A szegény ember, a kinek máskülönben ezerkétszáz forint törzsfizetése és
háromszáz forint személyi pótléka volt a bankban, egy éjjel tulságosan
sokat forgolódott az ágyában. Gyertyát gyujtott, sok vizet ivot,
olvasgatni próbált, de a mikor látta, hogy a felesége megmozdul a másik
ágyban s most már mindjárt fölébred, hirtelen ujra kifujta a gyertyát s
a sötétben ujra nyugtalankodott tovább. Az asszony félig nyitott
szájjal, álmában néha nagyokat nyelve, csendesen, a lélekzetet
nyugodtan, simán sziva magába, ugy aludt, mint egy mosolygó, jóálmu
gyermek. Néha egy-egy pillanatra fölébredt de rögtön ujra elaludt,
fészket gyurva fejének a párnában. A haja fölbomlott s szerte
szabadulva, czigányos pajkos formát adott a nagyon álmos kis arcznak,
mikor pedig a szemeiből igyekezett kidörzsölni az öklével egy kis álmot,
olyan elkényszeredett, durczás lett a képe, mint egy gyermeké. Mikor már
sokáig álmatlanul forgolódott a szegény ember, fölébredt az asszony,
felkönyökölt a párnára és tudakozódni kezdett, hogy mi a baj.
– Miért nem alszol, öreg? Ujra van tán, drágám, valami nagy gondod? Mi
az, no mondd meg.
A férfi gyönyörködött benne és mosolygott. Valami kis tréfával akarta
elütni a dolgot, azután meg arról panaszkodott, hogy a feje fáj, de az
asszony nem hitt neki. Megérezte a bajt s most már tudni is akarta, hogy
mi az? Mikor nagyon aggodalmas lett az asszony arcza, gondokkal telt el
a férfi is és most már nem is tagadta.
– Egy kis lejárat van holnap, ha nem fizetek, megóvatolják a váltót,
bujjék bele az ördög.
Az asszony nem igen értett a dologhoz, de látta, hogy három hónaponkint
mindig elkövetkezik ez az állapot s ilyenkor nagy gondja van a férjének,
a mig előteremti valahogyan a pénzt. Komor, alig szól egy-két szót, a
gyerekre rá se néz s alig nyeli le az ebédből az utolsó falatot, már
szalad valamerre. Ezek kinos napok s most már nagyon megijedt tőlük. Ő
is töprengeni kezdett azon, hogy honnan lehetne pénzt szerezni s a nagy
igyekezetben olyan különös, idegen lett az arcza, hogy az ura
megsajnálta, vigasztalni kezdte.
– Utóvégre nem olyan nagy história az egész, csak az a kellemetlen, hogy
két váltó került össze.
– Mennyit kell fizetni?
– Vagy kilenczven forintot.
Az asszony megijedt erre a nagy summára.
– Még elsején sincs annyi pénzünk, nem hogy huszonhetedikén lenne. Mit
csinálunk, Istenem, miért is vagyunk mi olyan adósok?
Erre bajos lett volna hirtelenében felelni. A férfi különben is
kedélyesebben igyekezett felfogni a dolgot. A párnája alól kivette az
erszényét s a paplanra leszámolta a hatosokat, czinikusan konstatálta az
eredményt.
– És ezen horribilis summával szemben egy forint negyvenöt krajczár a
fedezet. Kellemetlen, ugy-e?
– Mit fogsz kezdeni most már?
A férfi jó kedvvel felelt, tüntetni akart azzal, hogy egy cseppet sincs
kétségbeesve.
– Barátom, nem nagy dolog az egész, összeszerzem én ezt a kis pénzt. –
Az ujjain kezdte elszámlálni, hogy honnan szerzi meg a kilenczven
forintot. – Az igazgatótól tegnap negyven forint ára külön munkát
kaptam. Holnap megkérem az árát, ez negyven forint. Balog Samu adósom
tiz forinttal, mára igérte, hát holnap csak biztosan megadja, ez ötven.
