A mikor egy kicsit magához tért, szertelenül tört ki belőle az öröm.
Könybe borult a szeme, megcsuklott a hangja, a mint beszélni akart. Köd
takarta el előle a két leányt, csak kapkodott utánuk s egyszerre
csókolni kezdte mind a kettőt, arczukat, szemüket, hajukat, a hol érte
őket, aztán magához szorította a két reszkető testet s ugy ölelte,
mintha félne, hogy valaki elviszi őket. Az a nyolcz esztendő, a melyet
nélkülük töltött el, ugy szaladt végig az agyán, mint a folytonos,
örökös epedés. Nem birta megfékezni a hangját, a mint beszélni kezdett,
olyan hangos lett, hogy mindenfelől oda kezdett figyelni a közönség.
– Drágáim, kedveseim!…
A leányok egy kicsit idegenkedtek tőle eleintén, de aztán őket is
meghatotta ez a nagy szeretet. A nélkül, hogy olyan mélyen érezték volna
az örömet, mint az apjuk, megsimultak a karjaiban. Csak akkor pirultak
el, a mikor látták, hogy mindenki őket nézi, egy kicsit huzódoztak a
csókok elől, de azért egyik se merte megszomorítani ezt a szegény embert
azzal, hogy figyelmeztesse erre a különös helyzetre.
Csak az ujságirónak jutott ez eszébe. A nélkül, hogy azok tudnák, hogy
megindultak, tolni kezdte őket maga előtt, gyöngéden taszigálva
egyet-egyet rajtuk, hogy csak előre, előre, félre az emberek elől. Az
ellágyult embert jóformán a leányai vitték.
Benn a melegedő szobában egy sarokasztalhoz ültek.
A szegény ember itt egészen beleolvadt az örömbe. Lassan, cseppenkint
folyni kezdett a szeméből a köny, előbb szórakozottan fölitatta a
zsebkendőjével, azután hagyta, hogy folyjon. Hosszasan elgondolkozott,
simogatta, beczézte a két leányt s mikor az egyik azt mondta neki: –
édes apám – ráejtette a fejét a két öklére s keservesen zokogni kezdett,
fuldokolva, lihegve. A czukrászkisasszony azt hitte, hogy beteg s
odajött, hogy megkinálja valamivel, a mi majd segít rajta, a másik lány
azonban intett, hogy csak hagyja s gyöngéden átölelte a siró ember
nyakát.
Mikor már kisirta magát, valósággal duhaj kedve támadt. Csillogott a
szeme, még volt bennük egy-egy fényes könycsepp, de ez már nem volt
sirás. Körülnézett, szeretett volna valami nagyot mulatni, lehozni egy
csillagot az égről, vagy egy-egy ökölnyi gyémántot adni a gyermekeknek,
tehetetlenül motoszkált a zsebeiben. Legalább ha czukrot talált volna
bennük, de semmi sehol, csak egy czigarettatárcza került elő a zsebeiből
és pénz. Mikor látta, hogy nem adhat nekik semmit, megint áradozni
kezdett, de olyan mély szeretettel, hogy egyszerre megértette mindenki
azt, a mit érzett. A lányok közelebb simultak hozzá, az egyik megölelte,
a másik vállára hajtotta a fejét s ugy megpihentek mellette, mintha
valaki ideüldözte volna őket.
Egyszerre azután a sok üvegre esett a pillantása. Felragyogott az arcza
s kurjantva kiáltotta magához a kisasszonyt.
– Pálinkát, sok édes pálinkát!… de édeset… A leányok ráhagyták, hogy
sokat.
– Mulassunk!
Erre aztán féktelen lett a szegény kapkodó ember. Ütötte az asztalt,
észre se vette az újságírót, a ki csitítani próbálta, koczingatott a
lányaival, szembeült velük, hogy egyszerre láthassa mind a kettőt, meleg
hízelgő pillantásával egybeölelte őket s ugy beszélt hozzájuk,
gőgicsélve, édesgetve őket szavaival, mint a mikor a nagyon szép kis
gyermeket beczézi az ember.
– De megnőttetek, megszépültetek, édesek, aranyosaim.
Egyszer aztán átnyilallott a szívén, hogy megint itt fogja hagyni őket.
Ez nagyon belesajgott ebbe a nagy örömbe. Nagyot sóhajtott és sokáig
hallgatva nézte maga előtt a poharat. A leányok összebújtak, a nagyobbik
súgott valamit a másik fülébe, elszomorodtak ők is s szomorúan
pillantottak át az asztalon erre a boldog emberre, a ki most már megint
csüggedten, reménytelenül bámult bele a világba.
Egyszerre azonban hirtelen bolond ötlete támadt.
Felugrott, vette a kalapját s intett a leányoknak is, siessenek.
– Szökjünk meg, jertek…
A leányok azt hitték, hogy tréfál, pedig komolyan beszélt. Mikor látta,
hogy azok összemosolyognak, elkomorult, csüggedten visszaesett a székre
s megint beleült vonásaiba a gyász, mintha siratna valakit. Mégis jutott
az eszébe valami vigasztaló. Erre újra felderült, de most már inkább
csak azért, hogy ne rontsa a lányok örömét.
– Gyerekek, majd ha férjhez mentek… mondta nekik, – menjetek minél
hamarabb férjhez. Akkor majd eljárok hozzátok. Legalább valamicske
jusson belőletek nekem is.