A szepes-utczai kovács felesége egy reggelen éppen csak ugy, mint
máskor, korán felkelt, hogy kávét főzzön az urának. A kovács még aludt,
mélyen, nehéz lélekzettel, tátott szájjal horkolva s nagyokat recscsent,
majd összerogyott alatta az ágy, a mint hánykolódva egyik oldaláról a
másikra vetette magát. Az asztalon serczegve égett a gyertya,
bevilágítva maga körül egy karikát s néha nagyokat pislantott,
ijesztgetve az asszonyt, hogy mindjárt sötétben marad. Künn még csak
szürkült az ég alja, a kővé fagyott havon néha kopogott el egy-egy nehéz
parasztcsizma vagy végigcsikorgott akadozva szánkázó kerékkel egy-egy
kocsi be a piacz felé. Az asszony félrehuzta az ablakon a zöld függönyt,
hogy ha bekopog a rendes zöldséges asszonya, megismerhesse. Mikor
visszament a kemenczéhez, boszankodva látta, hogy a nyirkos fa már alig
pislog, alulról nyaldossa a felsőket egy kis kék láng, inkább csak
ingerkedve, mintha az, a ki a tüznek ura, nyelvét öltögetve gunyolódnék.
Sopánkodva nézett be a sötét barnára égett lyukba, s megvárta, a mig
teljesen elaludt az a kis maradék tüz is. Mikor már egy szikra se
látszott, levette a polczról a petroleumos üveget, papirost gyurt be a
fa alá s leöntötte petroleummal. Már nagy gondosan meg akarta gyujtani,
s közelhajolva nézte, hogy hova tartsa majd a gyujtót, mikor egyszerre
arczába csapott a tüz, lángba borult a haja, perzselődni kezdett a
keblén az ing s a lángkéve olyan világosságot csapott be a szobába, hogy
riadtan ugrott fel az ágyról a kovács. Az asszony egy pillanatig ott
felejtette még magát a tüzben, mintha csak valami ismeretlen tünemény
lenne az egész nagy világosság meg a borzasztó fájdalom s azután egy
szögletbe esett. Hideg kezeit rányomta az arczára és fuldokolva nyögött.
Az ura kétségbeesve szaladgálni kezdett a szobában s egyre azt jajgatta:
nem mondtam, ugy-e mondtam… mikor pedig észrevette, hogy a kemenczéből a
padlóra csöpög az égő petroleum, szórakozottan eltaposta az égő
cseppeket s azon töprengett, ide-oda kapkodva, az agyában, hogy mit
kezdjen.
A szerencsétlen asszonynak rettenetesen fájhatott az arcza, mert
nekitámasztotta a hideg falnak és ugy visítozott. A kovács csak
csitította.
– Hallgass, hallgass, összegyülnek a szomszédok.
Nem igen hitte, hogy nagy a baj, mert a mikor az asszony mégse
hallgatott el, rá is kiabált.
– Ne ordíts már, nem nyuznak.
Mikor a kezei már átmelegedtek s azt érezte, hogy még inkább ég alattuk
az arcza, kimerülten hullott le az agyagpadlóra az asszony. Estében egy
pillanatra láthatta az ura az arczát s megriadva félreugrott, mintha
kisértetet látna. Az asszony képe fekete volt, mint a korom, a haja elől
tövig leégett, olyan volt, mintha megőszült volna, mert fehéres perje
hullott le a fejéről, ha megmozdult. A kovács kimeresztette a szemeit és
ugy bámult reá. Nem értette meg egyszerre ezt a rettenetes változást;
félve, tétova lépésekben közeledett hozzá, egyszerre megragadta a
karját, s hogy ebben a nagy ijedségben legalább a maga hangját hallja,
kiabálni kezdett:
– Fáj, mondd, fáj nagyon?…
Az asszony keserves nyögéssel felelt s tapogatózni kezdett az ura után.
– Nem látlak.
A nagy vállas ember annyira megijedt, hogy eleresztette s hagyta, hogy
visszaessék a sarokba, mint egy zsák. Egy ideig még bámult reá,
egyszerre elkapta a fejét s kirohant a hidegbe. Benn az asszony mellé
esett volna, szédült, dülöngött, mint a ki részeg.
A hogy egy kicsit magához tért, fölverte a szomszédokat. Mellette lakott
egy szürszabó, a ki vásárra is jár s hosszu létrás kocsit tart a szín
alatt. Ez mindjárt befogta a lovakat s bizonykodott, hogy szivesen
teszi, ne féljen semmit, nem alkalmatlanság neki ez a kis hajtás. A
kocsi hátuljába egy derékaljat dobtak, a két férfi hallgatva emelte reá
az asszonyt, egymás mellé ültek elül a lőcs mellé s lépésben, hogy ne
rázzon nagyon a hosszu kocsi, elindultak a kórház felé. Mikor az asszony
nagyon jajgatott, a kovács a fejére dobta a kabátját, hogy ne hallatszék
messzire a hangja. Különben még ugy is alig járt ember az utczán.