Harmincz forint előleget kérek a _Magyar Mérlegtől_ hat czikkért. A
multkor is adtak s azzal már majdnem készen vagyok, ez már nyolczvan.
Most még csak tiz forint hiányzik. Azért szólok majd Veress Palinak. Jó
gyerek az öreg, ad majd kölcsön elsejéig. No, ugy-e rendben van minden,
nem kell belebolondulni ebbe a kis müveletbe.
Az asszony már birkózott az álommal. Legyürni igyekeztek egymást. Mikor
félig ébren végighallgatta a könnyü megoldást, ráejtette pilláit a
szemére, feje az ökléről lecsuszott a párnára s csendesen
elszenderedett. Az ura is jól a feje alá gyürte a párnát, egy kicsit még
gondolkozott a dolgon, mikor már belekábult a tervezgetésbe, hogy aztán
hogyan fogja majd letörleszteni a holnapi előleget, adósságot, elaludt.
A sötét szobában csend lett. Két jó alvónak a mély lélekzete csak
hozzájárult a hangtalansághoz, a falon kip-kopot ketyegett az óra s
lassan, nesztelenül lépkedve közeledett a reggel, hogy olyan szép
ragyogó hajnallal köszöntsön be, akárcsak máskor, lejárat nélküli
napokon.
A szegény ember korábban ment be a bankba, mint máskor. Megirt néhány
levelet, fölhivatott egy hordárt s átadta neki a megbízását.
– Ezt elviszi a _Magyar Mérleg_ szerkesztőségébe, ezt a másikat átadja
Balog Sámuel urnak Korona-utcza 59., azt pedig Veress Pál urhoz viszi a
vámházhoz. Mindenikre választ hoz s vigyázzon, mert pénzzel lesz dolga,
de el ne veszítse majd, a mit hoz. Hányas a numerusa?
– Százkilenczvenöt.
– Csak sietni, lesz borravaló is.
Azután nekilátott a munkának. Azt a munkát vette elé, a miért külön
fizetnek s dolgozott szorgalmasan, mert valamit mutatni akart az
igazgatónak, ha már pénzt kér tőle. Azért lassan haladt. Olyan
nehézségekre bukkant, a melyek miatt egész csomó könyvet kellett
végiglapoznia, alig másfél oldalt irt, a mire megérkezett az igazgató.
Még le se vetette benn a kabátját, a mikor már bement utánna. Az
igazgató nagyon barátságos volt, csak arra komorodott el, hogy a külön
munkáért előre fizesse meg a negyven forintot. Még nevetett is és olyan
csodálkozva nézett az előtte álló fiatal emberre, mintha nem tudná
megérteni, a mit beszél.
– Előre kifizetni negyven pengőt… Ki hallott már ilyent? Sok pénz az.
Nem mondom, hogy nem látnék önben elég garancziát, tisztelt barátom,
hanem mindennek megvan a maga rendje.
– De kérem szépen, igazgató ur, nagy zavarba hoz, ha megtagadja
kérésemet.
– Nagyon sajnálom, de hát én nem tehetek róla, ezt átláthatja. Magánuton
szivesen állanék rendelkezésére, de ezuttal lehetetlen…
– Kérem, erre nem is gondoltam.
– Tudom, tudom, de hát kollégák vagyunk, segítünk egymáson, ha lehet…
– Kérem akkor, igazgató ur, segítsen. Biztosan számítottam erre a
pénzre, rettenetes szükségem van rá…
– Elhiheti, hogy sajnálom, de nem lehet, igazán sajnálom. Azért jó
barátok maradunk.
A szegény ember egészen megfakult, mire kiért az asztalához. Sirni
szeretett volna s a szemébe is szökött a köny. Nagyon ráhajlott az
asztalra, nehogy észrevegye valaki és sóhajtva azon kezdett gondolkozni,
hogy most már honnan szedje elő ezt a negyven forintot.
