Note: Images of the original pages are available through
the Google Books Library Project. See
https://books.google.com/books?id=ZZ09AAAAYAAJ
Tündér Ilona
Elbeszélés
Irta
Bródy Sándor
Budapesten, 1898
Singer és Wolfner kiadása.
Hungaria könyvnyomda Budapest, váczi-körut 34.
Mikszáth Kálmán mondotta nekem egyszer:
– A kilencz éves fiú-gyerekben már készen van az író. Ebben a korban már
mindent megfigyeltünk, amit csak érdemes…
Nagyon sokat gondolkodtam e bölcs és érdekes mondáson, amely nekem
különben is kapóra jön. Ime, a kiadóim most két elbeszélésemet
nyomtatják le, a melyekhez igen-igen kis fiú koromban szereztem az
impressziókat. Húsz esztendő előtti tárgyak… milyen volt az ég, a lány,
a kert, a fa húsz esztendő előtt? Nem is tudtam, hogy tudom e meséket,
nem is emlékeztem, hogy emlékezem. Kilencz éves se voltam, amikor
elhangzott az utolsó akkordjuk, akik szerepeltek benne és életben
maradtak, talán azok is elfeledték a mesék részleteit. A kis gyerek
azonban jól megnézte és ugyancsak meghallgatta, amit belőlük láthatott
és hallhatott. Kár, hogy nem volt írói készsége és nem jegyzett le
legalább egy-két külsőséget. Lehet különben, hogy volt mindezekről
jegyzet is valamely szépírás-irka hátán, de eltüzeltem sok más egyéb
papirossal együtt, egyikén ama hosszú, hideg napoknak, amelyekkel tele
van mindazoknak az élete, aki író akar lenni.
Se jegyzetem, se dokumentumom, becsületszóra mondom el mindakét
elbeszélést, amelyeknek a gyerekkor tündér-egében fogantak meg a
gyökérszálai. És ezért nem haragszom, ha mesének olvassák mindakettőt,
nekem azért örökké izgató, igaz történetek maradnak.
És ezért küldöm a szépen lenyomtatott novellákat Mikszáth Kálmánnak, nem
az írónak, akit mindnyájan csudálunk és – nemes – irigységgel szeretünk,
hanem az élőszó nagymesterének. A vacsorázó bölcsnek dedikálom e
könyvecskét, annak, ki sok földi és földfeletti dologban kinyitja a
szemünket, a magyar társadalom összekuszált szálait kibontogatja
előttünk – privátórán – és a legnagyobb mélységekbe bevilágít – egy
anekdotával. Tanítja a tanítókat, és megvigasztal, ha ránk jön a kétség
órája – egyike ama sok hideg óráknak, amelyekkel tele van az élete
valamennyi kilencz éves fiúnak, aki végre író lett.
Csak bátran előre fázós, félő novellák, habtestü Tündér Ilona, tűzágyon
vetett Nász… kilencz éves korban már megfigyelt és átérzett történetek.
Keressétek föl a leányokat és a lányoslelkü asszonyokat, de kerüljétek a
fiatal férfiakat, akik kezébe ez a könyvecske nem való, mivel hitetlenek
és mindég csak goromba igazságokkal bajlódnának… Menjetek felnőtt
hölgyeknek való szerelmes mesék és vigyétek meg Mikszáth Kálmánnak mély
hálámat, tisztelettel vegyes, soha el nem muló szeretetem.
1897, októberében.
_B. S._
Tündér Ilona.
I.
Tündér Ilona ült az üvegházban és regényt olvasott; a Jósika Miklós _Hat
Uderszky lányá_-t. Többször föltekintett a könyvből és barátságosan
nézett a mosolygó narancsfák, és sárga czitrombokrok felé.
Deczember volt és hogy a délinövényeket megcsalják, ugyancsak fűtöttek
az érseki melegház kemenczéiben. A narancsok izzadtak, rózsaszín és
vérvörös azaléák – egy egész bálra való – mohón és pompásan, teljesen
kitárták szirmaikat, a kaméliák is lassan, illedelmesen, mintha pihegtek
volna.
Tündér Ilona tejfehér arczára is rálehelődött valami halvány, igen
halvány égő szín, az alacsony homloka maradt csak síma, tiszta és
kemény, mint a frissen fejtett márvány.
A ruhája is mintha márványból lett volna faragva; szabályos ránczok,
kemény szögletek, a legpedánsabb gömbölyü vonalak mindenütt, az egész
fehér perkálon, mely mindig vadonat újnak látszott, valahányszor
fölvette. A nyakán széles hermelin boa, igazi, a néhai érsek
házipalástjáról fejtették le; kapta ajándékba. A boának arany csőre és
arany farka volt és ezekre reácsavarodott a Tündér Ilona haja. Mert még
nem volt megfésűlve. A mi nem jelentett rendetlenséget, mivel a haja is
szabályos volt egészen. Tiszta fekete, gyűrüs és hullámzó, de nem
kondor. Végigáradt a vállán és lehullott az ölébe.
Tündér Ilona vigyázott a kertészlegényekre, hogy ne lopjanak. Hat éves
kora óta mindig ezt cselekedte déltől estéig. És déltől estéig megszokta
ezt az üvegházi atmoszférát, a mely csak angyaloknak és
palócparasztoknak nem veszedelmes. Még aludni is tudott, hozta a kis
párnáját, rátette egy pálma kádjára. Uzsonnára az apja, a főkertész,
ananászt, vagy télen érett őszibaraczkot hozott neki. Dugott helyen volt
egy datolyapálma, a gyümölcse félig megérett, néha azt vacsorálta. Friss
tejet ivott rá, a mit a rikító színü igen széleshátú tehenek hoztak haza
az érseki mezőről. Vagy lépes mézet szopogatott abból a termésből, a
melyet a melegvizi méhek gyüjtöttek.
Természetes melegvizek terültek el az üvegház körül. Átlátszó, zöld
vizek, a melyek télen, nyáron friss és illatos gőzzel párázták be a
környéket. Ezekben nőtt a fehér tavirózsa, a nymphea termalis, a mely
igen haragszik a méhekre, de a melyet a méhek mégis igen szeretnek. Ez
volt az Ilona kedves virága is, tíz éves kora óta mindennap tűzött egy
tavirózsa bimbót a hajába. Ő maga lefeküdt a vízparton és amig arcza
félig a vízben volt, kinyújtotta a kezét és laszakította a virágot.
Csaknem mindig akkor történt ez, a mikor reggeli misére harangoztak a
város tizenhét templomában és a kisasszony-temető kápolnájában. (A régi
temető, a melyben turbános török sírokat lehetett látni még,
tőszomszédja volt az érseki kertnek.)
A rendes, nagyon színes és igen szagos virágokhoz nem nyúlt Ilona. De az
apja elhozta neki mind, mind, a mely már egészen kinyilott, nem volt
bukétába való. Az ölébe hányta, a kezére szórta, koszorúba kötötte, a
fejére tette, a lábait is beborította. Estefelé, a mikor gyertyát
kellett gyujtani, ki sem látszott belőle. Akkor odament hozzá az öreg
Tündér és az öreg Tündérné, két kicsiny, kedves, ősz tót ember, az apja
meg az anyja. Minden este mind a kettő megcsókolta a kezét, mielőtt
aludni vitték volna. Az öreg tótul beszélt vele, a mit Ilona nem értett.