Az uton alig beszéltek egy-két szót. Csak a szabó mondott ennyit:
– Nagyon megcsufolta magát szegény.
A kovács rábólintott, hogy igen, de nem is igen tudta, hogy miről van
szó, mert már azon gondolkozott, hogy mit csinál majd ezután. Nem lesz
rendes kosztja, a mosással se lesz valami nagy rendben, ha idegen végzi,
a fertályra pedig ő nem igen tudja összegyüjteni a garast. Az asszony
kuporgatott, talán lesz is valahol eldugva egy kis pénz. Ez egy kicsit
földerítette s rögtön arra gondolt, hogy inni fog és hogy mentegesse
magát, azon gondolkozott, hogy ez illik is neki ilyen nagy csapásra. Ha
az asszony vergődni kezdett a kabát alatt, vigasztalta: – légy nyugton,
drágám, – de már nem tudta hozzákötni a szivét. Tele volt sok gonddal,
de bár szégyenlette magát és egyébről akart gondolkozni, örült a
szabadságának. Az asszony nem sokat engedett meg neki, most már szabad
lesz minden. Sajnálta szegényt, de mégse olyan nagy baj, ha pár hétig a
kórházban tartják, különösen akkor, ha mint szegénysorsuért, a község
fizeti majd meg a költséget. Mindent előre elképzelt, hogy hogyan lesz.
Vigan él, nem erőlteti meg magát a munkával, nagyokat fog majd mulatni.
Már készült reá s öntudatlanul, inkább csak hangosan követve a
gondolatait, kérdezte meg a szabótól:
– Megvan még Bokoréknál az a tavalyi siller?
A szürszabó rábámult, azt hitte, hogy meg van bolondulva, aztán
előrefordult, végigvágott az egyik lovon s ügetve zörgette tovább a
hosszu kocsit. A kórházban már söpörtek. A nagy zörgésre egy-egy
lepedőbe bónyált fej hajolt ki az ablakon, hirtelen becsapva hamar a
táblákat, ha már eleget látott. Egy ápoló a kapussal átvette az
asszonyt, beemelték egy szobába a földszinten, a kovács bediktálta a
nevét és a lakását a könyvbe s a hosszu kocsival ujra hazamentek.
Otthon összekereste az egész házat s utoljára talált is a fehérnemü
között negyvenhét forintot. Pálinkát vitt át a szürszabóhoz, megköszönte
szépen a jóságát s együtt ittak délig. Az asszonynak el kellett hogy
mondjon mindent elejétől végig. Mig tulságosan részletezve elbeszélte a
dolgot, azon járt az esze, hogy most mindjárt bemegy a kórházba s
megnézi a feleségét, de a mire a végére ért az elbeszélésnek, lemondott
róla. Majd csak estefelé. Estefelé nem mehetett el, mert most már egy
pár szomszéd mesterember vette körül a korcsmában, hogy hogyan történt
ez a szerencsétlenség. Azután sokáig ittak. Reggel már három kocsis is
járt a mühely előtt a lovakkal, a mire felébredt. Megint
elérzékenyedett, a mikor nem találta maga mellett az asszonyt.
Előkereste a szekrényből a tegnapi üveget, kihajtotta az egész maradék
pálinkát s egy kicsit dülöngve elment a kórházba. A kapus azonban utját
állotta s megkérdezte, hogy mit akar.
– A feleségem… itt fekszik, az a kit tegnap hoztunk be, tetszik
emlékezni…
– Nem lehet beteget látogatni, ha az ember részeg. Előbb józanodjék ki s
azután jőjjön ide.
A kovács békétlenkedve ment haza. Elpanaszolta mindenkinek, hogy
igazságtalanság esett vele. Az asszonyhoz akart menni s be se engedték
az ajtón. Ezzel aztán le is dobta a válláról ezt a gondot. Azt mondta,
hogy minek menne, ugyse bocsátják be az embert. Sokat ivott, most már
reggelenkint részegen botorkált haza, duhajkodott s ha már minden
korcsmát becsuktak, hazavitte barátait és a mig ittak, megmutogatta
nekik az egész történetet. Ilyenkor sírt, belefolyt a könye a pálinkába
s az volt a vége, hogy a többieknek csitítani kellett.
– Majd meggyógyul, örökké csak nem tartják benn.