Sokáig tépelődött, végre elhatározta, hogy a mint megjön a hordár,
rögtön visszaküldi a _Magyar Mérleghez_ és kér még husz forint előleget,
Veress is ad még tizet, beküldi az óráját a zálogházba, arra hét-nyolcz
forintot szoktak adni, két forintot akár hatosokban is kikölcsönöz itt
az irodában a többi szegény embertől. Egy hivatalnok észrevette a rossz
kedvét s oda ment hozzá kérdezősködni.
– Mi az, Kelemen ur, valami baj van?…
– Nincs, csak rosszul esik az embernek, ha rosszul bánnak vele…
Lekönyökölt az asztalra s intett, hogy különben nem sokat törődik az
egészszel, neki mindegy, csakhogy rosszul esik az embernek. A másik
ráhagyta, hogy igaza van s elment a dolgára.
Jóval tiz óra után vissza jött a hordár. Bizalmalkodva egész közel ment
az asztalhoz s részletesen beszámolt az utjáról.
– Balog ur még az ágyban volt. Nem irt levelet. Azt mondta, hogy csak
ennyit izen: szalma. A tekintetes ur majd fogja tudni, hogy az mit
jelent. Veress tekintetes ur nincs itthon. Azt mondta a szobaasszony,
hogy komisszióba utazott le a vidékre és csak a jövő hónap elején jön
haza. A szerkesztőségben sokáig kellett várni, csak a szolga volt ott,
éppen a tüzet rakta meg.
– És aztán?… Hozott pénzt?
– Nem, kérem alássan. A szerkesztő ur nem ért rá, arra hogy irjon. Azt
izente, hogy még adósnak tetszik lenni most is egy czikkel, mert a mit
legutoljára tetszett küldeni, az nem konveniál neki.
A szegény ember előtt elhomályosodott a világ, a szeme megtelt könnyel s
nagy keserüség töltötte el. Valósággal beletompult az agya a gondba,
hogy most már mi lesz? Nézte maga előtt az itatópapirost, a kezébe vette
a tollat, hogy még irjon valakinek, de nem jutott az eszébe senki, a
kire számíthatott volna. A mig gondolkozott, lassan átment abba az
állapotba, a mikor nem bánja az ember, akármi lesz is. Mindegy, üssön
bele a menykő az egész világba.
A hordár még mindig ott állott, felelni kellett neki valamit. Odaadta
neki a forintját olyan arczczal, mintha minden a legjobb rendbe lenne s
azután már nem tudott dolgozni. Körülötte serczegett a sok munkás penna,
ő csak sóhajtott s azt számítgatta magában az órát nézve, hogy mit
müvelnek most a váltóival a takarékpénztárban.
Ebédre nagy gondok közt várta otthon az asszony. Reggelre már
gondolkozott a dolgon s rájött, hogy mégse olyan könnyü az egész, mint a
hogy az ura hitte. Hátha valahol azt mondják, hogy nem adnak pénzt.
Mikor a férfi belépett az ajtón, mindjárt látta, hogy baj van. Félt,
hogy alkalmatlan lesz, nem kezdett el kérdezősködni. A férje alig evett
és már elment, jóformán rá se nézett az egész ebéd alatt, egészen
elfoglalta a gondja. A vacsora is csendes volt. Néha lopva egymásra
néztek, de nem beszéltek semmit, nyomasztó fellegbe borította őket a
gond. Éjjel kábultan, mélyen aludtak s reggel fáradtan, összetörve
keltek fel az ágyból.
Mikor már a férfi az irodába készült, bágyadtan nézett fel rá az asszony
s megijedve attól, hogy délig egyedül marad ebben a bizonytalanságban,
kérdezősködni kezdett.
– Nem kaptál pénzt?
– Nem.
– Mi lesz most már?
– Nem tudom.
Mikor elment, az asszony összegubbaszkodott a divány sarkába s ő is
beleesett a nembánomságba. A hogy lesz, ugy lesz, ugy se lehet máskép.