Hajnalban már erősen fagyott. Az ágakról, mintha valamennyi egy-egy
jégcsappal teletüzdelt eresz lenne, hosszu sorban csüngött alá a könnyü
füzérbe összefogózkodott zuzmara, messziről olyanforma volt a liget,
mintha szakállat eresztett volna. Az utak még szüzen kacskaringóztak
benne, fedve olyan tiszta fehér hóval, a milyent csak a deczemberi
hajnal szór a földre. Sehol semmi nyoma annak, hogy erre járt volna
valaki, csak leheletszerü finomságban válik ki itt-ott a fehérből
egy-egy lépés árnyéka, de már azt a sáros piszkos nyomot réges-régen
befödte a tisztaság, csak a helyéből maradt ott valami. Véges-végig
körül fut a rács, csupa tiszta csillogó ezüst, körülötte szalad el egy
kis havasi csermely, ez is olyan hullámosra van fagyva, mint a fehér
márvány s a nagy, mindent fehér köpenyegbe burkoló munka tovább folyik.
Nagy pehelyekben, sürün, lustán hull a hó.
A negyedik fasor után már utcza következik, ott már a város kezdődik.
Mindjárt tovább fiakkerállomás van, ha egy lónak eszébe jut kikapálni a
fagyos kövezetből egy kis meleget, idáig elhallszik a lármája. Körül
aztán csend mindenfelé, mig bele nem csipog a nagy néma világba egy éhes
proletár valamelyik gesztenyefa ágán.
A mint világosabb lesz, lassankint fölébred a csend. Egész csapat ember
tolakodik bele a hóba, elrontják a hosszu tiszta mezőt, az ut két felére
lapátolják a havat, a mi a munkájuk nyomán szürkül, piszkosodik és
olvad. A hol az ut körülkanyarogja a tavat, egy másik csomó munkás
fényesre simogatja a jeget. Benn a melegedő házban tüzet gyujtanak, az
ablakokról lepusztul a sok egyéjszakás virág, az ajtó elé kitolják a
szánkókat, egy számozott szolga álmosan dideregve rendez a korcsolyás
szekrényben s az ajtón át kiabál a tóra.
– Előre hé, előre!
Ez a seprőlegényeknek szól, mert egy pillanatra összeálltak s tenyerüket
melengetve beszélték meg ezt a czudar fagyot. Azután már gyorsan
végeztek. Valamennyi elindult a maga utjára, a mellüket nekifeszítették
a lapát nyelének s taszították kifelé a havat; némelyik egész hegyet
tolt maga előtt s mire elérte a partot, izzadt. Lassankint megtisztult
az egész mező, síma lett, mint egy bálterem és olyan fényes, hogy
visszatükrözött benne a sok esetlen, tipegő járásu ember, mintha
kinálgatta volna magát az egész: – tessék parancsolni.
Egy munkás végig is esett a tükrön s a patkójával hosszu fehér vonalat
hasított rajta. Ezenkivül aztán nem is volt rajta semmi hiba.
Mintha egyszerre repült volna szét százfelé a hir, hogy rendben van
minden, a mint a munkások összehordták a lapátokat, lassan szállingózni
kezdett a publikum. Kis deákok, lánykák, a kik korcsolyáról, jégről
álmodnak éjjelenkint s apró kalandok reményével bizsergetik a vérüket;
két ezüstszerszámos ló után akasztott nagy batárból prémbe burkolt
mágnáskisasszonykák bujnak elő, az uton egész társaságok hanczuroznak,
megdobálva egymást hóval, távolabb is minden oldalról jön valaki, hangos
lesz a világ s hogy meg legyen a fénye is, kisüt a nap, hidegen, nagy
fénykarikában világítva meg maga körül az eget.
Estére valami ünnepségre készültek, mert kékzubbonyos emberek is jöttek
a jégre. Lehuzgálták a villamos lámpákat, uj szenet raktak beléjük,
megránczigálták a sodronyokat s felgyujtottak néhányat próbából. A
melegedő-ház ajtaja fölé fölszegeztek egy nagy transparentet, még több
padot raktak a jég köré s mig dolgoztak, utjában voltak a publikumnak.
Egymásután mondták el az urak a sok _pardont_, de persze csak ugy, a
hogy ilyenfajta emberrel szemben udvariaskodni szokás, csak ugy
odavetve. Dél felé már a jégre csalta a gyönyörü idő az egész várost.
Valami főpróbafélét rendeztek estére. Eljárták a négyest. Egy
rövidbundás rendező siklott el a párok között s ugy kiabált, hogy
ijedten röppentek fel a fehér fákról a verebek.
– Kolon! Eté!… Itt a párok, ott a párok…
Mikor benn a városban ledaráltak valami kongresszust, kijött egy csomó
vidéki tanár is. Fekete kabátos idegen alakok, ugy a hogy ott hagyták a
komoly nagy gyülést. Némelyik rámerészkedett a jégre is, de a professzor
csak valahogyan másként korcsolyázik, mint más. Alig hogy egy-kettő
közülük ügyetlenkedni kezdett, őket nézte mindenki. Egy kis komoly képü,
csunya ember is volt közöttük, ez volt Fekete Mihály.