat. Lakik itt valami gyertyamártó?
Nincs itt semmi. Bécsbe sürgönyözni már késő. A káptalannak talán vannak
fáklyái. Aztán szép koszorút kössetek, kis lányom. A grófnénak egy
elefántcsont imakönyvét majd egyszer elhozom neked. Évek óta nem voltam
már ebben a sárfészekben, hol lehet itt valamit enni.
Megmarasztották. Igen jóizüt evett és vacsora után beszélgetett a
forradalomról, a melynek első felében igen tevékeny részt vett, sok
németet sajátkezüleg megölt, aztán, miután látta, hogy az egész dolognak
nem lesz jó vége, visszavonult.
Nemcsak ő, de a kertész családja is elfeledte, hogy ennek az embernek
ezalatt valamely kastély bolthajtásos nagy ebédlőjében egyedül fekszik a
felesége holtan. Stearin gyertyák lángja virraszt fölötte, lassú,
egyhangu serczegéssel.
– A ki úr, az csak úr! mondta a kertész, miután Simon gróf elment és a
szokásos asztali imát sietve elmondták.
Az öregek álmosak voltak, de a leány tudta, hogy a szemét se fogja
behunyni az éjjel; mindig így volt, ha a rendes időn túl feküdt le.
Örvendett ennek, legalább gondolkodhatott a tengerparti ismeretlenről, a
költőnek adott igéretéről, a grófnéról, a ki a gyönyörü kastélyban
fekszik. Az ébren való álmodozás vége az lett, hogy félni kezdett,
valósággal a hideg lelte.
Egy pillanatra, hogy elaludt, egész világosan hallotta, a mint a
grófasszony így szólt hozzá: „Unom egyedül menni a másvilágra. Leányom,
gyere velem, de vedd föl elébb a legszebb báliruhádat!“
Gyertyát gyujtottak, mint az utóbbi időben igen gyakran, az öreg asszony
egy kis szenteltvízzel megkente a leánya, aztán a maga homlokát. És a
mikor a leányon lassú sírás vett erőt, felköltötte urát is. Hárman
virrasztottak, a félelem ismeretlen és oktalan érzésétől eltelve, a míg
reggel nem lett. Ilona csak akkor aludt el, a mikor kint a munkára menő
parasztlányok nagy elbúsulással és végtelen elnyujtásokkal énekeltek egy
alapjában vídám dalt. Délfelé ébredt. A melegházban a költő már várt
reá.
– Hagyjon nekem békét! mondta ingerülten és ott hagyta.
– Vissza fogok jönni; felelte az ingerülten és elment. Napokig nem
mutatkozott. Írt, de nem feleltek leveleire. Ilona egyáltalán
elhanyagolta az udvarlóit az utolsó időben.
X.
Vagy két hét múlván Simon gróf jött meg, a felesége imakönyvét elhozta
Tündér Ilonának.
Átadta az imádságos könyvet, de nem tartott hozzá semmiféle szónoklatot.
Egyáltalán nem igen barátkozott Ilonával, inkább az öregekkel, különösen
a kertészszel, a kivel a legfőbb dolgokban egy hitet vallottak. A maguk
módja szerint mindaketten, az örök úr, az örök szolga is, nagy
ellenségei voltak a czivilizácziónak s különösen annak, hogy a
parasztokat a katonaságnál megtanítják írni és olvasni, a hol három ház
van, oda iskolát építenek és a raboknak húst ad enni a megye.
Együtt csibukoztak, a kertész ibolyadohányát szítták. A meleg nyári
délutánokon órákig elültek a szőllő-lugasban, szigorúan bírálván a
dologtalan világot. Ilona szerette őket hallgatni, az udvarlói elül is
elszökött, hogy társaságukban lehessen, ámbár a férfiak csak annyit
törődtek vele, hogy a nagyobbszabású gorombaságok felét elköhögték.
Simon gróf néha megsimogatta a leány haját, mely az utolsó időben
egyszerre rohamosan kezdett megint nőlni, növekedni, valamint kint a
mező a nyár elei sűrű és friss eső után. Ha kontyba tűzte, a feje fájt
tőle, kénytelen volt leeresztve viselni, gyöngén befonva. Csakhogy a
fonás elől mindjárt föloldódott, örökösen igazgatnia kellett. Szinte
haragudott a hajára, veszekedett vele, rémítgette, hogy lenyírja tőből.
