– Kovács Márton közvitéz lépjen elő.
A negyedik századból kilép egy jámbor, nagy, lekonyult bajuszu legény.
Igyekszik szegény, hogy nagyon katonás legyen, de sehogy se sikerül
neki. A teste előrehajlik, félénken néz körül s a világért se merné
fölemelni a szemét a generálisra. Ha arra felé jön egy tiszt, szeretne
visszamenni a sorba, nehogy utba álljon. Annyira zavarban volt a szegény
ember, hogy egy őrmester a háta mögé került s – fülébe sugta:
– Szedje össze magát!
A generális leszállott a lóról s a Kovács Márton százada elé lépett. A
segédtisztje fényes arany vitézségi érmet nyujtott át neki s a nagy
tiszt szép, hosszu beszédet mondott Kovács Mártonnak.
– Vitéz Kovács! Ő felsége a király engem bizott meg azzal, hogy neked,
vitéz bajtársam, melledre tüzzem ezt az arany érmet, a mely arról fog
tanuskodni mindig, hogy te, vitéz bajtársam, egyike voltál a hadsereg
legjobb katonáinak. Mikor önfeláldozó, nemes bátorságoddal megmentetted
elleneink kezéből Stuck százados urat, érdemes lettél arra, hogy tied
legyen ő felségének, a császárnak elismerése. Lelkemből kivánom, hogy
légy az nekünk ezután is, a mi eddig voltál: hüséges, derék, bátor
bajtársunk és segítsen meg az Isten téged, vitéz Kovács, egész
életedben.
Szegény Kovács Márton igazában azt sem tudta, hogy mint történt az egész
dolog. Boszniában megtámadták a bosnyákok a kapitányát. Őt éppen arra
vetette a véletlen. Beteges, nagy testü ember, nem sok bátorság van
benne, hanem a mikor azt látta, hogy ennek a derék embernek, a ki őt
sohasem bántotta, mindjárt vége lesz, háromszor a támadókra lőtt. Ennyi
az egész és most ennyi czeremónia ezért a semmiségért.
A tábornok mellére tüzte az érmet s visszavonult az udvar közepére. Erre
a szegény Kovács Márton előtt elvonult az ezred. A tisztek szalutáltak
neki és a zászlótartó meghajtotta előtte a zászlót, egy
összelövöldözött, reczésre kopott régi szép rongyot, a mi annyi csatát
látott, a milyen régi az ezred. Kovács Mártonnak kedve lett volna
visszahajlongani, ha már szalutálni nem szabad, vagy leemelni a sapkáját
kalap helyett, mint hajdanában otthon, a mikor szembe jött vele a
proczesszió; de nem mert semmit, állott mint a czölöp s várta, nagyon
várta, hogy már vége legyen az egész ünnepségnek.
Csak délben kezdte érezni, hogy ő igazi hős. Ő ült az asztal fején,
mellette a tábornok, balra egy másik nagy tiszt és véges-végig tisztek
az asztal mellett, lenn az asztal végén, hogy alig látja meg őket az
ember, néhány őrmester, szakaszvezető. Erre rá kellett szolgálni. Bor
volt előtte, ivott derekasan, pedig nem igen birta az italt s mikor a
tábornok fölállott és fölköszöntötte Kovács Mártont, az ezred
büszkeségét, már ő maga nyujtott kezet ennek a nagy urnak. A másik
asztaloknál ültek a bakák; oda se nézett, pedig egy-egy pajtása sürün
integetett feléje a tele pohárral. Lassankint rájött, hogy még sem volt
az a dolog olyan semmi Boszniában, mint a hogy gondolná az ember. Végre
is három bosnyák meghalt. S Kovács Márton lassan-lassan átváltozott
hőssé. Eszébe jutott, hogy ő soha se volt gyáva ember. Gyermekkorában is
igen tisztességesen viselte magát mindazokkal szemben, a kikkel valami
összeütközésbe keveredett. Végre kezdte megvetni azt az egész kompániát,
a ki az ő asztala mellé helyezkedett s mikor egyszer a legénység
asztalánál éljenezni kezdték, föl sem állott, csak ugy odaintett, hogy
jól van, jól van, gyerekek, éljetek ti is.
Mikor a menü elfogyott, a tábornok fölállott az asztal mellől s vele
együtt elment minden tiszt. Valamennyien kezet nyujtottak vitéz
Kovácsnak, megszorították erősen, barátságosan s a derék közlegény majd
elsírta magát, annyira érezte, hogy az emberek igazságosak, mert
kiérdemelte ezt a kis ordót s hogy jól bánjanak vele most már, mert a
három bosnyák meghalt és Stuck kapitány ur él, él!
Közben még mindig ivott, sokat, alig tudta hüteni magát, dagadt nagy
melle lihegett abban a kedves, édes gyönyürüségben, hogy mennyire
megbecsülik a derék, bátor embert a mai világban.