– Ámbár nem is igen van szükség reá – mondta. – Az efféle asszonynép
csak rontja a gyereket. Kisasszony-munkára szoktatja a lányokat… Minek
az? Hát csak valami derék öreg nőt kell fogadni…
Nem szerette a nőket. Elhuzódott tőlük. De különösen ellenszenvesek
voltak a szemében a lányok. Ugy kell lenni, hogy talán a ruhát nem
szerette rajtuk, a csipkét, a szalagot, a haszontalanságot. A
kaszárnyaéletben, huszárgyerekek és lovak között élve elszokott a
nőktől, vagy talán sohase is ismerte őket. Katonaiskolát végzett,
félszeg, szögletes tisztecske volt, szükösen kapta hazulról a pénzt is,
nem tudott elég imponálóan föllépni, hát inkább el se kezdte. És közben
igazán megszerette a lovat. Megértette az állatot és sohase érezte már
szükségét annak, hogy nők körül forgolódjék. Undorodott a parfumtől és
idegessé tette a szoknyasuhogás. Csodálatosképpen a nők között se akadt
senki, a ki különösebben érdeklődött volna ez iránt a nagyon zárkózott,
zömök, feketeképü ember iránt s igy lett belőle vén legény. – Tehát csak
valami arravaló derék öreg asszonyt kell fogadni, – mondta s a mikor
összehivta az iskolaszéket, hogy fölbontsák a pályázók leveleit,
rosszakaratu mosolygással tette félre azokat az irásokat, a melyeket
fiatal és a mint ő kifejezte magát, ugrifüles személyek irtak. S tátva
maradt a szája, a mikor szekérzörgést hallott, a mi az ajtó előtt szünt
meg s rögtön reá egy kis tizennyolcz, tizenkilencz éves szőke leányka
nyitotta be félénken az ajtót. A mikor ennyi embert látott együtt, már
szivesen visszafordult volna. Hajáig lángba borult az arcza, a hogy még
mindig a kilincset fogva, remegve körülnézett.
– Mi tetszik? – recsegte a kapitány.
A leány előbbre jött s zavartan hebegett.
– Goocs Éva vagyok.
– Mi tetszik?
– Elnök ur, én ismerem elnök urat, bár nem tetszik emlékezni reám. Goocs
Éva vagyok, Goocs Sándornak, a peterdi református papnak a leánya. Néha
át tetszik hajtatni a falun, anyám mondta s mutatta elnök urat, hogy:
látod, ettől az urtól függ a legtöbb. A mit ő akar, az történik a
kérvénynyel, a mit beadtam.
– Micsoda kérvénynyel.
– A pályázattal. Én is pályáztam.
– Hát pedig csalódni tetszik. Itt egyik szó olyan, mint a másik.
– Apám már nincs. Tessék tekintetbe venni elnök ur. Én csak azt jöttem
megmondani, hogy nekem kettőnkről kell gondoskodni. Anyámról is és már
annyifelé pályáztam és mindig hiába. Apámról szegényről nem maradt ránk
semmi, hát azt gondoltam, hogy eljövök és megkérem, hogy tessék ezt
tekintetbe venni. Meg lesznek velem elégedve, meg tetszik majd látni s
egy kicsit majdnem hogy ehez a faluhoz tartozom amugy is. A szomszédban
lakunk…
Sáppadtan állott az asztal végénél. Ha fölnézett a kapitányra, hirtelen
elfordította a fejét. Nem kételkedhetett annak a pillantásában.
Vigyorgó, konok és diadalmas rosszakarat volt a kapitány nézésében és
egy nagy adag durvaság, a hogy végigmustrálta tetőtől talpig a remegő
leányt. S közbe hümmögött s csóválta a fejét, mintha csupa olyan dolgot
hallana, a mit nem képes megérteni. Végre, mire a leány egészen
elveszítette a bátorságát, hogy már mukkanni se tudott ez előtt a
rettenetes ember előtt, beszélni kezdett a kapitány.
– Szép kisasszony, ez nem megy. Nekünk egy élemedett nő kell. Élemedett,
érti? Önnek egy kicsit még tapasztalni kell ehez a fontos hivatáshoz.
Jaj kérem, ilyen fiatal…
A postamester átszólott az asztalon.
– De kérlek. – Aztán a leány felé fordult. – Üljön le kisasszony.
A kapitány fölkapta a fejét. Mintha megütötték volna, olyan
fölháborodással nézett a szemébe annak, a ki beleszólott a szavába.
Érthetetlen volt neki ez a merészség.
– Mi az? Mit akarsz?… Ugy-e kisasszony, megértett? Nekünk egy koros nő
kell.
A postamester ujra beleszólott a szavába.
– Kérlek. Nincs benne a pályázatban ez a feltétel. A kisasszony joggal
számíthat arra, hogy éppen ugy biráljuk el az ajánlkozását, mint a
többiét.
A leány arczán lassan két könycsepp pergett alá. A postamester most már
méregbe jött s az asztalra csapott az öklével.
– Végre is van határa a szeszélyeskedésnek is. Minek megrikatni ezt a
gyereket. – Aztán fölállott s a lányhoz fordult. – Kisasszony, én önre
szavazok.
A többiek is mozgolódtak. Egy öreg, jóképü ember a leányt nézte s
mormogott: – ismertem a kedves édes apját… Valaki meg azt mondta: – haj,
haj. – Ezzel is valami olyas volt mondva, hogy derék ember volt a
megboldogult. Aztán az orvos, egy kis szikár, őszbe csavarodott szőke
ember állott föl s köhécselt és bátortalanul, de azért kimondta: – a
kisasszonyra szavazok.
A kisasszony hálásan nézett fel. Mosolygott a könnyein keresztül s a
hogy hosszu szempillái alól a kapitányra pillantott, nem tudta
eltitkolni a kitörő nagy örömöt. Az is rábámult. Mérgesen, de egy kis
hódolattal is. Érezte, hogy megverte a leány a mérkőzésben s csodálkozva
kereste rajta a fegyverzetet. Mi az ereje? Szólani azonban nem akart,
mert érezte, hogy nem volna eléggé energikus. Nem tudna szétütni a
lázadók között. Belekábult abba a csapásba, a mit a fejére mértek. El se
képzelte azt, hogy egyszerre csak elkövetkezhessék egy olyan nap, a
melyen nem szentirás a szava ezeknek a népeknek. Magában töprengett,
hogy: hát igy vagyunk? Igy vagyunk? – Aztán köhögve, a köhögés hangjában
keresve meg azt a modulácziót, a miben nem lesz a tekintélyének tulságos
ártalmára a beszéd – a leányhoz fordult.
– Kisasszony, a többség ön mellett van. Ugy látszik? Vagy talán nem?
A postamester felelt.
– Látod.
– Hát kisasszony, az öné az állás.
Azzal a fejébe csapta a kalapját s gunyosat, nagyot hajolva a leány
előtt, otthagyta a gyülekezetet.