Révben, egy kis erdélyországbeli fürdőn, két tanár is volt tavaly a
vendégek között. Ez már eseményszámba ment, mert tavalyelőtt csak egy
volt, azelőtt meg egy se. Ugy látszik, hogy a pedagógusok is kezdik már
elismerni a fürdőt, ez pedig jelent valamit; azok tudják, hogy hova
menjenek, nem dobják ki hiába azt a drága sok pénzt, a mibe ez a kis
mulatság kerül. Különben az idén huszonhat fürdővendégről adott ki
lisztát az uradalmi kasznár, a ki üres óráiban a fürdőt is kezeli.
_Rév_ szép üde kis fészek. Két hegyóriás közé van beszorítva. Csak
délben süti egy-két óra hosszáig a nap, azonkivül aztán árnyékos, hüvös
és csendes. Zavartalanul beszélgethetik meg dolgaikat a fák, a melyek
egymásra hajolnak suttogni s még a lépések zaja is elhal a füben. Ha
néhol egy-egy csengő kaczagás hallatszik ki valamelyik kis ház kerítése
mögül, fölrebbennek a madarak, a rigó kiáll az ág hegyére s csattogva
visszafelesel, csattognak a fülemilék, csipeg a csíz, beleszólanak a
dillettánsok, a kakuk, a harkály és még a veréb is, odasipítanak a
gyerekek a fészek fenekéről s elkezdődik a hangverseny, hangos, lármás
lesz az erdő, mig csak ki nem fáradnak az énekesek. A társaság csupa
ismerős és rokon; ha egy pár idegen odavetődik, hamar maguk közé
fogadják, s mikor harmadszor jön le hajnalban a kuthoz, már mindenki
tudja, hogy honnan jött, mi a betegsége és hogy az öreg doktornak, a ki
maga is inkább vendég a fürdőn, mint orvos, mi a véleménye róla.
Akad egy pár mindennap a vendégek között, a ki ki-kivánkozik a csendből.
Ezek elsétálnak az állomáshoz s megnézik, hogy érkezett-e valaki. Ott
áll a fürdő öreg batárja is, két vén pejjel s bekoczog a vendéggel a Sas
fogadóba. A közönség végignézi, mig felpakkolják a táskákat, plaideket,
kosarakat, meg a betegeket s az erdőn át megy haza hirt mondani.
– Csinos ur jött Pestről, de olyan sápadt szegény, mint a kréta.
– A Bánságból is jött egy asszonyság. Ugy emelték be a kocsiba, mintha
üvegből lenne s mégis jajgatott.
A két tanár érkezése fölforgatta a fürdőt, pedig csak véletlenül esett,
hogy összetalálkoztak az uton, egy keményre bőrözött második osztályu
kocsiban. Nagyon megörültek egymásnak, pedig igazán szánalmas
látványosság volt mind a kettő. Az egyik még valamivel jobban birta a
testét, elég volt számára egy mankó s azzal vánszorgott, a másik azonban
már beszélni is alig tudott s egy háromkerekü kocsiban taszigálta
előre-hátra a nővére, egy öreg kisasszony. A kocsiban becsomagolták egy
vastag kendőbe, hogy át ne járja a levegő a testét s így vitték el
Révbe. Mellette legénykedett a másik professzor. Az már csak egy sált
körített a nyaka köré s porköpönyeget viselt a felöltője fölött, mintha
tüntetni akarna azzal, hogy könnyen öltözik.
Néha szólottak egy-egy szót és sokat köhögtek mind a ketten.
– Kolléga ur régen rosszul érzi már magát?
– Pár éve.
– S szabadságon van? Mióta nem tanít?
– Másfél esztendeje.
– De fizetését élvezi?
– Már csak a felét, a többivel helyettesítenek.
– Állami gimnáziumban tetszik lenni?
– Igen.
– Persze, persze, ott jobb, az állam teheti…
Az öreg kisasszony kétszer is rászólt már az öcscsére, hogy hallgasson,
de az akaratoskodott. A beteg virtusa ébredt föl benne, a mikor a
mellette ülő porköpönyeges emberre nézett. Azért sem hagyja magát.
Mikor már a révi fasorban voltak, nagy fehér napernyős, szép fiatal
leány jött velük szembe az anyjával. A porköpönyeges professzorban
fölébredt a gavallér s nagyot köszönt. A másik tanár se hagyta magát.
Igyekezett, hogy gyorsan leemelje a kalapját, kínosan kapkodott s
lihegve esett vissza az ülésre, a mikor látta, hogy a kalapjáig se tudja
emelni a kezét. A nénje nem nézhette már a kínlódását, levette a fejéről
a kalapot s a kezébe adta. A szegény ember a leány felé bólintgatott s
mikor észrevette, hogy mennyire szánalmas helyzetbe hozta a gyöngesége,
elfordult. Már nem látta, hogy a leány visszaköszönt, azt a
porköpönyeges tanár kapta meg egészen és még büszkébb lett. Annyira
merészkedett, hogy magában nagyon megsajnálta ezt a mellette gubbasztó
szegény beteg figurát és sóhajtott a során.
– Ez se huzza szegény sokáig, – gondolta magában s kedve lett volna
igazi jó lélekkel megsiratni azt az igaztalanságot, hogy ilyen emberek
is nyomorognak a föld hátán.