Simon gróf békítgette:
– Hadd el lányom, majd megritkul, majd megőszül.
Tündér Ilona csudálkozva nézett az öreg oligarkára. Soha sem gondolt még
a maga öregségére, el sem is tudta képzelni.
– Bár olyan fehér lenne a hajam, mint a kegyelmes uré; az szép! jegyezte
meg minden kaczérság nélkül.
Négy nagy fehér bárányt hozott neki a gróf legközelebb. A
szíjgyártójával szerszámot, a faragójával kis kocsit csináltatott hozzá.
– A multkori hízelgésedért szólt, a mikor átadta. És a bárányfogatba
beleültete Ilonát, a ki komolyan és boldogan kocsikázott az udvaron. Ő
hajtott, a gróf kommandirozott, az öregek könnyes szemmel nézték,
megfogták egymás kezét, az aszszony még a kötését is elejtette, soha se
hitték volna, hogy ily boldogok legyenek.
Ilona kezet csókolt Simon grófnak. Az meg állát gyengéden megfogva,
megcsókolta először nyakát, aztán a homlokát:
– Te vagy az én szerelmes lányom, a kiben nekem kedvem telik! mondá
tréfásan és gyengéden magához ölelte. Aztán az öregekhez fordult és
gratulált nekik gyermekükhöz.
– Önök boldogok – szólt egyszerre magázva őket – mert a világ első
leánya a maguké. Ha az enyém lenne, ha nekem volna ilyen…
De már elkivánkozik itthonról, kinőtt a cserépből a mi tubarózsánk, ki
kell ültetni! jajgatott tréfásan a kertész. Ebből az alkalomból nagyon
leszólták a mai fiatalságot. Ilona segített az öregeknek. Nagyon
megértették egymást így négyecskén. A kegyelmes úrnak temérdek jó
viczcze volt, az ajándékozásban pedig éppen páratlan. A néhai grófnénak
drága régi csipkéit lassanként mind elhozogatta Ilonának, kisebb
ékszereit, a filigrán agrafokat, egy ezüstbe foglalt fekete köves egész
garniturát, sőt azt a türkizes, apró gyémántos diadémot is, a melyet a
szegény asszony pártának és akkor viselt, a mikor még boldog leány volt
– és a grófnak annyira tetszett. Idekerült, a kertészlakba hozták a
néhai két hátaslovát is, egy csillagos homloku szelid sárga mént s egy
hetyke vasderest, a melyeken a néhai nem ült soha és a melyek nem voltak
befogva soha, csak egyszer, akkor, a mikor úrnőjükkel kivágtattak
keő-tárkányi családi sírbolthoz.
Az öreg asszony egy kissé megsokalta a kegyelmes úr nagy bőkezűségét és
gyanakodva nézegetett rá, de meg-megnyugodott, a mint látta, hogy mily
kitüntető és erős barátsággal ragaszkodik az az ő urához, a kit sohse
látott még ily boldognak, büszkének és tisztának. Kemény, nagy galléru
ingeket kezdett a kertész viselni, sőt nyakravalókat is vásárolt. És
éjjeleken negyven éve hallott, ok nélkül való sóhajtásait abban hagyta,
ellenkezőleg föl-föl nevetett. Veszekedni nem lehetett vele, a
hátaslovakat – Citromot és Violát – fehér czukorral étette, gazsulált
nekik és mélyen sajnálta, hogy ily úri lovak létére a földön szalmán
kell hálniok.
Nagy készülődések után Ilona a sárgára rá is ült, lovagolni tanult. A
gróf megigérte, hogy lengyel lovászmesterét mindennap beküldi, hogy
tanítsa, de gondolt egyet és maga járt benne. Egy hét mulván már lóháton
együtt mehettek ki Simon-faluba, a hová legelőször vacsorára voltak
hivatalosak. Az öregek hintón mentek utánuk. Elkerülték a várost, a
kertész nagy szomorúságára és nem az országúton, hanem az érsekség és a
gróf földjén átvágva értek a kastély elé.
A rengeteg udvarban halotti csend. Sehol egy parasztgyerek, még csak egy
kutya se. A cselédházak ablakai sötétek, az asszonyok lefeküdtek a
tyúkokkal – az volt itt a rend – a férfiak meg ilyenkor kint hálnak a
tanyákon. Óriási szalmakazalok hegylánczai beláthatlan messzeségben. Egy
eltévedt és kizárt csirke mozgolódott nagy félénken valamelyiknek a
tövében. Ez az egyetlen mozgás.
