Abban a nagy idegen városban, a hol pár esztendeig én is meghuzódtam a
százezrek között, volt valaha egy nagy templom. A katholikusok építették
fel vagy ötszáz esztendővel ezelőtt s akkor bizonyára több volt a hivő
lélek, mint ma, mert akkorára csinálták, hogy ha kell, valami nagy
sátoros ünnepre, férjen meg benne az egész város. Legalább is száz öreg
asszony biztosíthatta azzal lelki üdvösségét, hogy szombaton söpörgetett
benne s végig porolta a sok hosszu nehéz padot. Azután háborus idők
jöttek. Összeveszekedtek a papok azon, hogy ki vezesse be a nyájat az
igazak hitébe, mindenféle pátensekért zaklatták a császárokat,
királyokat, a kiknek pedig szorgosabb dolguk is akadt volna, mint az
ilyes patvarkodás és egy szép napon levették a nagy templom tornyáról a
keresztet s feltüztek helyette egy fényes gombot, miután annak rendje és
módja szerint vérbe fullasztottak a szent köveken pár száz olyan embert,
a ki elég naiv volt arra, hogy le ne tagadja a vallását. No de
visszakapták nemsokára a kölcsönt a hódítók. A Mindenható nevében
közülök kétannyinak locscsant szét az agyveleje a templom lépcsőin, a
mikor a maguk Istene számára akarták megvédeni az óriás szürke
bolthajtásokat. A visszatérő katholikusok elbántak velük derekasan s a
püspök vezetése alatt bevonultak ujra a kereszttel. A templomot aztán
ujra felszentelték s kiütötték egy pár ablakát, hogy szellőzzék, mert
hiába mosták fel a padlójáról a vért, mégis érzett a szaga. Ezzel
azonban még nem lett mindennek vége. Tovább tartott a háboruság, mig
egyszer aztán az álladalom megunta a dolgot s kimondta a szentencziát:
– Ha nem fértek meg békességben, az enyém a templom.
Másnap a drabantok nem kérdezték meg senkitől, hogy milyen a vallása,
hanem kiverték a templomból az egész publikumot. A nehéz tölgyfakapura
rátették a lakatot s azóta csend van. A törött ablakokon át fecskék
költöztek a hüvös, homályos bolthajtások alá, ezrével megfértek benne és
az ócska templom őszire egész uj feketefrakkos nemzedéket bocsátott ki
magából, hogy ujra visszafogadja őket tavaszszal. Lenn csend volt,
porlott minden, megrepedeztek a kövek, a padokról lepattogzott a sok
czifra faragás s hideg, kriptás szél sivított végig a szürkeségben, ha a
dohos, penészszagu levegő nyugtalankodni kezdett. Fenn a fecskék feje
fölött még mindig kalimpált egy nagy, kicsorbult káváju harang. Egyszer
az megunta a hosszu hallgatást és leszakadt, magával rántva egy darab
tornyot. Ez felrázta a a várost. Olyat dobbant a harang alatt a föld,
hogy megrengett bele az utcza, az idomtalan, csonka torony pedig, mint
egy örökös szemrehányás, tátott szájjal kiabált le az utczára.
Akkor tákoltak össze az egyik sarokban jó magas deszkakerítéssel
elkerítve a nagy hajótól egy kis kápolnát. Összeszedtek bele négy padot
az épebbek közül, egy kis oltárt kopott aranyos keretbe foglalt piaczi
szent képpel, felgyujtottak nehány gyertyát jobbról és balról is s
délutánonkint fölnyitottak egy kis, már réges-régen berozsdásodott
oldalajtót s ezen át lehetett bejutni a templomfiókba. Ezzel megbékült a
közvélemény. A nagy hajót pedig telerakták ládával, zsákkal. Üres
ládákból hosszú korlátot állítottak össze a nagy kapuval szemben,
olyformán, mint a hogy a vásárról-vásárra kocsizó gyolcsos tót állítja
össze a pudliját, a két végére betettek egy-egy festetlen asztalt s ide
költözött a vámház.
