Damora és Kisócz között, de jóval közelebb Kisóczhoz, mint Damorához,
kisiklott egy tehervonat. Én inkább ugy mondanám, hogy be akart bujni a
föld alá, mint a giliszta, hogy aztán talán megint előbujjék valahol. A
lokomotiv tudniillik mélyen beleásta fejét a töltésbe s tehetetlenül
vergődött, mint valami csapdába került óriás vad. A kerekei őrületesen
forogtak fenn a levegőben s valami belső düh dolgozott még a hatalmas
masinaállatban, mert az összeroppant gépezet utolsó erőfeszitéseivel
egyet-egyet lökött még magán az egész nagy test s mintha szégyenlené a
szerencsétlenségét, odáig vájta be magát a földbe, a hol a fényesre
törült rézcsapok, fogantyuk, rudak lapja befödi a kazánt. Mögötte a
kocsisor olyan volt, mint egy hosszu hernyó mászás közben. Néhol föl
volt puposodva a háta, másutt meg lehasalt a sinekre s a mint a
lokomotivban még lihegett az erő, ugy mozgott az egész előre-hátra. S
azalatt recsegett az egész. Közben egész sor hosszu kocsira friss
fenyődeszka volt rakva. Ezek közül néhány derékban roppant ketté. Ivbe
hajlott az egész guzsba lánczolt pázsma s aztán egymásután roppant szét
a sok deszka az iszonyu nyomás alatt, apró puffanásokkal, mintha puska
ropogna. S csikorogva görbült a vas. A nagy lapos tányérok a kocsik
végein jobbra-balra fordultak, a melyik hol kapta az ütést s az egyik
kocsi, – a miben nagy ládák voltak, meg egy összelapított zongora, a mi
még mindig bugott – a levegőben lógott két másik között. S ember
egyelőre nem látszott sehol. Csak mintha a gőz sistergésén, a kerekek
lármáján s a hogy törött a vas, meg a fa, a százféle vad lármán
keresztül nyögés hallatszott volna. Olyan jaj, mintha valakinek a mellén
térdepelnek s éppen csak sóhajtani tud benne a kin.
Aztán lassan mind a két oldalról emberek jöttek, kék sapkás vasutiak,
egy bakter, aki a vörössel bekerített fehéres táblát is magával hozta s
futva jött, s később egy hivatalnok Kisóczról, sápadt, hebegő ember, aki
csak szaladgált a kocsik mellett föl és le, de semmi okosat se tudott
csinálni. Elől a lokomotiv mindig csendesebb lett, kifujta magát s
mintha a sírját ásná, még egy kis nehézkes fészkelődéssel nyugodalmasan
elhelyezkedett a földben. Fenn a kerekek már lomhán forogtak s
megállapodott a sok egymásra torlódott kocsi. Csak a zongora bugott még
fenn a kocsiban – és most már halkabban, de a csendben még
rémületesebben hallszott az egymásra szakadt romok alól, mintha
valahonnan nagyon mélyről jönne az emberi hang. Akik ott állottak, előbb
menekülni szerettek volna tőle, olyan borzalmas volt itt a csendes,
messzi nagy vidék közepén ez a romlás és mindjárt hozzá a panasz is. De
aztán hozzászoktak s némelyik ugy várt valami uj jajt, hogy tölcsért
csinált a kezéből a fülére s lesett utána, mint a madárra, ami könnyen
elröpülhet. Ki tudja, szól-e még egyszer. Egyszer azt is hallották:
segítség… segítség… – de a mire rájöhettek volna arra, hogy milyen
tájról jön a hang, csend lett. A tisztviselő, a kisóczi főnök
megemberelte magát és kiáltott:
– Hol van? Beszéljen! Megmentjük!
De semmi válasz se jött.
Két oldalról a mezőkről futva jöttek az emberek. Szálas nagy parasztok
ásóval, kapával, egyiknek meg kasza volt a vállán, a minek a fényes
aczéljáról harmatos luczerna csüngött le. Aztán lányok, asszonyok – és
mind csodálatos némán. Megdermesztette valamennyit ez a csodálatos
vasut, ami igy helyezkedett el, nem szép sorjába, hanem egymás tetejébe.
A töltésre föl se merészkedtek, csak alulról bámultak föl reá és
sáppadtak voltak valamennyien, némely asszonynak pedig ugy remegett a
lába, hogy leült a fübe. Fenn pedig most már a másik oldalról jött pár
vasuti tiszt Damoráról s köztük egy nagyon tekintélyes formáju ur,
akinek a hangja messziről átharsogott a nagy csendben.