Ezen nevettek, a kertész mindig igen víg volt. Annál szomorúbb az
asszonyka, egyre sóhajtozott:
– Ki az, a ki téged elvesz, hol van, a ki méltó párod lenne? Még egy
katonatisztnek se adlak, senkinek se adlak?
– Az érsek úr ő eminenciája fogja téged megesketni! Jegyezte meg erre az
apa kenetesen, titkolódzva és dicsekedve.
És valóban az érsek őket igen szerette, minden estefelé kigyalogolt a
messzi rezidencziából. Még a nagy deczemberi hidegekben is, a mikor az
öreg kanonokoknak oly nehezükre esett a szomszédos székesegyházba járni.
Roppant hideg volt a völgyi városban, a megfagyott hóban a piaczra és a
boltokba vivő utakon kívül sehol semmi nyom. Az érseki kert felé, – a
melybe idegeneknek tilos volt a bejárás, – szinte nőies nyoma két finom
lakkczipőnek. Az öreg érsek gyertya-gyujtás előtt ott volt a
melegházban. Szép szikár alakja, bizony hajlott már egy kicsinyt, friss
kicsiny arcza, – a haj hófehér már rajta, – egy kissé megzavarta a
növényeket a melyek, esteledvén, szundítani kezdtek. Kivévén a kaczér és
korhely virágokat, az éjjel nyitókat.
Ő eminencziája vagy kétszer végigsétált a melegházban, megnézte,
küldhet-e holnap ajándékba déligyümölcsöt, ért-e ananász vagy eper,
megszagolgatott, megsímogatott egy-egy szerényebb virágot, leszakított
két bimbót, egyiket a bréviáriumába tette, a másikat meg odavitte Tündér
Ilonának. Az öregek már akkor ott állottak a lány mellett, mint éppen ma
is. A főpap kétszer kezet csókoltatott magának a leánynyal, megsímogatta
és megnézte mit olvas:
– Szép-e? kérdezte kedves és bánatos mosolylyal. (Ettől a mosolytól
féltek a miniszterek is.)
Szűzi vállain egyet vont a leány:
– Nem is tudom, olvasom. Nagyon regényes. Lehet, hogy így volt, lehet,
hogy nem volt így. Szép a nyelvezete.
– És szereted-e benne a szerelmes lovagot?
– Nagyon kiállhatatlan. A többi férfiak is mind, mintha meg lennének
bolondulva.
A főpap halkal elnevette magát, aztán odafordult kertészéhez, a kinek
már több rendjele volt a királytól, de a kit ő eminencziája még mindig
kertészinasnak nézett. Harmincz esztendővel ezelőtt hozta le magával
Tótországból. Ugy beszélt hozzá, hogy nem is nézett rá:
– Adjátok férjhez a lányotokat, elkezd tettetni. Szebb lenne, ha mindig
így maradhatna. Tavaszra majd megesketem, de a tavasz rossz az
öregeknek. Akkor már én, lehet, fekszem a nagy templom alatt. A ki
utánam következik, bizonyos, hogy roszszívü, gőgös és világias lesz.
Siessetek.
Esteledett, de holdvilág volt és nagy világosság. Az érsek kivette piros
selyem zsebkendőjét és abból egy gyűrűt, jegygyűrű formájút, de belül
igen apró brillántok voltak benne:
– Ez a tied lányom. Add annak, a kit majd nagyon, de nagyon szeretsz.
Másnak ne add. Nem adod-e?
– Nem én! felelte a leány egyszerűen, míg a kertészpár szapora könyeket
hullatott.
– Esküdj meg erre a gyűrűre! folytatá félig tréfásan, félig komolyan a
főpap.
– Esküszöm! szólt a leány, majd komolyan hozzátette: És ha senkit, ha
senkit se szeretnék?
Összeránczolta homlokát – mert bizony nem volt az ránczos – az érsek,
meg is dorgálta a kaméliaarczu, de márványszívü leányt. De hamar
megbékélt és a gyűrűt a Tündér Ilona ujjára húzva, mondá:
– És mondd meg annak, hogy én adtam.
A gyűrűnek nem lehetett valami igen nagy értéke, de a főkertész már igen
szép vagyont gyűjtött az érsek jóvoltából. A leggazdagabb volt az összes
uradalmi tisztek között, rakásra szerezte az ékszereket a leánya
számára. Ennek a kedvéért vetette le megszokott szláv nevét is, a mely
hasonlított az újhoz, a fölvetthez.
Tündér Ilonának itt nagy híre lett, annál nagyobb, mennél kevesebben
látták. Mert sohasem járkált a városban; a melegvíztől az üvegházig, a
fürdőig, vagy az apáczák templomáig tudta jól az utat. Egyszer volt a
vásáron is, egyébként nem ismerte a helyet, a hol lakott és nem is volt
kiváncsi a lapos kövekkel kirakott utczákra és terekre, a hol jogászok,
tisztek és más fiatal emberek kísérgettek fiatal hölgyeket, vagy
egymással sétáltak és Tündér Ilonáról sokat beszélgettek.
II.
Menyasszonyi bokrétát rendelni Barcza jogtanár – a római jog tanára az
érseki lyceumon – elment a főkertészhez. A város kiválóbb urainak nagy
alkalmatosságra, kegyesen, szivességből – és igen nagy árért – az öreg
kertész szolgált bukétával s sírkoszorúkkal. Instálni kellett egy
kicsinyt, az udvarból engedély-írást hozni és lehetőleg jóval az alkalom
előtt megrendelni.
Barcza az esküvő előtt egy héttel jelentkezett, maga jött, hogy izléses
legyen a bokréta, de titokban, maga előtt is alig vallva meg, súgva
pusztán, arra is gondolt, hogy hát ha a hires Tündér Ilonát megláthatná?
Pedig szerette a menyasszonyát, tiz év óta járt avval jegyben, sőt csak
azért lett belőle ember, hogy annak a kezét megnyerhesse. Unhatta ő is a
jogtudományt, de tanár lett belőle, hogy egy kövérkés – és bizony egy
kissé vörös – kéz és a gömbölyü, nevetős és izgatott, kedves alak is
vele, az övé lehessen.
Halvány, feketeszakállas, magas férfi volt, a kit a tanítványai mind ki
nem állhattak, mert elkurizálta előlük a kedveseiket.
A tanár Tündér Ilonával találkozott. A lány vigyázott a
kertészlegényekre, olvasott és a mikor meghallotta lépteit, föltekintett
reá hideg lila szemeivel. Mint egy tárgyat úgy nézte meg.
A jogtanár zavartan köszönt s a leány elmosolyodott:
– Mi tetszik? kérdezte hideg hangon.
– Egy bukéta.
– Igen. Olvastam a helyilapban… kedves menyasszonyának. Az apám lent van
a karfiol-ágyaknál; tessék hozzája menni.
A tanár nem mozdult. Ilona tovább olvasta a Hat Uderszky-leányt.
– Azt akarja, hogy fölvegyem a rendelést? – mondá, a mikor látta, hogy a
tanár nem tudja magát mire határozni és ott áll, mint egy ágas.
– Semmit sem akarok, csak kérek tanácsot. Milyen bokrétát csináltassak?
