Olyan ünnep után való nap volt, a mikor szegény kishivatalnok ember
zsebében alig csörög egy pár garas; a mi volt, elette, elitta unalmában,
hogy két-három napig se kellett délutánonkint a hivatalba járni. A tágas
bankszobába fáradt, álmatlan arczczal érkeztek meg egymásután a
hivatalnokok. Az egyik mindjárt vizet kért a szolgától, mert azt mondta,
hogy kiég a torka, kettő közülök sétált a két sorba rakott nyolcz asztal
között s szinte lerítt az arczukról az undor, a miért három átmulatott
nap után ujra munkához kell látni. Egy-kettő még késett, pedig
elkongatta már az óra a nyolczat s minden perczben ki voltak téve annak
a veszedelemnek, hogy megelőzi őket a princzipális, a ki akkor jön be, a
mikor akar, de néha korán leül az asztala mellé. A gyakornok már az
asztalra hajolva másolt s csak azért nem oltotta el a feje felett a
gázlángot, hogy lássa majd, a kit illet, hogy ő már félnyolczkor, a
szürkés sötétben kezdte el a munkát. A többi egy-egy komor pillantást
vetett feléje, de ezzel aztán meg is elégedtek s olyan nyomott volt a
hangulatuk, hogy még arra is restelték fölnyitni a szájukat, hogy
kötekedjenek.
Lassan, unalommal megindult a munka, de minduntalan félbe is szakadt. Az
egyik sorra hegyezett három-négy czeruzát, csak azért, hogy az idő
teljék, a másiknak folyton az orrával volt valami baja, ilyenkor letette
a pennát az asztal szegletére, sokat babrált a zsebeiben, bámult maga
elé a nélkül, hogy nézett volna valamit s nagyot nyögve irt le ujra
egy-egy sor betüt vagy számot. A pénztáros minden ok nélkül keresgélni
kezdett a másolókönyvben, ugy tett, mintha valami számla után kutatna s
még boszankodnék is, a miért nem találja. A szolga szó nélkül bámult hol
erre, hol arra s azután lement egy pakli dohányért. Mikor kinyitotta az
ajtót, becsapott a téli reggeli hideg s felkavarta a fülledt szobát. A
hivatalnokok összeborzongtak s mintha nagyon megfáztak volna,
körülvették a kályhát. Csak a gyakornok maradt a helyén. Kelletlenül
csavarta le a gázláng csapját, mert érezte, hogy már komikus kezd lenni
a lámpája s nekigörnyedve irt tovább egy nagy könyvbe.
Lassan nyilt az ajtó, s megérkezett a segédkönyvvezető, egy öles lécz,
roppant gyapjukendővel a nyakán. Volt benne egy kis humor, mert a mint
gyorsan körülnézve észrevette, hogy még nincsen itt a princzipális,
tárva-nyitva hagyta mögötte az ajtót. Máskor megpofozták volna az ilyen
tréfáért, most csak nagy komoran összenéztek s a pénztáros a nélkül,
hogy egy szót is szólna, berugta az ajtót. A segédkönyvelő is helyet
szorított magának a kályha mellett s most már teljes lett volna a
társaság, csak még az ellenőr hiányzott. Ez betegnek jelentette magát
már jókor reggel, benn a másik szobában van a levél. Bizonyosan szédül
még a feje a tegnapi bortól.
A segédkönyvvezető most azt a tréfát találta ki, hogy havas kendőjét
néhányszor a kályhához verte. Minden ütésnél fellegben csapott fel a
pára a tüzesre pirult vasról. A pénztárnok azonban rászólott:
– Ne szamárkodjék, Rudi!
Most már a többiek se állhatták meg szó nélkül.
– Nincs mindig kedve az embernek arra, hogy a maga rossz tréfáit türje,
– mondta az egyik hivatalnok.
– Tán fölemelték a gázsiját? – kérdezte a másik.
Rudi is elkedvetlenedett, de már, mintha mégse lett volna olyan
nyomasztó az egész, legalább beszélni kezdtek, beleszólottak a komor
hallgatásba, a mi olyan, mint a szinben a fekete felleg. Mig egymásra
néztek, mintha mindeniknek a szemébe ugyanaz a vágy lett volna
kifejezve: beszélni, beszélni, ne hallgassunk tovább.
A mint ugy egy csoportban meghuzódtak a kályha mellett, a jó kabátjuk
daczára meglátszott rajtuk a szegénység. Némelyikről csak ugy párolgott
a benzin. Abban pedig, a hogy néztek, a hogyan lesték a külső ajtót,
hogy vajjon mikor nyilik, volt valami a sunyi cseléd alázatosságából. No
meg aztán egy kis konokság, valami keserü dacz az arczukon, de ebből
csak kevés, alig valami. Egyik-másiknak szépen el volt rendezve a haja,
szakálla, bajusza, de ez a gondos, pomádés eleganczia idegen volt benne,
mintha csak az üzlet számára fésülte volna ki magát. Otthon bizonyosan
borzas és a szájába csüng a bajusza.
