Gutter urnak, a keztyüsnek két fia volt: Gyuri és Ferencz. De melyik a
Gyuri és melyik a Ferencz? Ez volt az állandó és változhatatlan kérdés,
a mi a mühely gondjai mellett betöltötte Gutter urat.
Ha bőrt vásárolt mesze külső országban, vagy gomb- és csatkészletét
egészítette ki, avagy a mühelyben a lányokat szidta a tereferéért,
mindég csak a fél Guttert vitte bele az akczióba. A másik fele azon
gondolkozott, hogy melyik a Gyuri és melyik a Ferencz.
S ezen mulatott is Gutter ur, mert érezte, hogy nagy humor van abban, ha
a gyermeket a tulajdon apja nem tudja a nevén nevezni, de bosszankodott
is, mert valahol ő benne kellett hogy rejtőzzék a hiba.
Talán a szeme nem alkalmas a finom eltérések megfigyelésére, vagy hogy
szórakozott az elméje…
Ugy állott tudniillik a dolog, hogy Gutterné asszony mindjárt egy füst
alatt megszülte azt a katonaanyagot, a melyet a király ő felségének
szánt, hogy aztán nyugalma legyen s maga is a mühely után láthasson.
Körülbelül három percz külömbség lehetett a két fiatal ur korában, ez
pedig nem igen látszik meg az ábrázaton, meg a növésben sem tesz olyan
differencziát, a mit észre lehetne venni. Ezenkivül meg az egyik fiu
egészen olyan volt, mint a másik. – Mintha az egyiknek az ábrázatáról
viaszlevonatot csináltak volna s aztán ebben a formában megöntötték
volna a másikat. S a magaviseletökben, a vérmérsékletükben,
mosolygásukban, sirásukban, ahogy jártak, feküdtek, ültek, semmiben sem
volt közöttük egy hajszálnyi eltérés. Igazságosabban anya már meg nem
oszthatta magát gyermekei között. Bár ne lett volna ennyire igazságos, –
mondotta Gutter ur, a mikor ebéd alatt haszontalankodott valamelyik a
két ficzkó közül s csak ugy mert rászólni: te fiu, elverlek. Megtörtént
ugyanis már az is, hogy hoszas megfigyelés után ráhatározta magát, hogy
a nevén szólitja meg valamelyiket és a szemébe kaczagott a gyerek:
– Kérem, papám, én Feri vagyok. Ha Gyurinak tetszett igérni a pofont,
hát akkor behivom… Gyuri tudniillik a tornáczon le- és fölmasirozott egy
könyvvel és állattant tanult.
A keztyüs ilyenformán egészen beleháborodott a tévedésekbe s hiába
keresett valami szilárd pontot, a melyen megtámaszthatná lábait ebben a
tévelygésben: nem talált. Azaz, hogy egyszer mégis földerengett számára
a világosság.
Észrevette, hogy az egyik fiu homlokán vörös folt van.
No, – gondolta – végre is megsajnált a természet és jelet adott az
egyiknek. De most már melyik ez az egyik? – Te, Feri – mondta neki – mi
baja van a fejednek?
– Nem vagyok én Feri.
– Tehát Gyuri, mit csináltál a fejeddel?
– Belevágtam az asztalba.
Egy hétig jó dolga volt Gutter urnak. Bátran parancsolgatott
gyermekeinek. A vörösfoltos: Gyuri. S Gutter ur mohón élvezte a
gyönyürüséget. Hozzál szivart, Gyuri. Feri, add ide a papucsot. –
Azonban jó kis vér csörgedez a vörös folt alatt. A kis ficzkó hamarosan
kiheverte a bajt, a vörös folt fehéredni kezdett, azután hozzábarnult a
napsütötte bőrhöz és Gutter ur megint visszaesett a tapogatózásba, –
azután egy-két felsülés után a teljes sötétségbe.
Abban az időben komolyan dühbe jött. Iszonyu módon kiabált a mühelyben a
lányokra, a midőn egy kis sirás lett és viczogás, mivelhogy máskülönben
olyan jó ember volt Gutter ur, hogy nem igen vették komolyan a lányok a
haragját.
