A porköpönyeges tanár sem sokat adott a kollégájára. Lerágalmazták
egymást, a hol csak lehetett, a beteg emberek tehetetlenségével s a mint
megjelent közöttük a szép, egészséges leány a nagy fehér napernyővel,
rámeredt egymásra a két ember, mintha verekedni akarnának.
Egy délután már odáig jutottak, hogy tulbeszélték egymást. Az öreg leány
aggodalmasan tipegett az öcscse széke mögött, nagyon kinos volt neki
hallgatni a két beteg embert s elkeserítette az, hogy az öcscse nem tud
olyan hangosan beszélni, mint a másik. A szép leány jól mulatott. Hol az
egyiknek, hol a másiknak felelgetett s a szegény emberek kapkodtak
levegő után, csakhogy minél többet beszélhessenek. Lázas, beteg arczuk
kipirult, olyan lett, mintha egészséges volna s összehordtak mindent, a
mi csak a szájukra jött.
Közben leszállott az este. A gavallér tanár még birta a beszédet,
nagyokat nevetett s néha csak ugy a kezével legyintett a másiknak, hogy
ugyan hallgasson, ugy se ért a dologhoz. A másik beteg mindinkább tüzbe
jött. Hadonázott, erőtlen keze reszketve kopogott az asztalon, a mig
beszélt, nagy jókedve támadt, a mikor reá hallgatott a lány s a mikor
egy történetén nagyot nevettek, akkora lett benne az önérzet, hogy most
már fölállva akart tovább beszélni. Neki támaszkodott az asztalnak és
mosolygott s beszélt, beszélt élénken, folyékonyan, de mindig félve
attól, hogy félbeszakítja valaki.
Nem tartott sokáig a dicsőség. Egyszerre halványulni kezdett,
visszarohant az arczából minden vér a testébe, két kézzel kapaszkodott
bele a székbe, az asztalba, de nem tudta már fenntartani magát.
Támolygott s beleesett a nővére karjaiba. A szép fehér napernyős leány
megijedt, ugy nyögött szegény s a másik beteg is rémülten sietett oda,
hogy segítsen. A szegény ember utolsó erejével intett neki s alig
lehetett megérteni, hogy mit beszél: