Tavaly előtt egy reggel azt hallottuk a postán, hogy hazajött a
kapitány. A bérlő küldött eléje kocsit az állomásra s a kocsis azt
ujságolta, hogy egy kicsit biczegve jár és botra támaszkodik. Halovány
is, mintha nagy betegséget állott volna ki. Estére már ki is költözött a
házból a bérlő. A kapitány elszámolt vele s kifizette készpénzzel, mert
most már itthon marad és gazdálkodik. Harmadnapra egy csomó butort
hoztak a vasutról. Kertész jött és kőmüvesek, ácsok, a kik rendbehozták
a kertet és a házat. Mig a munka tartott, nem láttuk a kapitányt, csak a
hangja hallszott ki a tömött magas licziomfal mögül. Kiabált,
rendelkezett, erőszakoskodott. A munkások azt beszélték a kocsmában,
hogy ilyen mérges természetü emberrel nem igen volt dolguk. A legénye
ezenközben bement a városba és két jámbor öreg lóval tért vissza. Nagyot
bámult az intelligenczia ezen a két állaton. A kapitány lovas tiszt volt
s az ujságban sokszor esett szó róla, meg egy Plutó és egy másik,
Bábolna nevezetü lóról, a melyekkel dijakat nyert. Lovagolt, ugratott,
ügető versenyeken vett részt s bátor lovas volt az istenkisértésig. Mit
akar akkor hát jelenteni ez a két rokkant, nagyfejü gebe a parádés kocsi
előtt… Egyszer aztán kikocsizott velük a kapitány a rétre. Csendesen
koczogott a két öreg állat s hátul az ülésben megszürkült hajjal,
borostás, elhanyagolt arczczal komoran ült a kapitány. Visszajövet
megállította a kocsit a posta előtt és a botra támaszkodva nehézkesen
mászott föl a három lépcsőn. Vén ember lett negyvenkét esztendős korára.
– Nem akartam közétek jönni addig, mig ki nem heverem ezt a gyalázatos
sántaságot, – kezdte egy székre telepedve s deres fejét rátámasztva a
bot fehér csontból faragott fogantyujára. Aztán mosolyogva körülnézett.
– De félek, hogy soká tart.
Nem kérdezte senki, hogy mi történt vele. Majd elmondja magától is,
mondta is.
– Penzióba mentem. Veterán lettem. Ledobott a hátáról a lovam s igy
biczegek. Vége a vitézkedésnek.
Bélyegeket vásárolt s óvatosan, maga után huzva minden lépcsőfokra a
jobb lábát, csendesen vánszorgott le a kocsihoz. Rá se nézett a lovakra,
csak intett a kocsisnak, hogy: gyerünk.
Azután már gyakrabban láttuk. Eljárt a jegyzőhöz, a boltba. Komolyan
vette a gazdálkodást, hogy ne unja magát. Eljárt a vásárokra s bár nem
igen szerette a parasztot, beleszólott a falu dolgaiba is. Ezeket a
dolgokat a birónál intézték el, a népes kis szobában, az esőverte darócz
iszonyu büzében, sok hájjal bőven itatott nagy csizma szagában – s
lassan-lassan egészen a kapitány befolyása alatt. Féltek tőle. Mérges
nagy hangja volt s kurtán beszélt, inkább csak kommandérozta az érdemes
magisztrátust. A ki nem adta be rögtön a derekát, azt hirtelen
leszamarazta s válluk közé huzva nagy fejüket, megrőkönyödötten
hallgatva, engedelmeskedtek neki a parasztok. Ugyszintén az urak is.
Féltek tőle s mintsem hogy bajba kerüljenek vele, inkább ráhagytak
mindent. Ilyenformán egyszerre csak ő egymaga lett a falu. Jegyzőt
csapott el, birót buktatott meg s ha végigdöczögött vele a falun két
öreg ló nyomában kocsija, katonás szalutálással vette tudomásul, hogy
jobbról is, balról is, a kapuk elől sunyi alázatossággal köszöntik az
emberek. S lassan-lassan javult a lába is. Már gyalog is járt. Keveset,
aztán többet, egyszer átmerészkedett menni a pallón is, egy vastag,
durván kiácsolt faderékon, a mi át volt fektetve a patakon s az
erőszakos, örökké komor ember arczán régóta az volt az első igazi derü,
a hogy eldicsekedett ezzel az uttal. Akkor tájban történt ez, a mikor
meghalt a régi tanítóné és a kapitány, mint az iskolaszék elnöke, kiirta
az ujságba a hivatalra a pályázatot.