A kis udvarban, a hova, mint valami piszkos, füstös kéménycsatorna
ereszkedett le a cselédlépcső, reggelenkint lármás, veszekedős a világ.
Ide gyülnek össze a cselédek az egész nagy házból, egy csomó fazékkal,
dézsával s mig elől a nagy tiszta udvar belemerül a hajnali álomba, a
kis szemetes zugot majd felveri a sok nagyszáju leány. A házmesterné
beteges öreg asszony, nem bir velük. Ha közéjük megy néha, rendre
tanítani őket, alig bir bemenekülni az urához, a ki már három esztendő
óta beteg s akár ne is volna házmester, olyan gyámoltalan. Néha
rendőrrel is fenyegetőzik, de ez sem használ semmit, mert a cselédek nem
hisznek neki. Egy-egy a legszájasabbak közül a szemébe kaczag s mig
elmondja a mondanivalóját, utána kaczag az egész cselédhad s a
tehetetlen öreg ijjedten szalad el, csakhogy ne hallja őket.
– Ide hoz rendőrt? No csak azt szeretném látni? Fizethetnek ezért a
piszokért, ha fölirja a házat.
Megérezték, hogy a piszok a hatalmuk, mert ez a zug olyan
megközelíthetetlen volt, mint egy ól. Ide ömlött össze a nagy bérház
minden szennye, voltaképpen ez a kis négy vak fallal körülvett lyuk volt
a ház szemetes ládája, nyáron gőzölgött, hogy fellegben csapott fel
belőle a mérges pára. Cseléd is csak olyan lakott a házban, a ki jól
érezte magát ebben a piszokban. Ha valamelyik elment közülük, négy-öt
kisérletet tett a gazdája, mig ráakadt egy másik olyan leányra, a ki meg
nem szökött a kis vakudvartól.
Legtöbb baja volt a cselédekkel a fotografusnénak. Fenn laktak az
atelier mellett, mindjárt a tető alatt. A harmadik emeletről még egy
deszkalépcsőn kellett fölmenni hozzájuk, akár a padlásra. Egy-két napra
csalhattak fel egy-egy faczér cselédet. Az ő szolgálójuk volt a kis
udvar állandó eseménye, mert folyton változott. Mulattak rajtuk azzal a
kegyetlen csufolkodással, a mi az uj lányokat elijesztette a vak
udvartól, némelyik sirva szaladt fel a fotográfusokhoz. Ilyenkor aztán
nagy háboru következett. A fotográfusné lejött a cselédek közé s a kis
lépcsőkémény nyilását egészen betöltve kövér, mállott testével, ugy
veszekedett, hogy kihallatszott az első udvarba is s az udvari
lakásokban becsukták az ablakokat, hogy ne hallják a hangját. Ilyenkor
szétszaladtak a cselédek, hogy másnap ujra összejöjjenek s elülről
kezdődjék a háboru.
Mikor a legutolsó cseléd elment a fotografusnétól, pár napig semmi
kölönös esemény nem volt a kis udvarban. Uj leány nem jött, hiába
várták. Az asszony se jött le, hogy kiöntse a tegnapi vizet. Szép
tisztaság lehet odafenn, a mióta nincs cseléd. Egyelőre csak ezt
beszélték meg a cselédek, mig egyik-másik belekapaszkodott a
szivárványos kutba s rángatta, hogy majd kiszakadt belőle a szivattyu.
Egyszerre elhallgattak, a mikor a sötét penészszagu légcsőlyukból egy
kis, betegformáju lány bukkant elő a fotografusné kannájával.
Összekaczagtak, mert ez nagy ujság volt nekik. A fotografusné ugy
belopta a házba az uj cselédet, hogy észre se vették. Most egyszerre
csupa érdeklődés lett valamennyi. A ki a kutat rángatta, az is megállott
és rábámult a lányra.
A kis beteg teremtés ijedten nézett körül, agyonnyomta ez a nagy
egészség, a csupa izmos, husos nagy lány s visszabámult rájuk, de
szerényen, csendesen meglapulva a fal mellett, szinte bocsánatot kérve
azért, hogy idetolakodott.
A többi lány lassan közeledett, a mire körülvették, menekülni szerett
volna a kis cseléd, de már nem tudott. Félt is, felnézett egyik-másik
nagy egészséges leányra s aggodalmasan várta, hogy mi lesz.
A leányok közül néhányan nevettek, a többi azonban nem tudta, hogy mit
kezdjen ezzel a gyerekkel. Inkább megsajnálták. Az egyik lány, a kinek
duzzadt melle majd szétrepesztette a ruha derekát, megtapogatta a kis
cseléd karjait s odahivta a többit is, hogy lássák. Mind
elszörnyülködtek s most már sopánkodva, őszinte paraszt sajnálkozással
kérdezgették ki a gyermeket. A kis cseléd félénken felelt s csak
lassan-lassan barátkozott meg a sok nagy leánynyal, a kik most már
valósággal megrohanták s odaszoritották a falhoz, hogy mozdulni sem
tudott.