– A menyasszonya milyent szeretne?
– A milyent én.
– És a tanár úr?
– A milyen Ilona nagysámnak tetszik!
A leány csudálkozva nézett a tanárra, az meg valósággal meg volt ijedve
magán. Egészen kijött a formájából, be sem mutatta magát, remegett, mint
egy tandíjt nem-fizető diák a nagyságos és főtisztelendő főigazgató
előtt. És mást beszélt, mint a mit akart, ime, életre-halálra kurizált
valakinek, a kit először látott életében és abból az alkalomból, hogy
nászbokrétát rendelt a menyasszonyának.
Tündér Ilona biggyesztett egyet ajkain, a melyeknek oly finom rajzuk
volt, mint némely ritka, exotikus csigának. A megvetésnek valami tört
hangját hallatta, a melyet némely elbizakodott és impertinens írók ebben
a közönséges és koldus betüben szoktak kifejezni, hogy „_a_.“ És csak
azután felelt:
– Az én ízlésem az, a mi az apámé! Tíz forinttól száz forintig lehet
kapni. A száz forintos persze szebb. Tessék választani, tanár úr!
Tündér Ilona bólintott a nimpheás fejével és tovább olvasott. Nem nézett
föl a tanár hebegő köszönésére sem és nem nézett utána, a mint az elment
arra, a merre jött.
A jogtanár fájó fejjel támolygott ki az üvegházból és igen kevés
öntudattal ment végig a meleg vizek partján, le a hóba ágyazott kis
városba. Mint egy kiállhatatlan szagú, rikító és hosszu, hosszu száru
hinárvirág, úgy ütődött az orrába, ütögötte a fejét, hálózta be lábait,
húzódott utána az a „Sok szerencsét, tanár úr!“
Már ágyban feküdt a „szerencse“, a mikor a városba érkezett.
Szerencséje, – menyasszonya feküdt ágyban, sokat dolgozott, kimerült,
nem is volt valami jól, de semmi komoly baj. Voltaképpen egy kis láza
volt attól, mert az utolsó hét nagyon lassan mult.
A tanár el akart menni, hogy illedelmes legyen, de a menyasszonya ki
kiabált.
– Te vagy itt, gyere be! Beszélgetni akarok.
Az anya mosolyogva protestált és megigértette a vőlegénynyel, hogy
elfordulva beszélget.
– Fogjátok meg a kezem, rosszul vagyok, mondá a menyasszony. Az anyja
megfogta.
– Nem te, ő!
A férfi megfogta.
– Oh, egyszerre jobban érzem magamat! szólt a menyasszony, a benső
forróságtól rekedtes hangon.
– Már nem szeretem! szólt magában, megborzongva a férfi.
Az anya boldogan nézte őket és hallgatta, a mint leánya udvarol, pöröl,
szenvedélyes vallomásokat tesz, féltékenykedik, kergetődzik a szerencse
arany-amorettjeivel, óriási paneaukat fest a boldogságról, templomot,
termet, kis hálószobát, eget, földet, mindent benépesít. És tekintetével
átkulcsolja vőlegénye nyakát, térdeit és megcsókolja vőlegénye kezét, a
mikor úgy hiszi, hogy anyja nem vigyáz rájuk.
A vőlegény mosolyogva hallgatja beszédét, de lelkében csudálkozva és
megrendülve fordul egy másik leány felé. És kérdi magától: vajjon nem
egy iszonyú és alávaló véletlen áldozata-e, a mikor itt ül és imádatja
magát, a mikor a meleg víz partján, az üvegházban kellene állnia – vagy
térdelnie – és a másikat imádnia.
Hamar hazament és másnap ismét elment a kertbe virágot rendelni.
Elhatározta, hogy úgy bánik Tündér Ilonával, mint ahogy más leányokkal
szokott, a kiket szép, meleg szavainak áradatjával úgy tudott
végigzudítani, hogy beleszédültek. Nagy homloka alatt, sötétben ülő
barna szemei fensőbbséggel néznek majd reá és finom kezeinek magyarázó
gesztusai is megteszik a maguk hatását.
Korán volt, Ilona haját tüzte meg kontyba, az aranycsőrü boa még ott
bujkált nyaka körül, leomlott hajában. A tavirózsák még frissek, de
fehér szirmaik sárgásaknak tetszhettek a leány reggeli színéhez, mely
maga volt a világosság, némi rózsás hamvval.
Szóba se állt a férfival, apja felé mutatott. A tanár alig hallható
hangon szólította meg:
– A kisasszony olyan kegyetlen, mint a nagy virág a hajában, ragyogó és
szívtelen és nem tud róla semmit!
– Apám! kiáltotta Ilona, de az öreg nem hallotta meg.
– A míg történne velem valami, nem tudom, mi fog történni, meg kell
mondanom, hogy mit gondolok magáról. Azt gondolom, hogy elcserélték és
maga az én menyasszonyom!
– Ez szemtelenség! suttogta a leány elhalványodva és apjáért kiáltott.
– Gyövök, mindjárt gyövök! kiáltott az öreg valahonnan a kert mélyéről,
látni nem lehetett. Remegő ajkakkal, sietve folytatta a tanár:
– Nem bánom, akármi történik velem, mi velünk. Maga az, a kiért
dolgoztam, a kiért valami lettem. Elrejtőzött előlem. Mennél jobban
rejtőzik, annál jobban keresem és a törvény nekem fogja adni. Őrültséget
beszélek, őrültség, a mit teszek, de ez az igazság és mást nem tehetek.
Ha kegyetlen hozzám, annál jobban szeretem, ha megaláz, imádom, ha
lenéz, elűzhet, kiverhet, vissza fogok kúszni, lábai előtt fogok
meghalni…
– Fuj! hangzott föl az utálat hangja a Tündér Ilona ajakáról.
Barcza János valóban egy kissé furcsa volt, a mint ily élesen,
határozottan és hirtelen beszélt. A leány arczán egy-egy gyenge,
kényszerü mosoly villant át, de azért szigorúan mondta:
– Meg fogom mondani az apámnak, ön egy szemtelen ember!
Az öreg tót jött is már, lányának szóló mindenféle kedveskedő, bolondos
és jórészt szláv szavak jelezték, hogy jön, mert lépéseit nem lehetett
hallani, őt magát nem lehetett látni a sűrű sötétzöld bokrok között.
Ilona nem szólt, fölkelt, ujjal rámutatott a jogtanárra:
– Ez az úr.
Aztán elment. Fölemelt fővel, lassan ment végig a czitromalén,
jobbról-balról végigsimítva a leveleket, aszatot, élősdi gombát, a hol
látott, ezekért lehajolt, az útra dobta, de a míg ezt cselekedte, a boa
lecsúszott a nyakáról, haja lezuhant arczára és reggeli ruhájának
természete miatt nyakán és tarkóján túl hátának egy része is látszott.
És a növények árnyékában világított mint valami égitest.
A tanár utána nézett, nézte és látta még akkor is, a mikor Tündér Ilona
már eltünt. A főkertész a megrendelő vállára tette a kezét és
türelmetlenül mondta:
– No?!
Megrendelte, megtudta rendelni a bokrétát. Olyan szép és drága legyen, a
milyent még nem csinált soha. Olyan, mintha a tulajdon leányának a
nászára csináltatná.