Mig a kerítésen tul délutánonkint öreg asszonyok mormogták az imádságot,
a nagy hajóban egymásra dobálták a sok holmit, kiabáltak a vámtisztek,
lökdösték a publikumot a szolgák s olyan csődület volt néha a sok
paksaméta körül, hogy fenn, a hol már a szines, boltozatos ablakok is
elvégződtek, ijjedten rebbentek össze a fecskék. Estefelé ideát is
felgyujtottak egy-két gyertyát. Ezek olyan karikát világítottak maguk
köré, mint a milyent akkor lát az ember, ha fáj a szeme. A mi azonkivül
sötéten maradt az óriás csarnokban, az csupa homály. Mikor a szolgáknak
egy-egy lusta napon jó kedvük támadt, pálinkát hoztak, körül ültek egy
kávés ládát s jó kis mulatságot csaptak. Ilyenkor énekeltek is és a
hangjuk a miatyánkkal egyszerre kavarogta be fenn a szürkeséget.
Ilyenkor esett meg egyszer az, hogy a kápolnából átbiczegett hozzájuk
egy öreg asszony. Sápadtan, remegve állott meg előttük. Alig állott a
lábán szegény, valami botforma mankóval támogatta magát, hogy el ne
essék. Szegény feje szederjes lett a nagy haragban s ha nem fél attól,
hogy elesik, meg is ütött volna valakit a botjával. Beszélni akart, de
nem tudott, mig egy kicsit meg nem pihent. Leült egy pamutos zsákra és
lihegett.
A szolgák előbb azt hitték, hogy valami dolga van itt az öregnek. Az
egyik fölállott a kávés láda mellől és a czéduláját kérte. Az öreg csak
intett, hogy menjen el, mikor nem értette meg, izgatottabb lett. Hagyjon
neki békét.
– Verje meg az Isten a holmitokat, nem kell.
– Hát mi kell, anyám? Keres valakit?
– Titeket kereslek, gazemberek. Odaát a mi Urunk Jézus Krisztus
keresztre van feszítve…
A legény hátranézett a társaihoz, nem értette meg mindjárt, hogy mit
akar az öreg. A többiek nevettek s még egy felállott közülök, hogy ő
neki is legyen valami része a beszélgetésben.
– Régen föl van már feszítve, anyókám…
Az öreg asszony mérges pillantást akart vetni rá és fölemelte a botját,
de aztán elfordult, mert érezte, hogy nem tud olyan dühösen nézni, a
hogy akarna. Inkább szorongott szegény. Megcsappant a vitézi kedve és
sóhajtott. Egy csomó jókedvü arcz vigyorgott reá. Közben bejött valami
szállítási vállalattól két ember. Ugy látszik, hogy mindennap
megfordulnak itt, mert bizalmas ismerős formán köszöntöttek be s
felültek a korlátra, a mig az irásaikat megvizsgálták.
Az egyik szolga mindjárt elmondta nekik is a dolgot, hunyorgatva a
szemével, hogy majd azok is értsék meg a tréfát.
– Az öreg itt ni, azt mondja, hogy odaát keresztre van feszítve a Jézus.
Az egyik vendég előbb megnézte az öreg asszonyt s aztán visszafordult a
többihez, tágra nyitva a szemét és eltátva a száját a nagy ujságra.
– Aztán él-e még? – kérdezte nagyon komolyan, de gyönyörködve a
hatásban. A többiek egyszerre teleszájjal kezdtek el kaczagni.
– A hát, hogy él-e? – kérdezték és egyenesen az öreg asszonytól
kérdezősködtek.
A szegény öreg már majdnem sirva fakadt s arra haragudott leginkább, a
ki ezt a nagy vigságot okozta.
– Téged is megver még az Isten, meg titeket is mind.
Felszedelőzködött, menni akart. Még várt, hogy hátha valaki visszahivja.
Mikor már senkise törődött vele, hirtelen visszafordult és rátámadt arra
a legényre, a kit legközelebb talált.
– Pedig még fiatal vagy, Istenfélő ember válhatnék belőled.
Imádkozhatnál még sokat.
A legény elfordult tőle és nevetett. A szegény asszony csüggedten állott
meg mögötte s keresett valaki mást, a ki meghallgassa.
Odaát a deszkafal mögött egy fiatalos, csengő hang énekelni kezdett,
valami fiatal pap jött el misézni.
Az öreg asszony térdre esett a ládák közt s mintha az egész lelkét
beletenné, buzgón, elfeledve maga körül mindent, imádkozni kezdett.
A legények egy pillanatra megállottak s mereven bámultak reá.
Mikor már sokáig tartott a csend, az egyik vállat vont s a kezébe vette
a vésőt, hogy fölfeszítsen egy ládát a szállító czég embereinek. Mig
dolgozott, komoran odavágta:
– Csinálja ugy mindenki a dolgát, a hogy tudja.