Fekete Mihály ezelőtt sokáig itt élt, tanár volt a reáliskolában.
Azonkivül irt is, beválasztották egy-két irodalmi társaságba s
ilyenformán szerep jutott neki a felolvasásokon. Ilyenkor meg is
szerette a közönség. Szépen, világosan beszélt magyarul, s ha leült a
kis asztalka elé a pódiumon, mindig tudott valami érdekeset mondani.
Nagy értelmes szemei csillogtak s megelevenedett az egész izgága kis
ember, valósággal szép lett, pedig már akkor fonnyadt, ránczos volt az
arcza s erősen kopaszodott. Ezelőtt nyolcz esztendővel hirtelen elhagyta
a várost. Valami csunya története volt a feleségével. Azt mondják, hogy
mielőtt elment, rettenetesen megverte az asszonyt, a ki pedig
kétszerakkora volt, mint ő s rá is lövöldözött. A két kis leánykája
fogta át a térdét, hogy ne bántsa az anyjukat. Azóta nem volt itt. A
maradék haja megőszült, összeesett, elfalusiasodott az egész ember,
megnőtt a czinizmusa, megfakult a szelleme.
Egy sportujság munkatársa mindjárt észrevette. Odasietett melléje, nagy
barátsággal megrázta a kezét s azután megkérdezte tőle, hogy ismeri-e?
– Emlékszik-e még reám, tanár ur?
A kis ember mosolygott, tudta, hogy ismeri valahonnan ezt a szőke
legényt, de nem jutott mindjárt eszébe, hogy honnan. Egyszerre aztán, a
mint végig ment agyában egymásután a sok ismerős figura, megérkezett a
szőke fiu is. Kellemes volt neki a visszaemlékezés, mert mosolygott, s
most már melegen szorongatta össze a kezét.
– Maga az, Tódorka? Szép, hogy megismert, de megnőtt, a mióta utoljára
láttam.
Eszébe ötlött az ujság is, a hol annak idején az ujságiró elkezdte a
mesterségét tanulni. Egy kis komikus, örökké káromkodó, mindig haragos
lapocska, sok nagy hazafias frázissal. Hogy rágondolt, egyszerre jókedvü
lett, eszébe jutott belőle néhány banális sor, a hogy egymás között
elszavalták a kávéházban, majd hogy hangosan kaczagni nem kezdett.
– Mit csinál a Népvilág?
– Megbukott! – Hát tanár ur!…
– Én nem buktam meg.
– No nem ugy értettem. Hogy van? Egészséges? Jól érzi magát a vidéken?
A tanár önkénytelenül sóhajtott s egyszerre elpárolgott a jókedve.
– Jól, pihenek.
– Nem sokat ír mostanában.
– Semmit.
Itt már elhallgattak. Az ujságirónak a nyelvére tolakodott egy kérdés, a
mit nem akart kimondani. Lassan csuszkáltak egymás mellett s
elfeledkezve magukról, belekeveredtek a négyesbe. Egy szép barna lány
rájuk szólott:
– Rossz helyen járnak az urak.
Fekete mosolyogva nézett maga köré s visszament a nagy jégre. Most már ő
volt türelmetlen. Látta az ujságiró arczán, hogy kérdeni akar valamit,
hát miért nem kérdi már? Valaha elég bizalmasan állottak ahhoz, hogy
megkérdezhesse, a mit akar.
A másik is azon gondolkozott, igen, nem? – kérdezte magában s a mint
végignézte maga mellett a fonnyadt kis embert, már határozott is. Nem
fog fájdalmat okozni neki azzal, hogy a feleségéről beszéljen vele. Ugy
érezte, hogy az ilyen kicsi embernek jobban fájhat az ilyesmi, mint egy
nagynak, a ki föl se veszi, ha halántékon vágják.
Már el akartak válni, mind a kettejüknek kényelmetlen kezdett lenni az,
hogy hallgatva járjanak egymás mellett. Az ujságiró megállott és
bucsuzni kezdett.
– Mikor látjuk, tanár ur? Feljön még ugy-e?
– Fel, fel okvetlenül…
Már egymás kezeit szorongatták bucsuzóra, a mikor két lány suhant el
mellettük. Összefogózva, majdnem egymásba fonódva siklottak tova, ugy
látszott, hogy nincsen egyéb gondjuk, mint hogy minél jobban érezzék
magukat s élvezzék ki mindazt a gyönyörüséget, a mit el lehet érni a
jégen, ha az ember talpa alá egy sima vas van kötve. Lágy vonalakban
jobbra-balra hajlott a testük, kis sapkájuk alól homlokukra esett a puha
szőke hajuk s talán ez csiklandozta őket, mert egymásra nézve,
megborzongva mosolyogtak kislányosan, pajkosan. Különben olyanformák
voltak mind a ketten, mintha most szabadultak volna az iskolából.
Már messze voltak, a mikor még mindig utánuk nézett az ujságiró és
Fekete is, de inkább csak a másik szeme járását követve, minden nagyobb
érdeklődés nélkül.
– Csinosak. – Ennyit jegyzett meg s indult. Az ujságiró reá bámult s
egyszerre a leányok után iramodott. A tanár nem értette, hogy mi baja
van, utána nézett s nagyon csodálkozott, a mikor látta, hogy a két leány
visszafordul s feléje jön. Egyszerre aztán megálltak előtte mind a
hárman s az ujságiró mosolyogva mutatta be a leányoknak Fekete Mihályt:
– Anna kisasszony, Klára kisasszony, bemutatom maguknak az apjukat.
A két leány tágra meresztette a szemét s ugy nézte meg a kis szürke
embert.
– Ez az? – kérdezte a kisebbik. – A papa…
A tanár képtelen volt arra, hogy valamit mondjon. Nézte az ujságirót,
meg a gyermekeket. Nem tudta egyszerre megérteni a dolgot, csak annyit
érzett, hogy elbágyad, aludni szeretne.