– No, no! az öreg csak annyit szólott és másnap elküldte a bukétát. Tíz
pár tavi rózsa volt, nyílásának teljében, a nász édes pompájában. Ezek
körül még egyszer annyi nyoszolyólány: félig kinyílt fehér adrianápolyi
rózsa. Ezeknek a feje mögé, illedelmesen följebb emelkedett: ugyancsak
annyi sötétsárga franczia rózsa, a vőfélyek. Manzsettája természetesen
nem volt a bokrétának, sem drágaköves fogója. Valahogy úgy volt
megkötve, hogy nem látszott a megkötése, az ostoba és prózai drót sehol,
egy pálmaágból nőtt ki az egész.
Ideje volt, hogy elkészüljön: egy fél nap volt már csak az esküvőig. A
fésülőnő rémülten szaladgált a lányos házakhoz, sok helyre kocsin
vitték…
A vőlegény küldte a bokrétát Tündér Ilonának. Egész éjjel írt, vastag
kartonpapirosra egy hosszu, hosszu levelet, de olyan szép betükkel, mint
a milyeneket régi barátok kézzel nyomtattak. A római jog tanárának
gyengéje és ereje volt a kaligrafia, egészen ifju korában abból élt,
hogy hölgyeknek névjegyeket rajzolt. A láz ez óráiban összeszedte régi
tehetségét és hihetetlen finomsággal és találékonysággal rajzolta ki
levele elején Tündér Ilona nevét. A T és az I betűbe kis kígyók és
nefelejcsek közé alig alig látható betűkkel egy-egy vers volt beírva, az
egyiket Petőfi költötte, a másikat ő maga fordította latinból. Más
levelet nem írt, nem tudott. Ebben a levélben sem volt valami értelem,
csak őrjöngés és imádat. Némi logika még talán abban lehetett volna, a
mit az aranycsőrü hermelinről írt. Hogy mindennek ez az oka, mihelyt
meglátta, szívébe szúrt égő csőrével és kiperzselt onnan mindent, a mi
előbb benne élt…
Reggel volt, de már mise után, a mikor Ilonának átadta egy
parasztasszony a bukétát és a levelet. A virágokat megszagolta, a
levelet elolvasta, megbámulta és a gyönyörü betük tetszettek is neki.
Egy pillanatig habozott is, szerette volna mindkettőt megtartani,
különösen a gyönyörűen rajzolt betűket. Legalább anyjának akarta
megmutatni, de hiába kereste, talán bement az is a városba, nézni, hogy
ismerősök mint készülődnek az esküvőre. Nem volt senki, a kinek
hamarjában meg lehetett volna mutatni, gyorsan elhatározta hát magát.
Odaszaladt a melegház üvegfalához és kinézett az utczára. Nem sokáig
kellett keresgélni, hamar meglátta Barcza Jánost, a ki ott állt az
utczaközepén és várta, mi történik, miután a parasztasszony semmi
választ nem hozott.
Ilona egy kertészlegényre bízta a választ:
– Itt ez a bokréta és ez a levél, kimegy és mindakettőt a sárba tapossa,
az előtt az úr előtt, ott, hogy az lássa. Mondja hogy én parancsoltam.
Egypár percz mulván megtörtént. És egy óra mulván, iróasztalánál, a
tükörnek fordulva, Barcza János biztos katonafegyverrel halántékába
lőtt.
III.
A harangok kongtak; a bálokat elhalasztották; a két lap gyászkeretben
jelent meg; a társadalmi élet, melynek pangásáról mindig panaszkodtak –
egyszerre föllendült a halott körül. A kik, rangjuknál fogva rendszerint
nem voltak beszédesek egymással, most beszélgettek. Jöttek-mentek a
közönségesen elhagyatott utczákon és vacsora után kis kézilámpások egész
sora világított, reszketett végig a megfagyott havon. Természetesen
mindenfélét beszélgettek és okokért elkeseredett szenvedélylyel kutatták
a multat, túrták a jövendőt. Szóba jött a nyomorult pénz, a még
alávalóbb testi nyomoruság: nem mert megházasodni, miután sokáig
késlekedett, kalandozott a házasság körül, most rettegett belemenni.
Bezárkózva, a puszta földön heverve, fogvaczogva, szólt egy leány,
ezerszer egy napon mondta magának:
– Mert nem szeretett.
– Mert engem szeretett! mondta egy másik, dermedten ülvén délszaki
növények között, a fullasztó, nedves melegben. Mindketten egyformán
keveset tudtak egymásról, de érzéseikkel kutatták egymást. Nem szóltak
azonban senkinek; az egyiknek, a menyasszonynak, csak annyi öntudata
volt, hogy mint egy nőstény tigris, véresre, halálra vágyta volna
harapni maga körül az egész világot. A másik szomorúan nézte, hogy mint
rendelik szegénynek a sok élő-virágkoszorút barátjai és annak feleségei,
a kiknek leánykorukban udvarolt, a papok, még az apáczák is, a kiknek
jogi tanácsadójuk volt.
Tündér Ilona estve odabujt az anyjához:
– Takarj be mamuska; fázom; ölelj meg, félek!
– Mitől félsz, aranylibuskám?
– A tanár engem szeretett, azért tette.
– Ugyan, ugyan, kis bolond gyémántkám.
– De mondta!
– Másnak is mondta, verdd ki a fejedből, aludjál!
– Oly szépen tudott rajzolni, írni; derék, művelt ember volt, de nem
tudtam szeretni, ha nem tudtam, fáztam és féltem, hogy rám nézett. Most
se tudnám, hiába jönne; juj, ha eljönne!
– Ha szeretett, szeretett, ha nem szeretted – nem szeretted. A mit
keresett megtalálta, sirassa a menyasszonya, te csak ne sirasd, Ilona!
Szepegve aludt el Tündér Ilona. Sokszor fölébredt, az anyját mindig
felköltötte, mindenféle bolondos dolgokról kérdezte:
– Mamus, szerelem, mindenki azt mondja, hogy milyen édes. Voltál-e te
szerelmes?
Az öreg asszony félálomban felelt:
– Voltam bizony. Voltam bizony, többször is mint egyszer. Emlékszem is
rá, álmomban egészen jól. Reszket attól az embernek még a haja is, a
mikor a férfi hízeleg, aztán a lány még jobban hízeleg, lefeküdnék az
ember a puszta földre, hogy a másik rajta a szöges csizmájával
átjárkáljon és mennél jobban fájjon…
A tót asszonyka mindjárt imádkozott ezután. Megdörzsölte a szemeit,
egyet-kettőt, gyengét ütött az Ilona meztelen vállaira, igen, a vállára!
– Mindjárt megverlek, rossz leány, bolondot űzöl belőlem.
Ilona fölsóhajtott:
– Mama, mama! Én úgy érzem, hogy sohase fogok szeretni.
– Jó, jó, csak aludjál! szólt az öreg asszony és befordult a falnak,
onnan morfondált:
– Hát az érsek úr gyürüje?
– Bedobom a tóba. Elébb, azután magam is utána ugrom!
Erre az öreg asszony gyertyát gyujtott, úgy megijedt. Így beszélgettek
még egy keveset, aztán elaludtak. Másnapra Ilona egészen megnyugodott
már; az apja, a ki igen tréfás ember volt, azt mondta: aj, aj, nem volt
neki pénze! Aztán alig látta egyszer-kétszer, akkor is csak úgy, mint
egy jelenést.