– Hej, emberek, ne bámuljunk! – kiabálta. – Munkára!
S mikor elérkezett az utolsó kocsihoz és végignézett a soron le egészen
a lokomotivig, ami olyan volt, mint valami óriás ló, amit a fejével
lefelé élve ásnak le a földbe s a hátulsó lábaival valamicskét kapálózik
még, ugy megállott, mintha főbeverték volna. És lelkendezni kezdett: –
Jézus, Jézus… – Akkorra már a kisóczi főnök ur szedte magát össze
valamennyire s ujra bekiabált az összezuzott, egymás hátára kapaszkodott
kocsik közé:
– Az emberek az elsők! Szóljon, aki él! Szedje össze az erejét!
Kiáltson!
S feleletnek csakugyan elő is került a kocsik közül egy gyönge kis
hangocska. Finom, mint a csengetyü, valami egészen vékony kis
üvegharang, alig-alig tudott valahogyan megbirkózni a nyüzsgéssel, a
hogy az emberek körül egyre gyültek.
– Itt vagyok, itt…
– Hol?
Már alig hallszott, amint ujra szólott:
– I… itt.
A Kisócz felől érkezett bakter botorkált előre és lihegve, valósággal
eszelősen bődült bele a romokba:
– Luiz! Te, te vagy?
A többiek is intettek körül, hogy: igen, csakugyan olyan a hangja,
mintha ő volna. Mindenki ismerte. Nem olyan asszony volt, a kinek a hire
a kis bakterházban marad. Annakelőtte szobalány volt valami nagyon uri
háznál, mindenképpen igen müvelt nőcske, aki regényeket is olvasott s
ezen a réven állandó csereviszonyban állott még a hivatalnokok
feleségeivel is. Pedig akkora volt az egész asszonyka, mint egy gyermek
és gyönge, száraz kis testecske, semmiképpen sem fejlődött, hogy aki a
gyermekeit látta, ugyancsak bámult: – Ekkorka anyátok van, ekkora
mindössze? – Csak a feje volt szép, nem is szép, inkább csak rendkivül
különös ebben a világban. – Nagyon fehér volt a bőre, olyan rózsákkal az
arcza közepén, mintha örökké lázas lett volna s nagy bámész szemei,
széles ideges orra, amire idegenkedve nézett az ura, a nagy, durva
bakter, mert azt hitte s mondta is, hogy ilyen orra csak annak a
fehérnépnek van, aki férfiak után szaglász s szőke, ehhez hasonló volt a
haja és hosszu, egy kicsit boglyas. Meg szépen öltözködött. Az isten
tudja, hogy hogyan jutott a bakterhez feleségnek, mert arra nem igen
mondhatnak esetet még a vasutiak se, akik pedig sokat járják mindenfelé
a hosszu vonalakat, hogy valamelyik bakterné miderbe füzve állott volna
ki a vonat elé a fehér táblával, amikor az ura alszik. Ennek pedig az is
volt, meg topánkák, finom sokféle topánkák, sárgák, feketék, amiről ő
mind azt mondta, hogy a kisasszonyoktól kapta, akiknél szolgált s a
kikkel fenntartotta a barátságot még mostanság is, pedig ide s tova hét
esztendeje annak, hogy elkerült tőlük. Most mintha kiperdült volna a sok
néma ember közé, egyszerre látták valamennyien tetőtől-talpig, ugy ahogy
ismerték a maga különösségében – s még egy pillanatig dermedten
állottak, aztán megrohanták a kocsikat. A tekintélyes hivatalnok egy
paraszt kezéből kivette a kapát s fölkuszott az egyik kocsi tetejére. De
már is látszott, hogy nem sok haszna lesz ennek az erőlködésnek. Amint
lecsapott a kapával a kemény vastag burokra, amivel körül volt
pánczélozva a kocsi, szikrázott a szerszám, de semmi kárt nem tett a
vasban. Lenn mások az ajtóknak estek neki, de a sok pánt, a begörbült
sarkak nem engedtek. Szerszám se volt a munkához. Amivel a földet
vájják, azzal éppen csak bekopogtak a nagy vasas kocsikon, amelyek közül
isten tudja, hogy melyik kripta már. S aki nem csinált semmit, csak
bámult és mindig sötétebben meredt rá a hosszu sor kocsira, töprengve,
nem aggodalommal, hanem valami félelmes nyugalommal kémlelte maga körül
a népet, meg a munkát, az a bakter volt. Összegörnyedt, előbb ugy,
mintha rá akarná vetni magát valakire, ki még nincs itt, akit nem lehet
még látni, olyan volt, mint valami nehézkes, nagy vad, aztán lassan
lepihent a háborgása, inkább ő félt, nem tudta, hogy mitől, de valami
borzasztótól, amivel szemben nem védelmez meg az erő s nyögve szólott az
embereknek:
– Inkább csak hagyják. Nem akarom látni.
