A sinektől, a hol majd meg fog állani a vonat, az állomás mögötti
fasorig szőnyeget terítettek a porondra. A munkások rá se mertek lépni
az ünnepies, parádés sávra, ha éppen arra vittek egy-egy fenyőgalyat,
szekerczét vagy deszkát. Az állomás jobb oldalán a léczkerítésből
kidöntöttek egy darabot egyik czölöptől a másikig. Itt jártak ki és be a
perronra a parasztok, a másik, a rendes kijárás, az uraké. Oda nagy
diadalkaput szegeztek össze az ácsok, csupa drága pénzen messziről
hozatott fenyőlombbal fedve be a csupasz gerendavárat és kifeszítettek
rá egy még a tavalyi követválasztásból megmaradt zászlót, a mire ez volt
irva; Isten hozott. Az állomás előtt egy pár ur őgyelgett, ezek vezették
a munkát. Délután háromkor kijött az iskola. Egy csomó ünnepire fésült
leányka, elől egy nagyobbacska, a ki majd a verset mondja, a főnök
szobájától jobbra pedig a fiuk, nagyjában rongyos, sápadt, örökké
veszekedő kedvü, ingerkedő kis figurák. Köztük néhány uri gyerek
tisztára mosdatva. Az apróság hamarosan kibámulta magát, aztán már unni
kezdte az egészet, a mikor sokáig kellett ilyen szép sorjában állani,
elromlott a gléda. Egy tekintélyes ur nem nézhette ezt szó nélkül,
odaküldte a tanítót, hogy csináljon rendet.
Künn is tolongott már a nép, néhány csendőr viszzalökdöste a korlát mögé
azokat, a kik előre tolakodtak, s egy suhanczot, a ki kiabálni kezdett,
hogy neki is van jussa ott állani, a hol a zsandárnak, mindjárt be is
vittek a szolgabirósághoz. Erre csend lett, csak morogtak itt is, ott is
és a kik hátul állottak, előrehajoltak, nekimeresztve a szemüket a
hosszu, sima pusztának, a melyen egyet-kettőt kanyarodva végigszaladtak
a messzibe a sinek.
Az ég halvány kékjén vakítóan, mindent megperzselve fütötte be a nap a
világot. Lenn forrott, a melegbe fulladt minden. A mezők óriási táblába
folytak össze s kanyargó barázdát vont a nagy térképbe egy csomó
megkérgesedett, összerepedezett fenekü száraz patak. A vetés kiaszva,
halálra szomjazva lefeküdt a földre, egy színe lett mindnek, piszkos,
sárgás, éretlen, a milyen állapotban rájuk borult a forróság. Lomha szél
finom felleges homokot ringatott a levegőben s fáradtan ereszkedett le
itt-ott messze egy-egy kutgém valami kis vizet összekeresgélni a homoki
kutban.
A tömeg rosszkedvü volt. Fejébe ment a meleg, idegessé tette a
várakozás, a zsandár, meg az, hogy eddig szabad menni s azon tul már
nem. Békétlenkedtek, felkavarta bennük az epét az a csendes düh, a mi
még nem üt le senkit, de kergeti, üzi az emberben a vért.
– Hát kié ez az ország? – kérdezte az egyik a másikat. – Csak az uraknak
jut belőle?
Egy csendes, csökönyös paraszt nem állhatta ki már tovább, elpanaszolta
a szomszédjának a baját.
– Tőlem jöhetnek-mehetnek, de az asszonynép bódul az urféle után. Éppen
olyan szivesen hozzádörgölődnek a posztó kabáthoz, mint az uri
asszonyságok. Hát miért nem hagyják oda?
Annak egyéb gondja volt, a kihez beszélt és ez elfoglalta egészen. Nézte
az eget, csüggedten ide-oda bámult és sóhajtott.
– Egy kis esőt, ha hoznának magukkal…
Ezt meghallották többen is, néhány férfi bágyadtan odafordult, de arra
már lusták voltak, hogy beszéljenek is, ugy is tudja azt az ember, hogy
csak fellegből lesz eső, az pedig nincs.
Messze, a hol az ég széle ráborul a földre, egy kis füstöt láttak. Erre
mozgás támadt benn is, künn is. Az állomásfőnök beállott a sinek közé, a
tanitó még egyszer végig szaladgált a gyermekek előtt, olyan izgatottan
kiabálva rájuk, hogy a kis iskolások félve néztek össze, az urak is
csoportosultak, hogy a ki diszmagyarban volt, szorongva állott meg
mindjárt az első sorban, néhány vasuti munkás pakkos kocsit tolva
helyért kiabált, a portás kettőt csöngetett és jó előre megfékezve,
lassu méltósággal, nagyokat szuszogva megérkezett a vonat.