Virágokat azonban küldött a koporsójára, egy csomó tavi-rózsát. A
temetést is nézte a melegházból, mert a tanárt a szomszédos, úgynevezett
kisasszony-temetőbe vitték. A szemei megnedvesedtek, a mint nézte a
káptalan híres négy fekete lovát; méltóságosan, igen lassan mentek
fölfelé azok a parton, mintha csak sokára, nagy sokára akarnának a
templomba menni…
IV.
Csend lett: a farsang elmúlt, bőjt következett; a hó olvad szerte a
völgyben. Igen sok házi tánczestét tartottak, hogy kipótolják az
elmaradt és elrontott bálokat. Még mindig nagyon sokat beszélgettek a
jogtanárról és a lányok sokkal melegebben bántak lovagjaikkal, mint
rendesen. Ilona maga is kedvesebb és figyelmesebb volt azokhoz a
katonatisztekhez és jogászokhoz, a kik az az apjánál egy-egy váll- vagy
mellcsokrot rendeltek. És ezért mind többen jöttek, úgy, hogy
délelőttjeit nem tölthette többé – a szokott kényelemben – kedves
helyén. Estefelé járt le, a mikor ő eminencziája szokott jönni, sohasem
üres kézzel. Mindég kényeztette, de most néha bosszantotta is. A főpap
volt az egyetlen, a ki a kertész családján kívül, sejtette, talán tudta
is a tanár halálának okát. Penitencziát is szabott Ilonára, egy hétig
nem szabadott a hajában virágot viselnie. Hozott neki egy hosszú
imádságot, latin nyelven, pergamenre irottat. Ezt be kellet a lánynak
tanulnia, az érsek úr mindennap kikérdezte.
Egy napon azonban nem mondhatta föl a leczkét Ilona. Ő eminencziája nem
jött el. Reggel mindhárman bementek az udvarba, hogy megkérleljék, ha
haragszik. A főpap rendesen hajnalban szokott fölkelni, de most tíz
óráig ágyban maradt. A szakács maga rettegés között ment be hozzá, hogy
az étlapot elkérje tőle. De az érsek végképpen elaludt.
Most zúgtak még csak a harangok. Egy hétig, valameddig csak ki volt
terítve. A palota legszebbik termében, mely valóságos trónterem volt,
bársonyos és aranyos, – feküdt a fejedelem csudaszép szövetek között,
ezüsttel és gyöngygyel áttört selyempárnákon Tisztelettel, félelemmel
vették vala körül papok, szűz-nővérek, a nép, cselédek, gyermekek, mert
mindenkit beengedtek most hozzá, legtitkosabb szobájába.
A kertészék a legszebb virágaikat mind idehozták és Ilona is gyakran
feljött, hogy rendezkedjék és imádkozván, sírjon.
Egy teljes hétig ünnep volt a városban. Csupa gyászpompa minden, de
semmi gyász, a főpap nagyszerűen, ünnepiesen, de finoman és derüsen ment
ki a világból. Imádságok, virágok, régi selymek és igazcsipkék árjába
öltöztették, míglen betették ezüst ágyába, tágas és világos
márvány-kriptájába, a főtemplom alá.
Nagy ablakos, napsütéses széles hely volt ez, a hová a gyerekek is be
mertek nézni. A temetésen nem sírt senki, a pénzért síró
parasztasszonyokat a parokia udvarára bellebezték; a kántorok gyönyörűen
énekeltek, egy idegen püspök gyönyörűen beszélt.
Az érsek szívét pedig kivevék a testéből és beletették egy arany
amphorába, hogy elvigyék egy nemes kis tót faluba, a családi sírboltba.
A ki hozzáférhetett az arany amphorához, az megcsókolta, Tündér Ilonának
is odanyujtották, ajkával érintette, keservesen sírt, lelkéből, most
érezte, hogy mily jó volt hozzá ő eminencziája, oktatta, beczézte,
szidta, ajándékokkal halmozta el. A mosolygó arczú büszke nagyúr, a ki
csak egy királyi herczeggel tartott barátságot, mindenkit tegezett, de
senkivel sem volt intimus: neki atyai barátja méltóztatott lenni, még
franczia diskurzusokra is tanította, megáldotta és – vagyonának egy nem
jelentéktelen részét reáhagyta.
Mindenki meg volt lepődve, a mikor ő eminencziája végrendeletét
kibontották. Magánvagyonának általános örököse egy liberális hírben álló
unokaöcscse lett, az, a kit húsz esztendeje nem látott már, a kit nem
bocsájtott színe elé, a mióta felnőtt. Az udvar a temetésre sem hívta
meg és a mikor az mégis eljött, rossz bérkocsin utoljára baktatott a
gyászmenet után.
Csaknem egy millió jutott Ilonának „kedvelt főkertészem kis leányának“,
mert a testamentum régen tizenöt év előttről kelt. Megokolás, magyarázat
semmi. A város foglalkozott azzal, hogy magyarázatokat költsön, de a
kertész családba nem jutott el azokból egy szó sem, apa, anya és leány
az elköltözöttet áldva, gyászruhába jártak és megelégedetten éltek a
melegházban, a míg jött a tavasz és eljött: az új kérő.
V.
Az érsek öccse egy fölállítandó szobor érdekében – és a hagyaték
dolgában – lent járt a városban. Igen ünnepelték, az akadémia fiatalsága
szeretett volna fáklyásmenetet rendezni, de ő kérte, hagyják el mostan.
A lányokról kérdezősködött és ezek között Tündér Ilonáról. A leány körül
támadt mithosz ebben az időben volt a legteljesebb. A kertész-legény, a
ki a szegény jogtanár bukétáját a sárba taposta, már beszélt a
szobaleányokkal és ezek az úrnőjükkel; világosság áradt szét a
_kisasszony_-temetőben.
A szabadelvü költő elhatározta, hogy meglátogatja, megalázza és
megbünteti a kegyetlen vidéki leányt.
Elment a melegházba, szívesen látták, Ilona kezet adott neki, ő
megcsókolta a kezet gúnyosan, a leány pedig hagyta egész komolyan.
A költő mindjárt a tárgyra tért. Elébb azonban körülnézett.
A főkertész előtt kötő, dolgozott. Az öreg asszony állva, de igen
sürgősen harisnyát kötött, nagy fehér harisnyát. Tündér Ilona a Hat
Uderszky-lány regényét tartotta a kezében, mert még mindig nem olvasta
át.
Egy cseppet se voltak meghatva ezek, csak kiváncsi tisztelettel néztek
reá. A leány a nyakkendőjét nézte, egyikét ama híres nyakkendőknek, a
melyekben annyi fantázia van. A gyászhoz képest fekete volt a nyakkendő,
de milyen fekete! Selyem, babos és virágos.
Az anyóka tekintete a vendég kis és fehér kezein akadt meg, az öreg úr
pedig azt vizsgálta: mért van az író nadrágja föltűrve, holott nincs egy
csöpp sár sem.
Jól megnézegették, csaknem zavarba hozták. Össze kellett magát szedni, a
hangja a mikor kezdte, mégis hamisan intonált.
