Azok az átkozott kis törpék, a kik a folyót őrizték, sok bajt okoztak a
szegény betegnek. Nem tudott kikötni se az egyik, se a másik parton; a
mint a parthoz ért a csónakkal, rögtön beleszurták az oldalába a
lándzsájukat, s ez nagyon fájt. Borzasztó az az örökös csónakázás.
A tifusz tizennegyedik napján jött rá a szegény beteg ember annak a
nyitjára, hogy miért érez hasogató, éles szurást a jobb oldalában, ha
reáfordul. A törpék, ezek a kis kutyafejü hitvány fráterek bántják, mert
ki akar kötni a parton. Odahivta a feleségét az ágyához s neki is
elmondta, hogy mi voltaképpen a baj.
– Tudod, Lidikém, félnek tőlem ezek a kis haszontalanok. Én, a nagy erős
ember, felállok a csolnakban, evezek, evezek – mutatta, hogy hogyan evez
– s egyszerre rám rontanak s belémütik a lándzsát. Kinosan felordított s
rátapasztotta a kezét a baloldalára. – Lásd, most is, s ez éppen a
király volt. Egyszer végig verek rajtuk. Végy ma nekem egy jó erős,
hosszu, hosszu kardot. Értetted?
A szegény, a sok virrasztásban lesoványodott, elfáradt asszony szeméből
kiesett a köny, mire dühbe jött a beteg.
– Mit sirsz? Azt hiszed, hogy nem tudok elbánni ezekkel a kis majmokkal!
Végy csak kardot, olyant, mint a milyent a huszárok hordanak, csakhogy
hosszabbat. Egy kicsit gondolkozott s hirtelen a felesége felé fordult a
nagyon fontos kérdéssel.
– Most már nem tudom, hogy megöljem-e a királyt, vagy élve fogjam el?
Mit gondolsz?
– Öld meg, – mondta az asszony s elfordult. Nem akarta izgatni az urát a
sirásával, könyek nélkül pedig nem tudta végighallgatni.
A beteg várt egy-két órát, de azután már türelmetlen lett.
– Hol van a kard? mivel üssem le, a lapáttal? Ha az eltörik, mivel
evezek! Lidike, hol vagy?
Az asszony bejött s egy pohárban magával hozta az orvosságot is. A beteg
erre roppant haragra lobbant.
– A kardot hozd, nem keserü vizet. – Elvette a poharat s a sarokba
csapta. – Hol van a kard?
Elküldtek kardért s odaadták neki. Azzal megint elindult csónakázni, de
gyorsabbak voltak a törpék, beleütötték a lándzsát az oldalába s ugy
látszik, hogy megint a király volt az ellenfél, mert olyan nagyot
kiáltott fájdalmában a szegény csónakos, hogy összeszaladt rá az egész
ház.
– Mi az, Lajos, az Istenért! Megint megszurtak? Szegény, szegény uram,
nem birsz velük?
De már nem lehetett beszélni vele. Hátraesett a párnára, előbb
csikorgatta a fogait dühében, hogy ujra kifogott rajta az a kis
haszontalan törpekirály, azután pedig nagyon elgondolkozott, behunyta a
szemeit, óvatosan a folyó közepén csónakázott, nehogy ujra bántsák s
azon töprengett a zavaros agya, hogy hogyan lehetne kikötni. Néha
megrázták, nehogy beletévedjen valami örökös kikötőbe, s elkényszeredve,
tanácstalanul állott az ágy körül a család. Még a gyermekek is
megérezték, hogy szomoru a ház. Nesztelenül jártak a szobákban, sehogyse
ment a játék, unták magukat s aggodalmas kiváncsisággal néztek be a
betegszobába, ha nyilt az ajtó. A doktor kezdett az Istenről beszélni,
hogy annak nagy hatalma van, talán érvényesíti ezuttal, az emberi
tudomány pedig véges. Az asszony már nem is hallgatott reá. Hamarabb
rájött arra, hogy csak az Isten segíthet, mint a doktor. Nem tudott
imádkozni, mert belezsibbadt abba az agya, hogy az Istennek segítenie
kell, hiszen itt van a legjobb alkalom arra, hogy megmutassa, hogy jó,
hogy kegyelmes. Mit csinálnak ők, szegény gyámoltalanok, ha meghal az, a
ki gondoskodik róluk.