Valamelyik sóhajtott közülök, ez aztán elragadt a többiekre is. A
segédkönyvelő sovány térdeire terítette a kendőt s kétrétbe hajolva
gubbasztott. Vigan jött be, de most már neki is elment a kedve
mindentől. Eszébe jutott a sok baja, lassan összehuzódott a homlokán a
bőr s felbigygyedt az ajka, hiába keresett, nem talált semmit a
gondolataiban, a mi vigasztalja. Olyan elkényszeredett volt az arcza,
hogy lassankint arról kezdte leolvasni mindenki a maga gondját. Jóformán
senki se gondolt mással, de a mikor már sokáig nézték a legényt, a
pénztárnok inkább csak azért, hogy a maga helyzetét előre tolja, feléje
intett a fejével s megjegyezte:
– Nem is nős és mégis hogy el van szontyolodva.
A hosszu legény meg volt sértve: – ő? Ő nem, egész jó kedve van, de
sehogy se tudott azért mosolyogni. Mikor már látta, hogy nem megy a
pózolás, hátravágta a fejét s mutatta, hogy nem törődik az egészszel.
– Bánom is én, vigyen el az ördög, ha bánom. – Egy kicsit gondolkozott s
aztán nagy merészen hozzátette: – Elmegyek Amerikába…
A pénztáros fanyarul mosolygott.
– Messze van.
– Ott boldogul az ember.
– Ki tudja?
A többi oda se hallgatott, tudták, hogy a sovány gyereknek Amerika az
igéret földje. Csak egye magát vele, ha nincs egyéb dolga.
Egy szőke, száraz hivatalnok szórakozottan czigarettát kezdett sodorni.
Szép, szálas dohányt csavargatott a papirba s mindenképpen jobbmódunak
látszott, mint a többi. Azért komor volt, valami nagyon
elkedvetlenítette a kopott emberek között. Idegenkedve nézett rájuk, de
a közös baj végre belőle is kihozta a szót:
– Csak szerződést adnának, hogy az ember tudná: igy vagy ugy.
– Az, az!…
Mindenki igazat adott neki s most már egymásra liczitáltak, megoldódott
a nyelvük:
– Igen, hogy tudná az ember…
A pénztáros ajkára feltolakodott egy csomó panasz, de csak annyit
mondott el: – otthon is ugy van az ember, hogy… elszégyenlette magát,
csak intett a kezével, hogy jobb erről nem beszélni. A hosszu fiu
köhögni kezdett, szárazon, görcsösen s nem mondta, inkább csak kiköhögte
azt, a mit mondani akart.
– Mint a kutya, éppen mint a kutya, ugy élünk. Egy csontért ugatunk itt
egész nap, meg körmölünk, ő meg jár az orfeumba, ugy issza a pezsgőt,
mint a vizet, kocsija van…
Az egyik hivatalnok meglökte és a gyakornok felé kacsintott, mintha
figyelmeztetné, hogy vigyázzon. A sovány gyerek azonban majdnem
verekedett már, annyira elöntötte az epe.
– Mit bánom én, hát árulkodjék a majom. Felrugom…
A gyakornok lekapta a fejét a nagy könyvbe s többet oda se nézett. A
kályha körüliek abba a mély hallgatásba merültek, a mi több mint a
beszéd, mert mindenkinek az arczán meglátszik, hogy töpreng és csak
azért nem beszél, mert önmagától vár valami eredményt s nem a
szomszédjától. Közben benyitotta egy-két ember a nagyajtót s a
pénztárnok odaszaladt a rácsos ablakhoz, hogy kiszolgálja őket. Az egyik
orosz aranyakat váltott be, a másik fedezetet hozott egy
részvényvásárláshoz, megropogtatva ujjai között nehány ezres bankót
olvasott le asztalra, egy szegényes öreg asszony sorsjegyet vásárolt s
azután ujra üres lett a bank. A többi hivatalnok el se mozdult a kályha
mellől. A princzipális, ugy látszik a börzére ment, vagy még alszik,
vagy mulat; ur, teheti. Akár egy hétig se jöjjön be, elvégeznek itt
helyette mindent ötven-hatvan forint fizetésért.
Ez és sok minden átszürődött a segédkönyvvezető agyán, mert már ujra nem
tudott hallgatni.
– Mi vagyunk a bolondok – mondta s végig nézett magán. – Én a
legnagyobb, de nem, mind, magam is. Nincsen bennünk semmi összetartás.
Ha egyszer kezet fognánk, összegyülnénk valahova…
– Tanácskozni?