– Eljöttem, hogy megnézzem magukat, a híres lányukat, a kiért, úgy
hallom, agyonlövöldözik magukat a gavallérok, mintha verebek lennének!
A kertész közbevágott:
– Bolond beszéd urocskám, pesti beszéd! Az öreg megrázta kötényét, hogy
a föld, a gaz lehulljon róla, mérges volt és mérgesen a dolga után ment.
Kevés vártatva az asszony is utána tipegett, hátra-hátra nézve, hogy a
bolondos idegen nem tesz-e valami kárt a leányukba? A szülők belevették
magukat egy sűrű cserjésbe és onnan lesték a fiatalokat.
Egymásra néztek. A lány komolyan, kitanulhatatlanul. „Ez a gőgös
asszonyok nézése!“ gondolta magában a férfi. Fürkészően, gúnyosan nézett
reá, fájdalmat szeretett volna neki okozni, megalázni, megsérteni,
megverni, mindenekelőtt pedig kihozni a sodrából, fölmelegíteni,
megkönyeztetni.
Másodszor találkozott életében ilyen szívtelen – és bizonyára
szellemtelen – görög szoborral, a kit összetörni lett volna kedve. Ő
maga is hideg, öntudatos teremtés volt, a kinek nem volt temperamentuma,
nem voltak vágyai és éppen azért örökösen forró vágyakkal kérkedett,
mindig tüzes temperamentumát állította az előtérbe. Abból állott a
mulatsága, hogy asszonyokat és leányokat, nagyobb, kisebb csoportokban
elbolondított, lehetőleg gyorsan, halálra kergetve magát és a halálos
veszedelem közelébe sodorva azokat.
A forró levegőjü Budapesten, holott oly gyorsan kinyílnak és olyan
dúsan, pompásan virágoznak a lányok, holott annyi mód van a szerelem
példáit színről-színre látni és a hol a férfiak alig tesznek egyebet,
mint kínos-keserves verejtékezéssel pénzt keresnek, hogy módjuk legyen
szépen, kényelmesen, nagyon és sokat szeretni: a szép hangu, formás
külsejü költő igen szerencsés volt. Azaz inkább, szerencsés lehetett
volna, ha az utolsó pillanatokban, a mikor a szerencse teljesen átadta
volna neki magát, el nem ügyetlenkedte volna a dolgot, vagy el nem
szökött volna előle.
– Úr a nagypapája, nevezzen engem egyszerűen Viktornak? – szólt rá a
költő Tündér Ilonára, a mikor ez leurazta és megkérdezte tőle, hogy mi
ujság Pesten?
A leány beleegyezett, a férfi leült lábai elé, a leánder kádjára és
kérdé:
– Hát van, a mi magát érdekli a világon? Mi az?
Ilona egy pillanatig gondolkozott:
– Igaz, mindig nagyon elfáradok Pesten, beteg leszek, a sok járkálástól
megfájdul a lábam, elrontom a gyomromat; boldog vagyok, ha itthon
vagyok!
– Maga alszik! – szólt a férfi csendesen, majd nagy titkolódzva
hozzátette:
– Föl kell ébreszteni.
Fölállott, megtalálta a hangját, egyszerre elemében volt:
– Álomtündér, keljen föl és menjen, én mondom, én parancsolom!
Ilona a szemébe nevetett:
– Én ébren vagyok, maga álmodik!
„Oh“ gondolta magában az érsek öcscse „ez a lány teljes tökéletesen
műveletlen.“ Nemhogy lekötni, de még csak megfogni sem tudta sehogyan.
Tekintete lesiklott selymes arczáról és a mikor elburkoltan tüzes,
szerelmes, titokzatos dolgokat beszélt neki, lénye oly érintetlen,
változatlan maradt, valamint a liliomé, melyhez – valamely szegény férfi
– szónoklatot tart és ditirambust mond – az illatról. Kedve lett volna
abban hagyni az egészet és elmenni a kaszinóba, a hol a férfiak
hízelegnek neki, mert az úr ama Azrák törzséből való volt, a kik inkább
meghalnak, minthogy szeressenek. És ha a lányok – a genie is tudatlan, a
romlott is jó közöttük – ha a lányok tüntetéssel szerették, ha tettetett
diskrécziója daczára az asszonyokkal való fél-viszonyainak híre ment a
férfiak között és ha ezeknek a tekintetéből látta, hogy ő milyen kemény
és szerencsés legény: büszke volt, boldognak és kielégítettnek érezte
magát. És a mikor reggelente ránézett a kabátjára tűzött friss virágra –
a mely az idényhez válogatott, de mindig fehér volt – valami sajátos,
izgatott, édes érzés kelt benne, hasonlatos a száz szirmu szerelem
valamelyik korcs szirmához; valóságos érzés, lelkes és fantáziás, –
önszerelem.
– Nem olvasott maga tőlem soha semmit? kérdezte az író, miután látta,
hogy Ilona a hosszabb csend alatt bele-beletekintget a Jósika regényébe.
– Lehet, hogy olvastam, de én nem nézem a könyvek czímét, hogy ki irta.
Talán olvastam, az érsek úr hozott egyszer egy könyvet…
A lila szemek most harmatozni kezdtek. A leány nem tudott ő
eminencziájáról beszélni, vagy csak gondolkozni is róla, hogy egy-egy
kicsit el ne sírja magát.
„Soha ilyen gyönyörű képet nem láttam még! Szeretném – a szobám falára!“
gondolta magában a költő és mohón nyúlt a kép után, most már azt hitte,
van eszköze hozzá: a közös emlék, a közös jóttevő.
– Mi kettőnket szeretett csak. Együtt voltunk az ő szivében. Azt akarta,
hogy szeressük egymást. Isten tudja, mit akart velünk!
Hízelegve, ábrándosan szólott, a lány szemöldjei megrezdűltek a
hangjától, vagy a sírástól.
„Ah, elevenedik, ébred, most még szebb!“ gondolta magában a férfi. „Nem
képnek, de feleségnek is elvállalnám, ez az első, a kit elvállalnék!“
fűzte tovább és a míg Ilona fejét elfordította, hogy szabadon
könyezhessen, a míg a lány alakjának bűbájos kígyóvonalait nézte: a
szíve feldobogott:
„Nekem volna a legszebb feleségem a világon. Ez egy pointe, a melynél
meg lehetne állapodni. Küldetésem egyik része ezzel be volna fejezve.
Vigyázni kellene rá, annyi bizonyos, egy ilyen álom, ha megelevenedik…
Valaki megölte magát miatta; szegény, bolond, vén diák! Leány, leány! De
ebben van valami, a mit még nem láttam, egy égi önzés, a milyen a
csillagokban lehet…“
Bolondokat beszélt magában össze-vissza és ezekből egyet-mást talán ki
is mondott volna, ha a kertész nem köhécsel erősen és az anyóka nem
hívja, hogy győjjön és nézzen meg különös formáju kelkáposzta-fejeket és
kalarábékat.
– Olyan nincs Pesten; kár, hogy ő eminencziája nem láthatja.
