A kaszárnya udvara olyan csöndes volt és annyira ünnepies, mintha
imádkozni akarnának benne. A szabályos négyszög porondját
föltisztították, gereblyékkel sétált végig rajta néhány legény olyan
korán, a mikor még alig pitymallott s most a halvány árkokkal
bevonalozott udvar olyanforma volt, mint a czirkusz valami nagy
produkczió előtt. Fenn a kémények már lángban usztak, fölkelt a nap. A
mint lassan-lassan felszállott az égen, mindig vidámabb, derültebb lett
a komor épület, falain ferde, szabályos vonalak választották el
egymástól a nappalt és az éjszakát, a mint felülről behatolt az élénk
világosság s alulról meg nem adta magát az árnyék. A hol a falat már
meghódította magának a nap, ott tánczolni, ujjongani kezdtek a sugarak s
tánczot jártak a fal frissen meszelt, hófehér mezején. Ezt a nagy
mulatságot folytatta a négy nagy falkolosszus közé beszorítva a
levegőben uszó por, egybeolvadva a hajnal friss, üde párájával s csak
akkor csendesedtek el egy-egy pillanatra, mikor közéjük suhantott egy
kis reggeli szél s pászmát hasított magának, hogy megnézze, mire is
készülnek a katonák?
A folyosókon hangosan becsaptak egy-egy ajtót, előbukkant néhány álmos
alak, valami szakaszvezető, vagy káplár, a kinek a másik szobában is van
dolga. Aztán csend, olyan végtelen nyugalom, hogy a kapu alatti
kaliczkában gőgicselő gerle csendes beszélgetését is meghallja az ember.
Messze, messze a másik kaszárnyában hangosan fölnyerít egy ló s egy
ideig ez az egyetlen hang, a mi áthat a falakon. Azután lassan
elgördülnek a kapu előtt a tejes kocsik s talán ez az az óra, a mi után
az inspekcziós tiszt igazodik, mert egyszerre csak a kapu alatt
recsegve-ropogva megszólal a trombita s ugy, hogy áthasogatja az egész
nagy házat, fölhangzik a tratra-tratra. Azt mondja, hogy:
Keljetek, gyerekek,
Itt az őrmester,
Keljetek gyerekek…
Ébred az egész legénység, mintha csak egy ember volna. Egyszerre ugranak
ki a fiuk az ágyból. Az óriás méhkas egyszerre zümmögni kezd, a sok
beszéd, sürgetés, a jól átaludt éjszaka után való csendes lárma
összevegyül egy kellemes, az ébredés hangulatának megfelelő csendes
hangzavarba, mig aztán lassan-lassan ki nem vetkőzik ebből a karakterből
s kiabálás, káromkodás nem lesz belőle. Az altisztek valamivel később
kelnek ki az ágyból, de aztán lármáznak, hátbavágnak egy-egy fiut s a
mint végigmennek a folyosókon, hol itt, hol ott hangzik fel a szavuk. A
legények sietve készülnek el, némelyik a folyosón füzi össze a bakancsát
és siet, lázas, türelmetlen gyorsasággal igyekszik az egész kaszárnya
azon, hogy minél hamarabb kész legyen.
A kapu alól egymásután bukkannak ki a tisztek, valamennyi a parádés
ruhában, széles szolgálati övvel a derekán, csákóval a fején. Egy kicsit
körülnéznek, beszélgetnek, azután eltünnek az inspekcziós-szobában.
Egyre-másra jönnek. A kapu alatt silbakoló katona folyton szalutál s a
sok ünneplőbe öltözött tiszt különös, vasárnapra való hangulatot hoz
magával. Az inspekcziós-szobába már alig férnek.
Kilencz órakor egymásután jönnek le a folyosóról a századok. A négy fal
mellett sorakoznak nagy négyszögben, egy-két tiszt jár közöttük,
figyelve mindenfelé, nehogy valami baj legyen. Az altisztek elvesznek a
sorok között, mindig akad valami dolguk, veszekednek, szitkozódnak,
némelyik rekedtre kiabálja magát. A legények pedig állanak, mint az
oszlop vagy talapzat, a mire majd fölépítenek valamit.
Tiz óra után egyszerre csak nagy mozgolódás támad a tisztek között. Az
inspekcziós-szobában senki sem marad, mindenki kigyül az udvarra, a sok
tiszt egyszerre megtalálja a maga századát és zavaros egyvelegben
mindenfelé felhangzik egyszerre az egyetlen vezényszó:
– Habt Acht! Habt Acht!
A kaszárnya kapuján pedig belovagol a tábornok, mellette egy csoport
tiszt, közötte nehány fekete kabátos polgárember a
hadügyminisztériumból, szintén lóháton s lassan végigléptetnek az
udvaron. A kürtös szájához emeli a trombitát s lassu méltósággal
megszólal a nagy katonai uraságok számára fentartott köszöntés.