Valamire azonban rá kellett határoznia magát, mert végre is nevetséges
egy olyan apa, a ki mint egy detektiv settenkedik a gyerekei körül,
jelekre kutatva, a melyeknek a segítségével megismerje, hogy melyik az
egyik és melyik a másik. Egyszer aztán kitalált valamit s rémitő mód
furfangosnak találta az ideáját.
Mikor mind a két fiu elkészült egy-egy öltözet ruhával, csodálatosképpen
ugy, hogy egy helyen kopott, vásott, szakadt mindeniken a nadrág és a
kabát, elvitte őket a ruhásboltba s az egyik barna, a másik szürke ruhát
kapott.
Másnap már tudta, hogy a szürke fiu Gyuri s a nevén szólitva igérte meg
neki, hogy megagyabugyálja, ha mégegyszer az abroszra önti a vizet.
A fiu azonban szemtelenül kikaczagta:
– Én a Feri vagyok.
– Hát a ruhád?
– Elcseréltük.
Egyszer az iskolába is elment velük. Szeretné, ha megmutatnák, hogy mit
tudnak – mondta a tanitónak – voltaképpen azonban nem akart egyebet,
mint igy együtt látni őket és kitanulmányozni rajtuk, hogy mi a
különbség kettejük között. – Hátha ez a helyzet alkalmas a tanulmányra,
– a hogyan okoskodnak, törik a fejüket…
Az egyik talán kissé hebegni fog, a másiknak hangosabb a szava, vagy
megváltozik arczukon egy vonás, a szemükben valami olyas kifejezés, a mi
az ő tudomásán kivül az egyiknél keményebb, tisztább, a másiknál lágy s
valamicskét elmosódottabb.
A fiuk feleltek a sok kérdésre, mint a parancsolat, az apjuk pedig
bámult rájuk, de éppen csak annyiban lett okosabb, hogy megtudta, hogy a
ki a harmadik padban ül, Feri.
A második pedig – a másik. – No most nem is téveszti többé össze őket. –
Vége volt az iskolának s magával vitte a gyerekeket haza. Ugy ment
mögöttük, mint a zsandár s magában folyton azt mormogta:
– Jobbra Feri, balra Gyuri, jobbra Feri…
Csak a panoráma elé ne értek volna. A panoráma előtt tudniillik szép
nagy képen voltak a Ring-szinház égése, a plevnai csata, Spangáék
kivégzése, a párisi világkiállitás – és egy majom is egyik kiugró
léczen, a mely kitünő vicczeket tudott produkálni. Kilopta a parasztok
szájából a pipát s a fogai között törte fel a mogyorót, mint valami
gyerek. A fiuk nekiiramodtak a térnek, s mig lihegve szaladt utánuk az
apjuk, eltüntek a tömegben. A keztyüs utánuk futamodott, miközben rendre
is utasította az öklével egy-egy cseléd, a kit kitaszított a helyéből,
összefogdosta a gyermekeit s vitte őket haza. Mire kiértek a
sokadalomból, már kárbaveszett az egész délelőtti tanulmány. Nézte,
bámulta, félig behunyt, meg egészen tágra nyitott szemmel, mustrálgatta
őket, de hiába. Ki tudná megmondani, hogy melyik az egyik és melyik a
másik.
Végre is az időtől remélt még valamit. Majd nőnek, az egyiknek hamarább
pelyhedzik a bajusza, mint a másiknak, vagy ahogy gavalléroskodnak,
letér az izlésük a közös csapásról.
Az egyik hosszu hajat növeszt majd s egy-egy fürt zseniálisan a
homlokára csüng, a másik pedig kurtára nyiratkozik. Az egyetemen
különféle pártokhoz szegődnek. Az egyiknek vörös toll lesz a kalapja
mellé szurva, a másiknak fehér, külön-külön járnak el a szabójukhoz,
egyik angolosan öltözködik, koczkás holmiba, a másik előnyt ad a feketés
szöveteknek… S a szegény Gutter urnak semmi reménye sem vált be. A fiuk
egyek maradtak mindenben. Kiegészítették egymást, nem is volt az
elképzelhető, hogy az egyik hütlen legyen a másikhoz, akár a nyakkendő
dolgában is.