A tekintélyes ur izzadtan szállott le a kocsi tetejéről s mig a
verejtéket törölte magáról, a bakterhez ment kérdezősködni:
– Miért jött ezen a vonaton?
Tompán felelt az ember:
– Nem tudom.
Aztán megint végignézte a kocsikat és hozzátette:
– Vagy tán tudom. Tudom, nem tudom. Ez a vonat korán megy, korán jön,
ezen szokott járni, ha a kisasszonyokhoz megy. Szabados ur mindig
fölveszi.
– Hiszen az nem szabad. Tudja maga.
– Azért fölveszi. Néha még akkor is megállott, ha nem intettük le. Csak
megállott s hivta a Luizt. Tessék, tessék, elbirjuk – mondta.
– S Luiz ment.
– Ment, igen gyakran – s a nagy emberből nagy hangban bömbölve szakadt
ki a düh: – Pedig gyermekei vannak, kettő!…
A tekintélyes ur megijedt attól, a mi itt hirtelenében végbement s mig
tétován kutatni kezdett az emlékeiben, hogy milyen is volt az asszony –
csitította az embert.
– No, no, nem kell ugy felfogni.
– Nem, nem, tudom én. Mondtam neki is.
Az emberek körül még mindig döngették a zárt kocsikat. Egyik-másik
engedett is már, de csak zuzott holmi került ki belőlük, ládák, pakkok,
sok zsák… Ember sehol… S most már hang se, pedig egy-egy pillanatra
olyan csend lett, hogy a leheletet is meg lehetett volna hallani. Azok
odabenn ugy látszik, végkép elaludtak. S egyszerre a meddő kalapálásnak
segítségére jött a még nem egészen döglött masina, mely remegve, dohogva
még mindig valami jobb ágyat keresett magának s nagyot rántott a terhen,
a mit czepelt. Hanyatt fordult, vele rohant vagy hét kocsi, a miből
aztán torony lett egymás feje tetején s ott, a hol ketté szakadt a sor,
elszakadt egy kocsi is. Ketté vált, hogy a fele erre hullott, a másik
meg amarra. Egyszerre rárohant mindenki s hátul lassan megindult a
bakter is.
Ott ült az asszony lóczán s mellette Szabados ur, a nagyon csinos szép
fekete bajuszos Szabados. Cseppet se vette ki a formájukból őket a
katasztrófa. A fejük egymáshoz simult s a karjaikat is egymásra fonták s
ugy ültek ott, mintha éppen csók közben csapott volna beléjük a villám s
még arra sem maradt volna idejük, hogy megijedjenek. Az arczaikra
rátorzult a mosolygás s ha azután még nyögtek, az már nem volt képes
letörülni a képükről a félbehagyott pillanat rajzát. Bün lakott ebben a
sötét kopasz kocsiban, sietős, bujkáló szeretkezés. Még a halál se
tagadhatta le, a mi pedig ott repdesett még körül és hideget fujt rájok,
hogy borzadva huzódtak el az emberek.
Csak a bakter állott ott merev, buta nyugalomban, olyanforma arczczal,
mint a ki már biztos a dolgában, nem kell ennie magát a gonddal. Hát ugy
van csakugyan, a hogy képzelte. S inkább szomoru volt s nagyot
sóhajtott. Aztán már indulni akart, a mikor az asszony mellett a lóczán
apró pakkokat vett észre.
– Hozza csak ki nekem, Iványi – mondta egy vasuti embernek, a ki tátott
szájjal bámult reá – azt a holmit ott a padról.
– Mi az?
– Játék. Mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ennyiben nem is volt
rossz szive…
S a kis paksamétákkal megindul a maga utján, visszafelé azon az uton, a
melyiken ide jött.