De a kastély száz ablaka kivilágitva. Két gyászruhás inas termett elő.
„Mily gyönyörű mindez!“ gondolta magában Tündér Ilona, a ki ez ünnepies
fehér estén úgy érezte, mintha valami nagy, eddig ismeretlen szent ünnep
volna és ő ennek a középpontja.
Hetet harangoztak a kastélykápolnában. Mindjárt odamentek imádkozni. Egy
fiatal pap, a ki a templomnak is beillő kápolnában egyes egyedül volt és
magának orgonázott, félénken nézett a vendégekre, egy pillanatra
abbanhagyta az éneket, nézte a jelenést, aztán folytatta még nagyobb
áhítattal.
Mindnyájan meghajoltak az oltár előtt, letérdepeltek, imádkoztak. Simon
gróf aztán kézen fogta Tündér Ilonát és odavitte egy piros bársony
karosszékhez, a melyre a néhai grófné czímere és nevének kezdőbetüje
volt kihimezve.
– Ülj le, lányom! mondá. Ez a szék a tied!
Jó félóráíg üldögéltek a templomban, beszélni csak Simon mert, ő is csak
néhány szót, halkan. Ilona édesdeden imádkozott: az érsek úr
nyugodalmáért, apjáért, anyjáért, a jó és kedves öreg grófért, valamint
azért a szegény asszonyért, a kinek a székében ül.
Templom után mindjárt az ebédlőbe mentek. A nagy ebédlőben volt terítve,
abban, a mely valami kevéssel még nagyobb volt, mint a kápolna. Három
bizantinus kereszt-luszterben száz-száz viaszgyertya égett. A rengeteg
teremben visszhangos csend, csak úgy dörgött, a mikor a házigazda erős
hangjával fölverte.
A kertészcsalád úgy érezte, mintha itt valami mesébe kerültek volna; a
fölszolgáló lelkek némák voltak, nesztelenül jártak-keltek, nem
feleltek, pedig az egyiket kétszer is megkérdezte a kertész, hogy hová
való. Ilona azonban otthonosan és jól érezte magát, egy trónus-módjára
készült karosszékben ült ismét, azon, a melyen a néhai grófné trónolt
szegény – egyedül, magának. A támlány monogrammja friss volt, a leány
megnézte a szép kézimunkát és csudálkozva látta, hogy a czímer helyett a
pajzsra három arany kereszt van himezve.
Nagyon közönyös dolgokról beszélgettek. Lovakról, a jó és rossz
pinczéről, a zongorázásáról, nyitott tűzhelyekről, a vad különféle
készítésmódjairól, a takarékpénztárak hunczfutságairól.
Ilona mindezt figyelemmel hallgatta, maga is tett egy-egy, mindig
korrekt megjegyzést, de voltaképpen csak Simon gróf beszélt, döntött,
itélt, kinyilatkoztatott, mint mindig és mindenütt. Vacsora után
szétnéztek a kastélyban, a mely nappal is rengteg nagy volt, hát még
éjjel. Végtelennek, kiismerhetetlennek tetszett a leány szemében,
nagyszerűnek, de egyszersmind igen kedvesnek is. A tisztaságtól
ragyogott minden, a csigalépcsők, a fülkék is. Minden régi volt, de
minden oly kitünően konzervált, mind maga az úr, a ki aggastyán létére
fürgén járt előttük, a háromszáz s nehány éves ház történetét magyarázta
és előadta, hogy miféle praktikus és szép változtatásokat akar még itt
tenni, egy félszeg szárnyat, a mely a dombra futván, megszakad, mint
akar kiépiteni. Egy nagy üvegfalu asszony-szalon lesz csak benne,
Mária-Antoniette korabeli.
– Kinek? kérdezte az öreg asszony vigyázatlanul.
Simon gróf nem felelt. Fölvitte őket egy terrászra pihenni. Innen be
lehetet látni az egész környéket, az északról sűrű erdővel kerített,
délről beláthatatlan búzatengerrel beszegett Mátraalját.