Türelmetlenkedett, valami lényegest mondani akart, de föltünő gorombaság
nélkül nem lehetett tovább a lánynyal. Esteledett is; a kertészlegények
már a falhoz támasztották a gereblyéket. A szerszámok hosszú árnyékaitól
vajjon nem féltek-e a bóbiskoló virágok? Mert igen sok olyan növény volt
a kertben, mely oly korán elszundít, mint a gyerek; puha, gyöngéd
virágok, nyitott ajkkal alvók, kemények, férfiasak, a kik szájukat
erősen összefogják és nem is lélekzenek.
Este van; halk zengés áradt el az üvegteremben. Lábujjhegyen jártak,
halkan beszélgettek. A macskákat felköltötték, hogy menjenek be a házba,
ha aludni akarnak.
– Gyerünk! szólt az öreg.
Az öreg asszony egy nagy vörös rózsát levágott és a férfi kezébe adta.
De nem hívta meg, hogy győjjön el máskor is. A leány is álmosan adta a
kezét, de úgy, hogy a férfi megcsókolhassa.
– Nem! szólt tréfás daczczal a költő és fölhasználva az alkalmat, a míg
a kertészpár egy ravasz, magát megfagyottnak állító verebet búvóhelyéből
kiparancsolt, addig, a mig az öregek a verebet szidták és elnevezték
mindennek, csak jónak nem, – erősen megszorította a leány kezét és erős
gőgös hangon suttogta:
– Nem; a kezét nem, az ajkát akarom megcsókolni. És meg fogom; értse
meg, meg fogom. Nem lopva, nem erőszakkal, maga fogja nyújtani, hízelgő
szóval, nedves lesz a szeme!
Soha idegen ember nem csókolta meg és lelkében úgy élt a férfiaknak
adott vagy azoktól kapott csók fogalma, mint egy rossz, sőt kómikus
szokásé. Még halványan, sejtelemképpen sem élt benne az a kultusz, a
melylyel fiatal leányok – a csókot – nagy áradozással és tudattalan
kábultsággal körülveszik – a míg ajkuk érintetlen. Nem volt benne meg a
lányok vágya, hű lenni ahhoz, a kit még nem is ismernek és megőrizni
arczuk szüzességét, egynek, az elsőnek, a kinek majd mondani lehessen:
engem te előtted nem csókolt meg senki!
Az embereknek jobb időkből, régi-régi időkből való szép szokása, nyilván
az angyaloktól tanult erkölcse a csók, az, a melyet neki megigért a
férfi, megütötte és megalázta, mint a hogy megüt egy urat az igért
verés. A torka összeszorult, a kezét visszavonta, piros szín áradt el
kemény homlokán:
– Megálljon! – mondá, alig tudva lélegzeni is. És ebben a pillanatban
született meg szívében az első asszonyos érzés: kegyetlenkedni egy
férfiúval, elbolondítani, megalázni, meghurczolni, ha kell,
kaczérsággal.
A költő másnap elutazott, de hamar visszajött és azonnal jelentkezett.
Mint jóismerős, mint rokon kopogtatott, elhozta a munkáit, az öregeknek
ajándékot hozott, apró japáni virágcserepeket, ezüst öntöző kannát, sok
kedves csecsebecsét vásárolt Ilonának. Az öregek elég szívesen látták, a
leányon azonban ismét csak nem lehetett látni, mit gondol. Örült a
holmiknak, rakosgatta, játszott velük, de igen hamarosan elszökött a
vendég elől és nem lehetett megtalálni. És ezután alig lehetett egy-egy
pillanatra egyedül találni. Ilyenkor pedig még kevésbbé beszélhetett
vele mint máskor, a férfi minden kérdésére, minden megjegyzésére azt
mondta:
– Nem tudom!
– Szeret-e már egy kicsinyt?
– Nem tudom.
– Gyűlöl-e még?
– Nem tudom.
– Lehet-e reményem?
– Nem tudom.
– Mik a tervei a jövőre nézve? Akar-e ünnepelt, első és boldog asszonya
lenni a világnak? Vagy el akar itt hervadni az ostoba azalékkal?
– Nem tudom!
Összeszorított ajakkal mondta; komolyan, néha türelmetlenül,
egyszer-egyszer mosolyogva, sőt némi kis kaczérsággal.
„Csak több regényt olvasott volna; az a baj, hogy alig olvasott
egy-kettőt!“ gondolta magában az immár nagyon vagyonos költő és
elhatározta magában, hogy majd visszaadja a leánynak a kölcsönt, ha már
egyszer a felesége lesz. Ettől a momentumtól azonban távolabb volt, mint
valaha, sőt sürgős és nagy veszedelem támadt arra nézve, hogy Tündér
Ilonát elveszik közvetetlenül az orra előtt. A mint híre ment, hogy
nagyban és komolyan udvarol a kertészleánynak, a tóparti melegházat
egyszerre udvarlók serege lepte el, az öreg kertész nagy bosszúságára és
a mamuska igaz örömére, a ki lánya mellett, a míg mozdulatlanul trónolt
a leanderek között, mosolyogva, némán, állva, kötötte a fehér
harisnyákat.
VI.
Igazi szerelmes jelentkezett. A harmadik kérő, a betyár. Talán a
legszebb barna férfi, a ki a fekete magyar földön termett. Mindig tüzes,
mindig ingerült, minden perczben hajlandó valakit agyonütni, vagy magát
agyonüttetni egy nagylelkü fellobbanásában. Kalandos természet, mint
Dumas pére valamelyik legjobbik lovagja, a ki apai örökét részint
herczegek barátnéival, világra szóló szépségü primadonnákkal, részint
ragyás csapláros-lányokkal mulatta el. Tartozott mindenkinek, de
dúsgazdag anyjától nem kért és nem is fogadott el egy krajczárt sem,
inkább beállott czirkuszba lovásznak és a mikor innen kitették a szűrét,
elment egykori öregbéreséhez, parasztruhát öltött, annak rendje és módja
szerint vágta a rendet és ha lovat venni bement a vásárra, nem ismerte
meg az úri barátjait. És hogy teljesen paraszterkölcsök szerint éljen,
búcsúk alkalmával verekedett, börtönben is ült, sőt a végén elvett egy
czitromképü, csitrihaju parasztlányt. Szegény asszony elhalt mellőle épp
abban az időben, a mikor nagyságos asszony lehetett volna, a mikor az
ura bronzszínü nyakába örökség útján megint egy óriási vagyon akadt.
A betyár – mert így hívták ezt az igazi nagyurat – minden teketória
nélkül el akarta vinni Tündér Ilonát. Az öregeknek szólt, miután a
leánynyal egyszer-kétszer beszélt:
– Adják ide. Soha egy korty bort nem iszom, ha ideadják. Kártyához nem
nyúlok. Adják nekem, ha nem adják, elraboltatom!
Félni lehetett tőle, hogy meg is valósítja fenyegetését. Éjszakánként,
régi parasztpajtásaival a kert körül czirkált. Egy holdas estén be is
mászott az udvarba, a hol Tündér Ilona egymagában sétált, mert most,
hogy a tavasz egészen kinyílt, nem tudott az öregekkel egy időben
lefeküdni.
A lány nem ijedt meg tőle. Rászólt a komondorokra, hogy le ne húzzák az
éjjeli vendéget.
– Itt vagyok! szólt a betyár. Jösz-e velem?
– Nem!
– Miért nem!
– Mert nem szeretlek!
A férfi megfogta a leánynak mind a két kezét:
– Meghalsz akkor itten.