Az egyik első osztályu kocsi ajtajában állott a legnagyobb ur, a ki
idehozta a többit is, valamennyinek a vezére. Előbb egy szikár kis ember
ugrott le és az segített neki a leszállásban. Azután jöttek többen is,
de mind hátrahuzódtak. A diszmagyarba öltözött ur előre lépett és
beszélni akart, de félbeszakították a gyermekek, a kik a tanító intésére
sikító éljent kiáltottak s most már előretolongtak, hogy lássák, a mi
lesz. A nagy ur félig lehunyta a szemét s nagyon izzadva és a hosszu
állásban elfáradva, hallgatta meg a diszruhás urat. Lassan,
szórakozottan huzta le a kesztyüit, hogy aztán szorításra odanyujthassa
a kezét. Az a kéz szép puha, fehér volt, egy kicsit tömzsi, párnás és
olyan sima, mint a bársony. Meglátszott rajta, hogy a gazdája olyan nagy
férfiu, a ki soha semmit sem dolgozik. Az egyik ujján óriás gyémántfejü
gyürü csillogott. A hova odaszikrázott a sugara, hirtelen behunyták az
emberek a szemüket, mert vakított, szurt, mintha tüzes sziporkák
ugrálnának belőle szerte.
A férfiak gunyosan, megvetőleg néztek rá, mint valami nyomorékságra, a
mi szégyenére válik az embernek. Egy-egy megjegyzés el is rontotta a
nagy ünnepélyes csendet.
– Ha egy napig kapálna, az a szép keze rongyokba fityegne le, – mondta
egy paraszt.
A többi ráhagyta, hogy ugy van s aztán csak azt a szép kezet nézték,
konok megvetéssel mulatva azon is, a mit az urak ott kinn beszéltek.
Különben csak egy-egy nagyobb hang jutott el hozzájuk a zsivajból, éppen
csak arra elég, hogy megértsék, a miről szó van. Uj párt lesz, a holnapi
gyülésre jöjjön el minden ember, a ki meghallotta a kor intő szavát.
A parasztok közül az egyik azt mondta, hogy neki már elég és ballagva
elindult hazafelé. Utána mentek még néhányan, a többi unatkozva várta,
hogy hátha még lesz valami. Talán énekelnek majd a gyermekek, az nagyon
szép szokott lenni, vagy talán kijön ide is a vendég, hogy legalább már
lássa az ember, ha elmulasztott érte egy fél napot. Az asszonyok félve
huzódtak el az embereik mellől s lassankint, külön csoportba gyültek és
suttogva beszélték meg a dolgot.
Mikor a vendég beült a négylovas hintóba s elsuhant a szemük elől,
csüggedten bámultak utána a porba. Már arra gondoltak, hogy ugy látszik
ez se hoz be semmi jót, ha ugy elszalad.
Másnap az iskola nagy szobájában ujra összegyültek az urak. Egy nagy
asztal közepén ült a nagy pesti ur és sokat beszélt az uj pártról. Künn
összegyültek a parasztok, bebámultak a nyitott ablakokon s attól féltek,
hogy valami baj lesz. Ilyen sokadalom ritkán van, de a szegény ember
mindig megadja az árát. Ezt tárgyalták és csak zugolódva adtak utat, a
mikor arra lovagoltak a zsandárok.
– Uj párt, minek? Hát nincs már elég. Egy a függetlenségnek, egy meg a
kormánynak. Egy ide, egy oda…
Odabenn a vendég a fejére tette a kalapot s konstatálta, hogy most már
itt is meg van vetve a párt fundamentuma. Ez már csak beszélgetés volt,
egy-két urnak szólott, a kik éppen mellette állottak. Mikor kijöttek,
már várt rájuk a tegnapi kocsi. A pesti ur megállott még a lépcsőkön,
hogy mondjon még egy pár szót, a mielőtt elmegy. Mikor meglátta a sok
parasztot, közéjük ment egy pár percre. Az urak utána.
Egyszerre nagy csoport vette körül őket. Mindenki közelről szerette
volna látni. Alig fért azonban hozzá egy-kettő, az urak nem igen akarták
kiereszteni maguk közül.
A vendég megszólította az egyik parasztot. Valahogy az ő nyelvén akart
beszélni és magyarázni kezdte neki az uj pártot.
A paraszt csak hallgatott. Bánta is ő. Mégis, hogy valamit feleljen, azt
mondta:
– Nem vagyok szavazó polgár, kérem szépen.
– Nem baj az, majd lesz az is, a ki szavaz.
A paraszt ráintett a fejével, hogy tán lesz, neki mindegy. Aztán
felnézett az égre és folytatásaképpen annak, a min ő már hetek óta
töpreng, mélyen sóhajtva mondta el a maga véleményét az időről.
– Nem eszik itt a jövő évben senki szegény ember kenyeret.
A többi eddig csak odabámult, de erre elborult a képük. Az egyik
káromkodott és szidni kezdte az eget, a miért csak egy csepp vizet se
ad. A többi csitította és hozzáfordult a pesti ur is és vigasztalni
kezdte.
– Ne féljen jó ember, nem hagyja el az isten…
Erre egészen elfutotta a düh a káromkodó embert. Áttörni igyekezett
azokon, a kik előtte állottak, hogy közelről mondja meg azt, a mit már
nem tudott belefojtani a mellébe. Már nem lehetett, mert mellette
termettek a zsandárok és nagyokat lökdösve rajta, kitaszigálták a
tömegből. Mig jó messze el nem vitték, még mindig hallani lehetett a
durva, lihegő hangját.
– Kenyeret adjanak, ne pártot. Adja nekünk azt a czifra gyürüt, akkor
hiszek neki…
Csak akkor hallgatott el, a mikor az egyik zsandár ugy hátbavágta a
puskatusával, hogy elállott a szava.