Rév megmutatta, hogy mi van a vizében. Csodálatos kut az a kert közepén.
Két csapon át csurog belőle az élet, csak vegye magába, a ki szenved. Az
egyik fürdővendég azt írta róla haza, hogy proczesszióval kellene ide
jönni, elől a pap, a kántor, sok-sok beteg énekelve és zászlók a Szüz
Máriával s a hol elkezdődik a révi határ, letérdepelve kellene, hogy
imádkozzanak egy hosszu sort. A kut mellé pedig legalább egy feszületet
kellene beásni, hogy legyen valaki, a kinek mindjárt megköszönhesse az
ember az egészségét.
A tanárok kezdtek gyógyulni. A betegebb nemsokára megelégedett bottal s
állandóan a kapu alatt állott a háromkerekü kocsi. A porköpönyeges is
épült, mindig jobban legénykedett, néha délfelé kis kabátban
merészkedett ki a kut mellé s egyszer jókedvében elhuzatta a nótáját is
a czigánynyal s integetett hozzá, mintha bor mellett mulatna. A másik
ezen megbotránkozott, mert arra jött a nagy fehér napernyős leány, a
kinek ő, mikor érezte, hogy hangjánál van s nem fog a mondat közepén
belefulladni a beszédbe, szépeket szokott mondani.
Eléje mentek mind a ketten. A porköpönyeges professzor nem akart
elmaradni s a másik se hagyta magát. Melegedni akartak mind a ketten
abban a tüzben: a mi a szép egészséges teremtésből kiáradt, s a ki
betegebben jött, az már féltékenykedni kezdett a porköpönyegesre. Néha
megengedett magának egy-egy csipős viczczet, a mire a másik azzal
felelt, hogy:
– Ne tessék személyeskedni.
Általában kezdtek ugy nézni egymásra, mint a kiknek valami
elintéznivalójuk van. A porköpönyeges érezte, hogy erősebb s egyszer egy
társaságban azt mondta:
– Majd leszámolok ezzel az urral.
A másik is nagyon haragudott, kerülte a kollégáját s a mikor ez mindig
állhatatosabban kitartott a leány mellett, dühbe jött és ott hagyta
őket. Az öreg leány nővére ilyenkor bepakolta a vastag szürke kendőbe s
kivitte oda, a hol legsürübb az erdő s leghangosabban csattognak a
madarak. Csontos kezével szeretettel simogatta az arczát, a fejét s
csendesítette azon a nyelven, a mivel a beteggel kell beszélni. Végre
nem maradt már a szegény emberben semmi harag, csak nagy irígység,
szomjuság s keservesen nyögött. Meghatotta a nővére szeretete s
panaszolni kezdett.
– Fenn kellene, hogy járjak a világban. Van annyi eszem, mint másnak,
írhatnék könyvet is.
Az öreg leány biztatta s beleverte a lelkébe a reménységet. Az ő
pártjukon volt a természet is, meg a kut, az az áldott jóvizü forrás. A
szegény ember napról-napra jobban érezte magát, kezdett lehullani róla a
betegség nyüge. Most már bátrabban beszélt, lehordta az állami
gimnáziumokat, a slendrián rendszert s nem mulasztotta el az alkalmat
arra, hogy intim társaságokban ki ne jelentse, hogy némely tanárok, a
kik a nélkül, hogy elég betegek volnának hozzá, fürdőbe járnak, nem
érdemlik meg a fizetésüket.