Ilona sikoltani akart, de nem tudott. A kutyák pedig ostoba észszel
alighanem szerelmi idillre gondoltak és diszkréten hátravonultak.
Mélységes, édes és borzalmas csend.
– Te is meghalsz, én is! szólt a betyár úr újra és eleresztette a Tündér
Ilona holthideg kezeit. Az ott állott előtte, a holdfényben, félig
nyitott szemekkel. Az arcza, a nyitott melle oly fehér, egészen egy szín
fehér selyem éjjeli köntösével. Nem mozdult, nem élt.
– Mért nem szeretsz! mondd, suttogta gyűlöletteljes és kérlelő szóval a
férfi.
– Mert nem tudok szeretni! mondta lassan, tagolva, feltörő könyek
közepette a leány.
A betyár megrendült, csaknem arczára bukott. Aztán összeszedte magát és
elment arra, a merről jött. Ment, ment és újra nekivágott még az éjjel a
bor és szerelem tengerének.
VII.
– Férjhez fogok menni! mondta Tündér Ilona másnap az ebédnél.
Az éjjeli kalandról nem szólt senkinek. Édes anyja és a költő mégis
megérezték, hogy történt vele valami és két napon át gyanakodva
figyelték. Az öreg asszony nem állhatta és úgy négy óra felé hajnalban,
a mikor rendszerint mind a ketten föl szoktak ébredni és egy kicsinyt
beszélgetni, megkérdezte:
– Valami bajod van? Férjhez akarsz menni? Talán már választottál is?
– Semmi bajom, de férjhez menni csak kell. Mindenki férjhez megy és a
vén lány irtóztató. Csak tudnék választani. A kihez elmennék szívesen,
ahhoz nem mehetek! – Mélyen fölsóhajtott.
– Miért? ki az? Csak nem a király fia?
– Kint fekszik a kisasszony-temetőben.
Kevés vártatva azonban fölnevetett. A katonatiszt jutott egy pillanatra
az eszébe és hogy ehhez el lehetne menni. Mulatságos, mókás, kómikus
ember, nevetni lehetne rajta nagyokat. Színház otthon és a katonabanda
minden héten egyszer az ő ablakai alatt játszsza a térzenét.
Majd az jutott eszébe, hogy megvalósítja régi tervét, utazni megy,
nyakába veszi az országot, sőt Bécsbe és Gráczba is elmegy – férjet
keresni. Mulattatta az ötlet, hogy maga jár a legény után és addig jár,
addig keres, a míg találkozik valakivel, a kit ő fog megszólítani; ugyan
kérem, legyen szíves, ha van egy kis ideje, vegyen el engem!
Nem felelt többé az anyja szólongatásaira, úgy cselekedett, mintha
aludnék, pedig éppen csak annyi álom volt rajta, a mennyi megihlette,
hogy élénken, lágyan és sebesen folynak lelke képei.
A férjét kereste a férfiak roppant sokaságában, mezitláb, de díszes
kalapban járva az utczákon, a szalonokban. A kérői utána, mint egy csomó
csahos kutya, egyik apró udvarlójának, a tisztnek két rattlere is ott
ugrált-bugrált közöttök. Mindenféle emberekkel megállott beszélgetni,
magas katonatisztekkel, kerti napszámosokkal, kopogtatott a
czisztercziták klastromjának kis kapuján, az öreg prior nyitotta ki és
attól hirtelenében megkérdezte:
– Főur nem látta az uramat?
Álmában ahogy keresgélt, keresgélt, egyszerre előkerült a betyár,
derékon fogta és azt mondta: itt vagyok, én vagyok! Azzal felhajintotta
egy nagy szénásszekérre, a melybe egészen a szeméig belesüppedt.
Szédítően illatos friss széna volt, de a szekérnek nem volt feneke és ő
megint csak az utczán volt az ismerős férfiak közepette, a kik nagyon
nevettek, a míg meg nem pillantották, hogy ime, a bástya felől gyors
ügetésben jön a meghalt jogtanár. Szegény Barcza mint közeledik feléjök,
vetkeződni kezd, lehányja magáról a testét, csontváz lesz és karjait
kinyujtja feléje.
Ilona elpityeredett, de már az első könyek megszelidítették a
rémlátományokat és hajnali félálma egyszerre nagyon édes lett.
Tengerparton sétált – de ez a tenger inkább egy óriási metszett
tükörüveg volt – és a mint sétált az aranyporondon, egy fiatal emberrel
találkozott, a kinek czipője nem volt szintén, de kalapja sem. Olyan
szép volt férfinak, mint a milyen szép ő lánynak.
– Mi ketten összeillenénk! mondta a fiatal ember röviden.
– Ugy találja? Én is úgy gondolom.
– Járkáljunk mi igy mindig, hogy lássanak az emberek és az égben lakó
holdvilágok és egyéb csillagok. Legyünk férj és feleség és ezért
esküdjünk is meg egymással; az erdőben lakik egy remete, az összead.
– Oh kérem, az érsek nekem igen jó emberem, csaknem atyám.
– De az meghalt.
– Az igaz. De a gyűrűje itt van az ujjamon és én azt neked adom.
Ilona kinyitotta a szemeit: ő eminencziája gyűrűje szorította az
ujjacskáját, a mely az utóbbi időben teltebb lett, igen erősbödött…
Azonban megint behunyta szemét, hogy tovább sétáljon a furcsa ruháju
fiatal emberrel.
Most még éberebben álmodott, mint az imént. A tengerparti ember alakja
még világosabb lett, _hasonlított egy igen erőteljes leányhoz_, vagy egy
igen kifejlődött fiuhoz, a kinek sötétbarna arcza, de szőke haja és kék
szeme van. Kézen fogva mentek, helyesebben lebegtek a tengerparton
szorosan a víz mellett, néha a vizen is, de csak lábuk ujja hegyével
érintették a puha hullámokat. (Ezt meg fogom próbálni a tavon, idehaza!
gondolta magában Tündér Ilona.)
Nem igen beszélgettek, nézték egymást. „No, – mondta egyszerre a
tengerparti férfi – mi ugyan egymáshoz valók vagyunk, nem vagyunk
csókosok, nem is jó az, nem is kell az, bűnnek és fájdalomnak
fogantatása, jobb menni, menni, menni…“
Mind mentek az idők és a távolság végtelenjéig, oly hosszan, és olyan
sebesen, hogy a langyos, de friss szél, a mit alakjuk fölkeltett,
csaknem elaltatta, igazi álomba borította a leányt.
Az öreg asszony azonban kinyitotta a hálószoba ablakát, hogy bevegye a
mezei virágokat, a melyeket Mária havában két kispap szedett neki. A
virágok lassan lefeküdtek Ilona lábaihoz, de a májusi reggel minden
szemérem nélkül mohón és szerelmesen lopódzott hozzá és álölelte szűz
alakját. Ilona meg izgatottan és kéjelmetlenül takarta be magát
takarójába és csukott szemmel látta mint tesz-vesz anyja, mint sugdos
magában. Látta a fölszalagozott, de már hervadó májfát is, a melyet
ablaka elé állítottak a kertészlegények, a fa szent napján még. A
tengerparti legénynyel pedig még mind mentek, sőt a legény fogadkozása
ellenére hozzá-hozzányúlt, átfogta derekát. A lány megborzadt.