Együtt mentek a sorozásra is és mind a kettő tüzér lett, persze egy
ezredben. Gutter ur azt mondta, hogy nem bánja, hogy akármilyen is, de
az egyik legyen huszár. Neki okvetlenül kell egy huszár is a
familiájába. Arra gondolt, nagy alattomosan, hogy az uniformis majd
segítségére lesz a nagy feladatban, a minek immáron már husz esztendőt
áldozott oda az életéből.
A fiuk azonban átláttak a szitán, összekaczagtak s kijelentették, hogy
mindkettőjüket az ágyu érdekli és nem a karabély. Nagyobbat pukkan.
Gutter ur ezek után egészen az üzletnek szentelte magát. A mühelyből már
szép nagy gyár lett, a mibe százszámra jártak be a lányok keztyüt
varrni. A fiuk is be-benéztek néha.
Megesett, hogy valami nagy vevővel jöttek össze az irodában s Gutter ur
bemutatta őket: a fiam, az önkéntes… A termekben, a folyosókon, meg lenn
az udvaron a lányokkal is találkoztak néha a fiuk.
Az egyik – Ferencz ur – különösen hosszasan elbeszélgetett egy kis szőke
gyermekkel. Aztán megkereste otthon is. Velük együtt, az anyjával és a
kis leánynyal töltötte a vasárnapjait s egy amugy sem nyugodalmas estén,
a mikor a sok láda keztyüt kellett expediálni, kijelentette az apjának,
hogy feleségül veszi a kis leányt. Gutter ur dühöngött s mig a számlákat
dobálta ide-oda kiabált:
– Soha, abból nem lesz semmi! Megmutatom!
Felnézett s mivelhogy egy olyan tüzér állott előtte, – a kin meg sem
látszott, hogy rá dühösödik az apja, – még hangosabban kiabált:
– Kidobom a gyárból! – Téged meg kitagadlak!
– Nem is igen van szükségem vagyonra, – mondotta a tüzér. – Azért
jöttem, hogy bejelentsem neked, hogy szerelmes vagyok Stoller Ilkába s
már meg is kértem a kezét. – A mienk lesz majd a fürészmalom s ugy
tudom, hogy egy-két ház is. Én is dolgozom majd…
Gutter ur nagyot bámult.
– Ugy?
Ez tudniillik már a másik tüzér volt.
Mindazonáltal Gutter ur mégis elhatározta, hogy holnap kidobja a gyárból
a leányt. Megparancsolta, hogy készitsék ki a munkakönyvét, meg a pénzt,
– a mi a felmondással együtt még kijár neki s másnap fölhivatta az
irodába s elhatározta, hogy nagyokat fog kiabálni.
A lány remegve állott meg az ajtóban s Gutter ur ordítani kezdett:
– Maga, maga, nem szégyeli magát… A mikor a lányra pillantott, még
hangosabb lett, valósággal bömbölt. – Ne sirjon, itt nincs annak helye…
Ez iroda! – S mivelhogy jobb argumentumot hirtelenében nem talált, ujra
ordított: Ez iroda!
A leány a könyein át mosolygott s halkan mentegetődzött.
– Én nem mondtam, hogy nem az.
– Azért! – Hirtelen megint hozzá fordult Gutter ur és rákiáltott: Hát
szereti!?
Alig sóhajtott és csak a fejével intett hogy igen.
– A Ferit szereti?
– Igen.
– Biztosan tudja?
A kis szelid gyermek-arcz föl a szőke hajig elpirult s megint intett és
sugva felelt: Biztosan.
Gutter ur tovább rótta le és fel a szobát és kiabált:
– Biztosan! Nagyszerü! Nem értem! Nagyszerü!