– Nem, határozni. Ha egyszer, tudja az Isten, az köztünk nem is lehet…
Még közelebb jöttek mind s nagy várakozással néztek reá, hogy mit mond.
A szegény beteg fiu azonban, mintha máris kifáradt volna, leejtette a
fejét a lapos mellére s csak néha nézett körül, várva, hogy most már
beszéljen más. Mikor észrevette, hogy figyelik, ujra kedve jött ahhoz,
hogy tovább beszéljen, hiszen hallgatják. Készen volt már az agyában egy
egész terv, csakhogy zavarosan, rendszer nélkül megkomponálva, ugy a
hogy megtermett.
– Egy nagy gyülés kellene valahol, a hol megmutassuk, hogy mit tudunk.
Ha én beszélek, az semmi, ha nem tetszik a mosolygásom, elcsapnak, ez
semmi, nem is virtus, de tessék elcsapni ezeret.
A többiek összenéztek s intettek a fejükkel, hogy igaza van.
– Ez a beszéd – mondta a pénztáros.
A hosszu fiu ránézett s még jobban fellelkesítette az ideája.
– No, ugy-e?
– Jól beszél.
– Mondjuk ki, hogy mig meg nem becsülnek, nem dolgozunk. Becsukhatják a
boltot.
– Sztrájk?
– Az, miért ne? Hát becsületesebb emberek ezek, mint a pékek vagy a
vargák? – Már kiabált s a többinek eszébe se jutott, hogy csitítsa, –
akaszszák fel magukat, bánom is én! Adják meg nekem, a mi az enyém. Nem
is vagyok ember ezzel a pénzzel, a mit ez a piócza fizet a munkámért.
Hát maguk valamik? Semmik.
A többi rámondta, hogy igaz s az elegáns hivatalnoknak mindjárt eszébe
jutott egy eset annak a bizonyságára, hogy milyen semmik valamennyien.
Mig a hosszu fiu beszélt, valósággal összeolvadt ezekkel az emberekkel s
arra gondolt, hogy beszélni fog a gyülésen, a mi lesz majd s elmondja,
hogy hitványság, a hogy velük bánnak ezek a pénzkupeczek. Az orfeumra és
a pezsgőre gondolt, ezt irigyelte tőlük leginkább, majd megtikkadt a
szomjuságtól, hogyha erre gondolt. Sohase hitte volna, hogy ennyire
megfeledkezzék magáról, de most beszélnie kellett, mert dühöngött benne
minden csepp vér.
– Bemegyek hozzá huszadikán előlegért, harmincz forintot kértem, elvből
nem ad. Elv? Még elvei is vannak az ilyen betyárnak?
Megint a hosszu fiu vágott bele a beszédbe.
– Majd a gyülésen kimondom…
Erre már a pénztáros türelmetlen dühvel kiabált közbe:
– Mit gyülésezik? Mit akar a gyüléssel? Fel kell gyujtani a boltjaikat,
ki kell dobni az utczára őket, a rongyosokat…
A többiek csak ezt a hangot várták, felszabadult az ő torkuk is,
elkezdtek beszélni össze-vissza, mindenki mást, de voltaképpen egyet.
Hadonáztak dühös gesztussal, némelyik majdnem sírva s a hosszu fiu a
kályhát rugdosta dühében, a miért nem tudta tulkiabálni a többit. A
zavaros lármából alig hallszott ki egy-két ép szó.
– Gyalázat, majd megmutatjuk, hitványság…
Mikor a legnagyobb volt a lárma, akkor nyitotta be az ajtót a
princzipális. Szurós szemü, kis szőke, kopasz ember volt a bankár. A
szája két széléről mély ránczok szaladtak végig az ajkain s homlokáról
majdnem örökké vizsgálódó szeméig csüngött le a megereszkedett dagadt
bőr. Ez alól nézett ki s mig pillantását körüljártatta a szobában,
mintha jégcsapok támadtak volna tekintete nyomán.
Nyers, inkább gunyolódó, mint haragos hangon szólott rá a kályha körül
ülő társaságra.
– Kaszinóznak?
A kályha körül egyszerre csend lett. A hosszu fiu igyekezett ugy
összegörbülni, hogy meg ne lássák s kendőjét a szája elé tartva,
fájdalmasan köhögött, belekékült az arcza. A pénztárosnak egyszerre
dolga akadt a rácsos ablakban, pedig kivül senki se várakozott reá, egy
másik hivatalnok hebegett valamit, hogy hideg van és rosszul fütenek, a
kályhához kell jönni, ha az ember kis meleget akar. Az elegáns ember
felugrott s zavartan kapkodva válaszolt.
– Egy kicsit elbeszélgettünk… egyről-másról, éppen nagyon kevés volt a
munka, kérem szépen.