– Ez az én világom! szólt Simon gróf megelégedetten. A vendégek tágra
nyílt szemmel nézték e világot, majd akaratlanul, lopva e világ urára
néztek és ebben a pillanatban bizonyára jobban imponált nekik, mint
valaha. Mind, mind az övé: a beláthatatlan messzeség, az este, az ég, a
cserek és rózsák illata, a csillagok, az állatok, a melyeknek
melankólikus hangja hallatszott…
Az öregek leültek hátul, fáztak is, féltek is talán. Ilona elül állott
az úrral, a ki érdes nagy kezében fogva tartotta síma kis kezét.
Magyarázott, majd elcsöndesedett. Némán állottak egymás mellett. Most
valami hideg szél kerekedett az erdők felől. Ilona összeborzadt, de nem
akarta elismerni, maradni akart.
– Olyan jó itt! szólt halkan. – Szeretnék itt maradni.
– Rajtad áll, hogy itt maradj, velem. A feleségem, a leányom, az unokám.
Asszonyom és az örökösöm, ha behunyom a szemem! mondá az aggastyán
keményen és oly erősen, hogy az öregek meghallották volna, ha a szél el
nem viszi a hangot az erdő felé. Maga Ilona sem hallotta egész tisztán,
de megértette, ismételte a kérdést:
– A lánya, a felesége, oh kegyelmes uram! Nem vagyok méltó hozzá.
– Azt hiszed, hogy öreg vagyok! folytatá Simon gróf komoran. Nem vagyok
az. Vagy az vagyok, legyek az. Már én innen nemsokára elmegyek és
mindent itthagyok. Légy velem, a míg elmenőben vagyok, egy-két év, neked
semmi, nekem minden. Egyet borzongsz, aztán tovább mégysz, vagy itt
maradsz és várod…
Nem lehetett befejeznie. A kertészék mozgolódtak, az öreg asszony félt,
hogy Ilonka megfázik. Éppen csak megkérdhette a könyes szemü leánytól:
– Akarsz-e? gyere, az apád leszek, ha akarod, az urad is, gondold meg.
Vagy minek gondolod; mondd mindjárt.
– Akarok! szólt Tündér Ilona minden gondolkodás nélkül, daczosan nézve a
fehér estébe, az ezüst csillagokba, mintha azok ellenére cselekednék,
mintha azok mondtak volna valamit.
XI.
Elvitte, mint egy öreg faun a fiatal nimphát, a kit más, sok, fiatalabb
faunok üldözése elfárasztott, megzsibbasztott, elaltatott. A bronzszínü
bikanyakra rátette hó-szín karját, fáradtan leeresztette, a mi olybá
tetszett, mintha megölelte volna. A faun kenetteljes vicsorgással nézett
a tündérleány arczába, a ki gyengén visszamosolygott reá, de nem a
szemeivel, a melyek lecsukódtak, hanem a fogaival, melyek kivillogtak
nyitott ajkai közül.
Ebben az időben szüretelték a földet mindenfelé a jó isten által külön
is kitüntetett latifundiumon. Ily roppant áldás egy emberöltője nem volt
már ezen a vidéken, nem is arattak, szüreteltek. Oly sok, sűrű és nagy
volt a kalász, hogy a kipergett mag rétegekben födte a tarlót, föl
lehetett szedni, zsákokba tölteni. De azért vagy ötven gőzcséplőnek
akadt dolga; füstjök és búgásuk beláthatlan messzeségben betöltötte az
édes őszi tájat. A szőllő még csak most érett, bor nem volt egy csepp
se, sehol, de a Simon kastély körül mértföldnyi területen mámoros volt
mindenki, az öröm, hogy a föld ily bőkezü, részeggé tette még a
napszámos marokszedő leányokat is.
Vad erővel szorította magához Simon gróf a feleségét, mások előtt,
mindjárt a templomból a kastélyba tértek. Tündér Ilona rémülten nézett
körül segítségért. Apja volt mellette félbolondan a boldogságtól, anyja,
a ki az utóbbi hetekben minden emberi akcziót abbanhagyott és csak sírt,
sírt csendesen, folyton, anélkül, hogy meg lehetett volna tudni tőle: az
öröm vagy a bánat miatt kesereg-e? Csak egyszer emlegette az érsek
gyűrűjét, de nem lehetett megérteni, hogy mit példáz, ha csak abból nem,
hogy a gyűrűvel összefüggésben a kegyelmes úr előtt a fiatalságot
dícsérte, az öregséget szidta, sőt burkoltan azt is megkérdezte, hogy a
kegyelmes úr mikor szándékozik meghalni?