Le akart mondani az elnökségről, de aztán meggondolta magát.
– Hohó! Majd a végén látjuk meg, hogy ki győzött. Majd adok én neki.
Nem is titkolta, hogy szörnyü szigoru ellenőrzésre készül. Küzdelemre –
és kiszekirozza az iskolából a kisasszonyt. Csodálatosképpen egy
pillanatig se gondolt arra, hogy nem igen lovagias a verekedés.
Ellenfelet látott a leányban. Valakit, a ki két könynyes szemmel és egy
kis mosolygással szembeállította vele a falut. No hát majd meglátjuk,
hogy ki az erősebb s mint hajdan, valami nagy lovaglás előtt, a
küzdelembe készülő ember izgalmával kerülgette az iskolát s mosolyogva
gondolt az összecsapásra.
Aznap, a mikor a leánynak meg kellett kezdeni a munkát, nyolcz órakor
reggel már az iskolában volt a kapitány. A leány még egy ládát pakolt
ki, de utána küldött s recsegve kiabált a folyosón.
– Pontosság, kisasszony! Mi lesz? Mi lesz?
– Még csak tegnap jöttünk, – mondta a leány s valami a kezében felejtett
ruhadarabbal jött ki a szobából.
– Mi közöm hozzá. Rendetlenség! Szépen kezdi.
A mit még mondott a leány, azt már nem hallgatta meg. Vissza se fordulva
ment kifelé s a kisasszony láthatta, hogy a kapu előtt elővette a
jegyzőkönyvét s szörnyen megelégedve jegyezgetett benne. Délután már
ujra az iskolában volt. Kint találta a gyermekeket a kertben és a leányt
is. Egy rezedaágy fölé hajolva a gyomot tépdeste s körülötte a kis
leányok nézték a keze járását. Hosszu, finom ujjai voltak s a felgyürt
ruhaujj alól fehér, formás, kövérkés kar látszott ki. A kapitány
mérgesen nézte s aztán dohogva kiment. De az ajtóból még visszanézett s
egy pillanatra olyas melegség járta át, mintha megsajnálta volna ezt a
szegény gyermeket. – Minek bántom? – kérdezte magától s kedve lett volna
visszafordulni és megkötni a békét, de aztán mégis csak tovább ment. És
engesztelhetetlen lett megint. Eszébe jutott a seb, a mit a despota
kapott ettől a leánytól. A mindenek felett való ur, a kit ma már nem
vesznek valami tulságosan számba. Még az nap nekiült az irásnak, hogy
valami rendeletfélét fogalmazzon a leánynak. De nem tudta, hogy mit
rendeljen el? Csak leirta a nevet: Goocs Éva, aztán ujra irta s most már
nagyon is komolyan elhatározta, hogy megbosszantja valahogy. Nagyon
bosszantja, addig, a mig elmegy s valami élemedett nő kerül a helyébe.
Másnap is elment az iskolába. Hirtelen toppant be, mint a forgószél s
ugy nézett szét, mintha azt keresné, hogy mit dugdosnak előle.
Bosszankodott, a mikor a leány tiszta szép nagy szemeit minden zavar
nélkül emelte föl reá s mintha mosolygott volna rajta. A hogy elment,
azt hajtogatta magában, hogy nem engedi meg, hogy guny tárgya legyen
akárki szemében is. Otthon most már komolyan nekiült az irásnak. Levelet
fogalmazott: – Kisasszony! Ön gunyt üz belőlem, a mit pedig én nem
vagyok hajlandó eltürni… És sürün teleirta a papirost. Mérges levél
volt.
Nem csoda, hogy megijedt tőle a leány s másnap a sebes járástól lihegve,
kipirulva nyitott be a kapitányhoz.
– Kérem – kezdte, de már nagy zavarban s bámulva a merészségét, hogy
odament, – nem akarom, hogy egy perczig is rosszat gondoljon felőlem.
Téved elnök ur, tessék elhinni. Isten őrizzen attól, hogy én ne tartanám
tiszteletben az elnök urat, hanem kérem, azt hiszem…
Ujra végigmosta az arczát a köny és iszonyu panaszosan nézett föl a
kapitányra.
– Mit kérem?
– Azt hiszem, hogy az elnök ur ki akar üldözni engem a faluból. Hát
kérem szépen, elmegyek ugy is, csak kapjak valahol másik állást. Azt
tessék bevárni. Körülnézek, keresek mindenfelé. Tessék elhinni…
A kapitány rábámult s aztán pár határozatlan lépést tett feléje.
– Hát kérem, azt ne tessék gondolni. Azt nem ugy kell venni. – Hebegett
s a hogy a leány fölnézett reá, lesütötte a szemeit. – Megférünk, nagy a
falu – s a kezét nyujtotta és két tenyerébe szorítva a leány kezét,
egyszerre ugy érezte, hogy nagyon elszomorodik.
– Szegény, hát azt hiszi, hogy én haramia vagyok.
A leány mosolyogva nézett a szemeibe. Bizalom volt a pillantásában.
– Dehogy.
– Hát akkor megférünk… – Még mindig nem bocsátotta el a leány kezét s
most már ő is nyiltan, őszintén mosolyogva folytatta. – Ebben a házban
is. Szép nagy ház és üres. Kisasszony, ha nem szeretjük egymást, igen
sokat fogunk veszekedni.
A leány a kapitány vállára hajtotta a fejét, a kapitány pedig a dus,
puha szőke hajat simogatta.