A beteg arczán nagyon meglátszott, hogy gondolkozik. Kinlódott az agya,
teste lázban vergődött az ágyban, szinte izzott, a fejét azonban el se
mozdította arról a helyről, a hova belesüppedt a párnába. Néha beszélt,
egy-egy szót mondott a törpékről, a kik ugy látszik, nem akarták
megengedni, hogy a sok hánykolódás után kikössön – s evezett, mindig
evezett. A nagy munkában ledobta magáról a takarót s valakit kapitány
urnak szólított.
Reggel felderült az arcza s azt mondta, hogy küldjenek el az apósa után.
Mikor az öreg megérkezett, kiküldött a szobából mindenkit, s a fülébe
sugta azt, a mit az elmult éjszaka alatt kigondolt. Nagyon okos dolog
ez, bizonyosan lesz foganatja.
– Kérj a feleségemtől harminczöt forintot. Érted, öreg, de jól hallgass
ide. Menj be a Kereskedelmi Bankba s váltsd be aranyra. Egy szőke,
magas, czvikkeres uri embert fogsz ott találni, annak mondd meg, hogy
nekem kell az arany; jó barátom, nem számítja majd drágán. Azután hozd
el nekem az aranyakat.
– Mire kell, fiam?
– Ez nagyon fontos dolog. Nézd csak, ezekkel a hitvány kölyökemberekkel
már semmire se megyek. Szép szó, kard, puska, minden hiábavaló. Hát én
most már rájöttem, hogy mit kell velük tenni. Odahivom a királyt a
csónakhoz s adok neki hét aranyat. Erre kikötök a parton. No csak
gondoskodj az aranyakról.
– Van nálam aranypénz.
– Mennyi?
– Vagy hat darab.
– Az nem elég, hét kell neki.
Az öreg intett, hogy csak legyen nyugodt, holnapra meghozza a pénzt s
kiment a szobából. Künn azt mondta leányának: – megint félrebeszél – s
kiment a maga dolgai után. Másnap rá se gondolt az aranyakra, biztosra
vette, hogy a beteg is elfelejtette már. A csónakos pedig rettenetesen
kiabált otthon. A mint ki akart kötni, rátámadt a király, kereste a
pénzt, hogy odaadja s nem volt.
– Hát azt akarjátok, hogy megöljenek? – kiabálta s rázta dühében maga
alatt az ágyat. – Küldj el az apád után, mondta a feleségének s üzend
meg neki, hogy hozza a pénzt.
Az öreg elhozta a hét aranyat s erre a beteg megindult csónakázni.
Ráfordult a baloldalára s mosolygott. A felesége ijedten meredt rá.
Megfogta a vállát, fölrázta s még a beteg is észrevette, hogy nagyon meg
van ijedve, mert megnyugtatta.
– No látod, hogy használt a pénz. Kikötöttem; ott tánczoltak körülöttem,
de egyik se nyult hozzám.
Egy kicsit elgondolkozott s csodálkozva mondta:
– Még a királyokat is meg lehet vesztegetni. Bizonyosan nem adott a
többinek egy krajczárt se belőle.
Tovább akart csónakázni, de egyszerre csak reszketni kezdett. Feléje
rohantak a törpék s most már nem csak a baloldalába, de jobbra is belé
szurták a lándzsáikat. Rátapasztotta kezeit a két oldalára s
rettenetesen jajgatni kezdett.
– Mondtam, hogy nem adott a többinek.
Tele szájjal ordított, de mindinkább gyengült a hangja, végre már csak
motyogva beszélt a királylyal. Kérte, hogy hagyjanak már neki békét,
felesége, gyermeke van, nem tudja elviselni, hogy ha bántják. A törpék
ugy látszik, nem hallgattak reá; még egyszer rárohantak. A csónakot
ellökték a parttól, nem menekülhetett. Izzadt, verekedett, egy-kettőt
még kiáltott s azután vége lett.