– Itt guggolt a szegény lelkem, mintha most is látnám; mondtam neki
sokszor: hagyj békét a petroleumnak, Anna, – nem fogadta meg a szómat,
jaj de összeégette magát.
– Majd hazajön, tán már holnap, holnapután…
Ettől megijedt a kovács. Mit csinál vele, ha itt lesz? Bizonyosan nagyon
rut lett szegény, rá se tud majd nézni. Megborzongott, mikor eszébe
jutott, hogy vele egy tálból fog enni és hogy egy ágyban alszanak.
Azontul még többet ivott, feléje se nézett a mühelynek. Mikor pénze
elfogyott, apró kölcsönöket szedett fel, elzálogosította a szerszámait,
az asszony ruháit, lassankint eladogatta a butorokat, kipusztított maga
körül mindent. Azzal mentegette magát, hogy ugy se lesz már tovább
mester, elmegy valami gyárba. Nem érdemes itt maradni, ha nincs az
embernek senkije.
Mikor már üres volt a ház is, a mühely is, hazahozták a kórházból az
asszonyt. Egy ápoló vezette el a házig, az ajtónál a kezébe adta a
kilincset, ott hagyta. Az asszony nem látott semmit, botorkálva indult
meg, a fal mellett tapogatózva, hogy egy széket találjon. Igy jutott el
az ágyig. Egy szalmavánkosra fektette a fejét, magára huzta a pokrócot
és várt. Néha hosszan, keservesen sóhajtott. Egyszer már majd elnyomta
az álom, de valami megzörrent az ablak alatt s erre fölriadt. Azután már
nem tudott elaludni, gondolkozott. Ugy érezte, hogy a mint idáig
eljutott, nem találta abban a rendben a szobát, a milyenben itt hagyta.
Fölkelt s bár nagyon fázott, tapogatózott, körüljárt a szobában, keresve
a szekrényt, az abroszos asztalt, a székeket. A mikor semmit se talált
meg, megértette a pusztulást. Csüggedten visszafeküdt az ágyba. Éhes is
volt.
Reggel felé jött haza a kovács.
Mikor megpillantotta az asszonyt, elkomorodott s nem mert közel menni
hozzá. Félt, hogy még mindig olyan rut, mint a milyennek akkor látta, a
mikor rácsapott a láng. Leginkább szeretett volna visszafordulni, de az
asszony már meghallotta a lépéseit s nyöszörögni kezdett.
– Te vagy, István?
A kovács igyekezett elváltoztatni a hangját és hazudott.
– Nem, István nincs itthon.
Az asszony ráismert, de a mikor látta, hogy eltagadja magát, olyan
rettenetes keserüség fogta el, hogy nem tudott felelni. A fejére huzta a
pokróczot és vonaglott az összeaszott, lesoványodott teste ugy hogy a
kovács sírni kezdett s feléje indult, hogy mondjon neki valamit, a mi
egy kicsit megvígasztalja. Már majdnem feltakarta, a mikor megint eszébe
jutott az arcza. Ettől megijedt és menekülve indult kifelé. Az asszony
hallotta hogy megy s könyörögni kezdett neki.
– Hozzál valamit enni, bár egy falat kenyeret…
– Hozok, hozok – kiáltotta vissza az ura és szaladt, hogy ne hallja már
a nyögését. Kibaktatott a havas mezőre, az agyában zavarosan kóválygott
a sok határozatlan, félbemaradt gondolat: hogy mit tesz majd, hova
helyezi el az asszonyt, mit kezd vele? Csak azt az egyet tudta
bizonyosan, hogy nem megy többet haza. Irtózott tőle, végigfutott rajta
a hideg, ha reágondolt. Marékkal kezdte magába tömni a havat, hogy
lehüljön. Keservesen sóhajtott, a miért mindennek igy kellett történni s
vissza se nézett többet.
Otthon a szomszédok hoztak az asszonynak egy kis kenyeret és turót, a
mikor megtudták, hogy hazakerült. Vigasztalták is, némelyiknek meg is
ismerte a hangját, de csak ugy hallgatta őket, hogy mindig másra
gondolt. Mikor már egy egész napig elmaradt az ura, kitört belőle a
panasz.
– Mellette nyomorodtam meg. Még a kutyát se lenne szabad igy elhagyni.
Mikor már két nap is elmult és az ember még se jött haza, elbágyadt
benne minden. Sokat imádkozott s egy éjjel, a mikor nem volt mellette
senki, kivánszorgott a hátulsó ajtón az udvarra. Csak a küszöbig birta
az ereje, ott mindjárt végig esett a havon. Még egyszer sóhajtozni
kezdett az Isten után, de már halkan, félig magán kivül, mintha álmában
beszélne.