– Bolond vagy? – kiabált rá az egyik. – Hat gyermek után kell takarítni,
meg a mühelyben is. Annyi vizet czipelsz fel, hogy leszakad a karod. Az
is czudar, a ki megfogadott. Mit fizet?
– Négy forintot, egyet meg vacsorára.
A sok nagy cseléd elkezdett szitkozódni, de a kis lány pártját fogta az
asszonyának.
– Nem adhat többet; azt mondta, hogy ő is szegény. Eddig háromat kaptam.
Ruhám sincs, hogy valami nagyra lehetne velem…
A többi cseléd kikaczagta. Az egyik elfordult tőle s felrántotta kövér
erős, vállát, hogy nem érti.
– Bolond vagy. Megszakadsz. – Visszament hozzá s hogy jobban
bizonyítson, verni kezdte a mellét. – Én mondom neked, hogy megszakadsz.
Nincs az a marha, a ki kibirná nála.
A kis beteg lány ide-oda bámult; előbb elcsüggedt, de aztán megjött a
bátorsága. Még egyszer odamutatta a karját a lányoknak, hogy csak
becsüljék meg jól, nem olyan gyönge az, mint a hogy hiszik. Mosolyogva
nézett körül s megszólalt benne az önérzet.
– Van ebben erő, ne higyjék…
A leányok egyszerre mind odapillantottak arra a vékony kis száraz karra,
a melyet most már szorongva dugott el ujra a kis cseléd. Megesett rajta
a szivük s az egyik most már a maga karját tolta oda a kis cseléd szeme
elé.
– Ezt nézd. Csipd meg, ha tudod. Kemény, mint a vas.
Egy másik meg egészen eléje állott s majd agyonnyomta.
– Engem nézz meg – és mégse megyek föl még a harmadik emeletre se. Nincs
olyan ur a világon, a kiért megtenném…
A gyermek most már érezte, hogy mindjárt elsirja magát, ha tovább nem
bocsátják, annyira megijedt. Félretaszigálta azokat, a kik utjában
voltak s huzni kezdte a kutat, belekapaszkodva az egész testével. Mire
megtelt mind a két vedre, majd hanyatt vágta magát, annyira kimerült.
Azért most már mindig beszélt. Egyszerre féltékeny lett erre a sok szép,
nagy erős lányra, a kik mellett semmi becsülete nincs a gyöngének.
Valami nagyon gorombát szeretett volna mondani s majd elsirta magát, a
mint a nehéz vedreket czepelve, visszakiabált rájuk.
– Ne féltsenek engem, végezzék el a maguk dolgát, ne törődjenek mással.
Söpörjön mindenki a maga háza előtt.
Nem ment tiz lépcsőt se, már megállott s lihegve leült az egyik kőre
pihenni. A cselédek utánanéztek, de egyik se szólott semmit. Csendesen
csoszogtak fel egymás után a lépcsőn, a mikor a leány már eltünt előlük,
másnap pedig az volt az első kérdésük, a mikor összetalálkoztak, hogy
lejött már a kis leány? Sokáig várták. A mikor lejött, ugy körülvették,
mint a beteget szokás. A gyerek kihivó lett, a mikor észrevette, hogy a
mellét meg a karját nézik s gunyolódni kezdett velük.
– Nem kell akkorának lenni, mint egy ház és mégis tud dolgozni az ember.
Azután már békében hagyták. Jöhetett, mehetett, nem kezdett ki vele
senki az erősek közül, csak nézték, hogy mi lesz vele. A mikor már
elment, akkor se beszéltek róla, valahogy nem jött a szájukra az, hogy
szóba hozzák. Ugy is tudja szegényről mindenki azt, a mit a másik
mondana. Bele fog pusztulni ebbe a dologba. Nem ilyen nyavalyásnak való
az, hogy a padlásra czepelje a vizet.
Egyszer az egyik tele akarta huzni neki a két vedret, de a gyermek
elutasította.
– Vagyok én olyan erős, mint maga – azt mondta, de már lihegett s ugy
tántorgott, mint a részeg. Csak a szemei alatt pirult ki az arcza s
alattomos kiváncsisággal nézett körül a leányokon, hogy vajjon
észrevették-e, hogy már alig-alig birja a dolgát.
Azután egy-két nappal esett meg, hogy megtántorodott és a vedrekkel
együtt gurult le a lépcsőn. A sok cseléd odaszaladt s egyik a nagy
lányok közül az ölébe vette. A gyermek egészen belesüppedt a nagy leány
ölébe és keservesen nyögve panaszolni kezdett.
– Maguk nagyok, olyan erősek, mint még hat olyan leány, a milyen én
vagyok. Maguknak könnyü.